Álmodom? (novella)

Otthon. Nincs is annál rosszabb, mikor a tisztes polgárt a rend éber őrei várják a háza előtt, hogy elvezessék. Önelégült vigyorral lestek minden alkalommal, abban bízva, hogy találnak nálam valami értékeset, de mindig csalódniuk kellett. Az ember tanul a hibáiból, ezért az első eset óta minden alkalommal gondosan elrejtettem az apró csomagomat az utcasarkon, majd az esetleges veszély elvonultával visszasétáltam érte. Még be sem csukódott az öreg faajtó mögöttem, én máris kényelembe helyeztem magam megboldogult anyám szeretett karosszékében. Számban már ott lógott a kopott pipa, ujjaim kíváncsian bontották ki a csomagot. A félszemű tolvaj szerint ez valami teljesen új készítmény volt, a városban még csak nála lehetett kapni ilyet. Sok mocsok volt már a véremben, ezért nem ijedtem meg a csalogató ismeretlentől. Halványzöld növényi őrlemény szóródott a tenyerembe. Pont annyi, amennyit az a félnótás tanácsolt. Belekotortam a pipába, tömtem rá egy kis dohányt, aztán a gyújtópálca segítségével beizzítottam. Kaparó füst töltötte meg a tüdőmet, amit hamar ki is köhögtem, alig kaptam levegőt tőle. Egészen meglepett a szer ereje, ezért fellelkesülve kezdtem neki a pöfékelésnek. A kábulat alantas módon kúszott az elmémbe, lágy bizsergést és kellemes fülzúgást okozva. Földöntúli boldogság ült ki az arcomra, csak a fülem gátolta meg a számat abban, hogy körbevigyorogjam a fejemet. Úgy éreztem, minden bútor velem együtt nevet, meglepődve hallgattam a puha párnám dallamos kacaját az ágyam felől. A nagy vidámságtól úgy kiszáradt az ajkam, mintha homokot ettem volna. Pilláim teljesen elnehezedtek, résnyire szűkült a szemem. Egyre nehezebben vettem a levegőt, végül beleásítottam a világba, akár egy jóllakott oroszlán, még a könnyem is kifakadt.
Vas. Mikor kitisztult előttem minden, kissé ijedten dőltem hátra a székben. Fémrudak erdeje nőtt ki körülöttem, amik a padlóból eredtek, és a repedezett plafont átszakítva folytatták útjukat az ég felé. Sok furcsaságot láttam már a különböző szerektől, ezért nem estem pánikba egészen addig, amíg előre nem nyúltam. Rámarkoltam az egyik hideg rúdra. Rámarkoltam, és éreztem. Na, ilyet még soha nem láttam! Eléggé földhöz vágott ez a valami! Eddigi életem során még hasonlót sem tapasztaltam! Hirtelen felpattantam a székemből, hogy belevessem magam a csendesedő város sötétjébe, de lendülettől kicsit megszédültem. Összeszedtem minden kába gondolatomat, és a fém rudakat kerülgetve elindultam az ajtó felé. Néhol olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig fértem át közöttük, de a körülményekhez képest elég jól haladtam. A kijáratot úgy eltorlaszolta a sok vas, hogy kénytelen voltam az ablakon kimászni. Szerencsére már sötétedett, kevesen jártak az utcán, így nem látták sokan a mutatványomat. Reméltem, hogy kint már nem kerül több fémrúd az utamba, de nem menekülhettem a saját képzeletem elől. Mintha minden egyes halvány csillag és felizzó kristálylámpa fénye hideg vassá merevedett volna körülöttem, hogy akadályozzanak célom elérésében. Hajolgatva, oldalazva vágtam neki az utcának, minél előbb biztonságos helyre akartam jutni. Majdnem egy teljes órámba került, hogy elérjem legkedvesebb barátom, Laen szerény hajlékát. Útközben mindenki megbámulta az érdekes járásomat, a kutyák még ugatni is elfelejtettek az ámulattól. Az ajtó elé érve kifújtam magam, elsuttogtam egy szerény dicséretet a teljesítményemért, aztán bezörgettem a házba. Az a magasra nőtt barom vigyorogva, vörös szemmel nyitott ajtót. Tekintetében látszott, hogy már jó ideje elrugaszkodott a hideg valóságtól.
- Rom, már azt hittük, megint eltévedtél! - üvöltötte az arcomba.
- Erre most nincs idő, engedj beljebb! - tapasztottam kezemet a szájára, aztán egy fémrudat kikerülve beléptem a házba.
Laen nem tudta mire vélni a dolgot, ezért unottan vállat vont, majd belökte maga mögött az ajtót. A kívülről szerény hajlék nagyon csalóka volt, mivel belülről egy tehetősebb lakás képét mutatta. Az a füstös agyú jól járt az anyja halálával, ugyanis a város egyik legjobb kurtizánjának elég sok megtakarított pénze volt. Annyi aranyat még mi hárman sem tudtunk volna eltapsolni. A hatalmas nappali közepén bíbor színű kanapé húzódott, a szélén pedig másik cimborám, Dudva játszott az agya kreálmányaival.
- Dudva, az istenek verjenek félholtra! Hogy nézel ki már megint? - kiáltottam rá abban a reményben, hogy az ijedségtől lefordul a szőnyegre, de helyette lassan felém fordította üveges tekintetét, aztán megajándékozott a legszebb mosolyával.
- Te meg ki a frász vagy?
- Már kifüstölted az agyadat a helyéről. - Kikerültem két újabb vasrudat, aztán kényelembe helyeztem magam Dudva mellett.
Keményebb szerektől mindig elfelejtem az igazi nevét. Mióta a helyi füvészkertben keresi a kenyerét, azóta hívjuk Dudvának. Mindig is tudtuk, hogy a mi kis szemüveges tudósunk sokra fogja vinni , és egy napon azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.
- Olyan gazt hoztam neked, ami még a kertetekben sincs. - Azzal előkotortam a zsebemből a kis zsákocskát, és a kanapéra ejtettem.
Dudvát megszállta az élet, hihetetlen sebességgel csapott le a meglepetésemre, majd szaporán szimatolni kezdte.
- Ez bakkin - állapította meg néhány pillanattal később. - Pontosabban a zöld bakkin termése, de azt nem tudom, hogy mit kevertek hozzá.
Laen megfontolt léptekkel sétált be a szobába, aztán belezuhant a számára oly sokat jelentő fotelbe.
- Mi történt, Dudva, kifogott rajtad?
- Meg kellene kóstolnom, hogy megállapíthassam az összetételét.
- Azon ne múljon! - tapsolt egyet Laen, kiviharzott a helyiségből, végül néhány perccel később egy vízipipával tért vissza.
Dudva mindent gondosan előkészített, közben én elmeséltem az eddigi tapasztalataimat. Az a két bolond úgy röhögött, hogy alig tudtam elcsitítani őket, pedig már nagyon vártam a frissítő füstöt. Mindenki fogott egy párnát, körbeültük imádott bálványunkat, és elkezdtük a megszokott rituálét: szív, szív, szív, lenntart, aztán vigyorogva kifúj, végül nagyot szív és lenntart. Járt a szívócső körbe-körbe, eufórikus vigyort festve az arcokra.
- Ez valami kegyetlenül erős - szólalt meg Dudva, miközben próbálta a tüdejében tartani a bódító füstöt.
Laen gyerekes mosollyal bólogatott, közben kitartóan szívta a pipát. Még egyszer én is megtöltöttem a mellkasom, aztán halkan köhécselve felmásztam a kanapéra. Dudva is követett, bár neki elég nehezen ment a feljutás, mivel nem látott semmit a röhögéstől. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, majd egy nagyot sóhajtva ellazultam.
Zsibbadás. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem a saját helyemen ültem, nem éreztem az előbbi nyújtózás hatását, nem láttam már a vasrudakat, és ráadásul egy szemüveg pihent az orromon. Előttem Laen ült a párnáján, de oldalra tekintve magamat pillantottam meg. Próbáltam nem pánikba esni, bár ilyen esetre nem igazán voltam felkészülve. Porhüvelyem üresen bámult előre, arcán földöntúli mosollyal. Már csak egy kérdés maradt: ha én Dudva testében vagyok, akkor ki van az én testemben?
- Rom már megint túlzásba vitte - törte meg Laen a csendet.
- Zsibbadok - feleltem egyhangúan.
Én beszéltem, de Dudva hangja hallatszott. Én irányítottam Dudvát! Mármint irányítottam volna, ha nem lett volna az az átkozott zsibbadás.
- Én meg kiszáradtam - válaszolta a féleszű, közben nyögdécselve felállt. - Mindjárt keresek valamit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kiért az előszobába, de ahhoz képest elég hamar visszaért. Három fából faragott korsót, és egy poros üveget hozott magával, amiben mélyvörös színű bor lötyögött.
- Tudtam, hogy van még valahol - szólt vigyorogva Laen, aztán lepakolt a szőnyegre.
Lassan, bizonytalan mozdulatokkal töltötte meg a korsókat. Az elsőt üres testemnek adta, és az meglepő módon el is vette a hűsítő nedűt. Utána nekem nyújtotta az édeskés hűsítőt, amitől összefutott az a kevéske nyál is a számban. A testem úgy el volt zsibbadva, mintha egy fiókba tuszkolva töltöttem volna az elmúlt napokat. Erőtlenül nyúltam a korsóért, és örömmel nyugtáztam, hogy meg bírtam tartani a bor kilöttyintése nélkül. Remegő kézzel emeltem a számhoz. A zsibbadástól nem éreztem az ajkamat, így csak remélni tudtam, hogy jó helyre öntöm az italt. Hiába nyeltem, a torkomban száraz, karcos érzés uralkodott, ezért egyre csak döntöttem a korsót. Laen ledöbbenve bámult engem a fotelból, eleinte nyikkanni sem tudott.
- Leittad magad, te szerencsétlen!
Nem mondott újat. Számítottam rá, hogy néhány csepp mellé fog folyni, de amikor magamra néztem, én is elcsodálkoztam. Dudva egyik kedvenc ingjét teljesen eláztattam! Mintha egy korty sem csúszott volna le a torkomon, vagy ha mégis, az hamar távozott a köldökömön át. Ez a növény nagyon durva hallucinációt okoz! Laen úgy röhögött, hogy még a korsóját is elejtette, de egyáltalán nem érdekelte. Annyira tompa voltam, hogy csak meredtem a hatalmas foltra, ami valószínűleg hideg volt, de azt sem éreztem. Miután elcsitult az a félnótás, összeszedte minden erejét, két lábra erőltette magát, aztán nagyot nyújtózott.
- Keresek még valami ihatót a pincében, de előbb elintézem a kinti dolgomat.
- Rendben van, menj csak - bólogattam.
Nekem is jót tett volna egy kis mozgás, de mire észbe kaptam, Laen már el is tűnt. Kellemes melegség öntötte el a testem, aztán lassan egy pontba koncentrálódott, végül csak az ölemnél éreztem a furcsa bizsergést. Kérleltem az isteneket, hogy ne az legyen, amitől a legjobban tartottam, de ők nem hallgattak meg. Nem elég, hogy leittam magam, már a lábam között is egy sötét folt éktelenkedett! Dudva meg fog ölni, ha ezt megtudja! Üres testem felém fordult, és belevigyorgott az arcomba. Tényleg hülyén nézek ki olyankor, de abban a helyzetben én is pont így tettem volna. Már azt hittem, ennél nem lehet rosszabb, de tévedtem. Újabb zsibbadás öntötte el mindenem, éles sípolást hallottam a fülemben, a szoba összes bútora színét vesztette, majd minden egybemosódott. Ismerős volt, mert már sokszor ájultam el, de ez más érzés volt.
Hányinger. Az ég csillagos volt, a tücskök vígan ciripeltek, én pedig térdig letolt nadrággal, a férfiasságomat lóbálva álltam a sötét kertben. A kérdéses testrész azonban nem volt ismerős. Más méret, más forma, és teljesen más fogás. A ruhám kísértetiesen hasonlított Laen gönceire, és nem is voltam elázva. Egyértelművé vált, hogy már nem Dudvában vagyok. Neki biztos nincs ekkora. A dolog végeztével felrángattam a nadrágomat, aztán elindultam befelé. Az ajtóhoz érve kicsit megszédültem, görcsbe rándult az egész gyomrom, én pedig úgy terültem el a füvön, mint akit állbavertek. Utoljára akkor voltam ilyen rosszul, amikor megboldogult anyám az erdőben gyűjtött gombából készítette a vacsorát odahaza. Áthemperedtem a hasamra, hogy fel tudjak állni, de amint feltérdeltem, lázadozó gyomrom minden tartalmát kiadtam magamból. Az ételmaradékban gazdag, vörös árnyalatú, bűzös lé sugárban dőlt belőlem, még levegőt sem tudtam venni. Fuldokolva dőltem oldalra, tüdőm kényszeresen kapkodott az éltető levegőért. A tócsában apró derengésre lettem figyelmes, valószínűleg egy fáklyásbogarat ejtettem csapdába. Nem is gondoltam rá, milyen gusztustalan dolgot teszek, belenyúltam a meleg masszába. Sikerült kipiszkálnom az apró élőlényt, de amikor közelebbről szemügyre vettem, eléggé megilletődtem. Mintha egy fényes csillagot tartottam volna a kezemben, ami pont az én undormányomba hullott az égről. A fémrudakhoz képest ez valamivel kellemesebb képzelgésnek tűnt, leszámítva a mellettem szétfolyó hányást. Annyira ámulatba ejtett az apró tünemény szépsége, hogy egy ismeretlen érzéstől vezérelve újabb csillagok keresésébe kezdtem. Néhány perccel később már tele volt a markom, én pedig vigyorogva tápászkodtam fel a földről, hogy megmutassam odabent a szerzeményeimet Dudvának és magamnak. Erősödő cincogásra lettem figyelmes, ami a város ezen környékén ritkaszámba ment, mivel a tehetősebb szomszédok nem kis pénzeket áldoztak a rágcsálók kiírtására. Gyomrom kiadott tartalma bugyborékolni kezdett, majd hirtelen egy megtermett patkány ugrott ki belőle, és átszaladt a lábam között. Az eddigiek után már meg sem lepődtem, ám a kis dögöt egy fekete macska is követte. Az átkozott bestia úgy megijesztett, hogy hátrébb akartam lépni, de beakadt a sarkam egy fűcsomóba, és újból elterültem a földön.
Otthon. Kinyitottam a szemem. Már megint megboldogult anyám karosszékében ültem. Visszakaptam a saját testem, és a saját ruháim. A számban még ott lógott a kopott pipa, de a tartalma már rég elparázslott. Álmodtam volna, vagy képzelődtem? Esetleg az utolsó zuhanás annyira kiütött volna, hogy csak egy újbóli adagtól tértem magamhoz? Nem tudtam választ adni magamnak, de egy dologban holtbiztos voltam: ezt a valamit meg kell mutatnom Dudváéknak is!