Apu! (novella)

A hegyek között már napok óta folyt a munka. A fémszerszámok hangos visítással csattantak a kemény sziklák repedéseibe, ami az előkelő urakat már rég az őrületbe kergette volna, a gépezetekként dolgozó munkások azonban már megszokták a fülsértő zajt. Muszáj volt dolgozniuk, hiszen a gátnak készen kellett lennie, még a nagy áradás előtt. A zsarnok nagyurak minden szolgájukat munkába küldték, nem törődve sem nővel, sem gyerekkel. Egy szálfa termetű férfi zúzta csákánnyal a masszív köveket, ereje kimagasló volt, pedig teste nem tükrözte ennek jelét. Egész nap dolgozott, megállás nélkül, még akkor is, ha sorstársai letették a szerszámokat, hogy egyenek valamit. Éjjel is csak pár órát aludt, aztán újra munkába állt az újonnan érkezett váltással. Testét hosszú hegek borították, melyeket korbács mart rá, az idő pedig beleégette a húsába. Rabszolga volt, orkok között nevelkedett, velük együtt ő is nyers, véres, kétes eredetű maradványokon élt. Bár embernek született, jelleme és viselkedése inkább volt állati. A hevesen zajló munkát hatalmas mennydörgés törte meg, amelyre mindenki felkapta a fejét. Az egyik katona leakasztotta oldaláról a korbácsot, és az előtte álló, védtelen nőre csapott vele.
- Dolgozzatok, mocskos kutyák! - kiáltotta. - Így soha nem fogtok végezni!
A nő kezéből kifordult a csákány, égető fájdalom járta át a testét. Az őr még kétszer megismételte az ütést, áldozata a földre roskadt. A harmadik lendítésnél azonban egy kéz ragadta meg a csuklóját, és hátrarántotta a karját. A rabszolga állt mögötte, szemében vad tűz lobogott.
- Nee merrd éggeszer meggüthni! - üvöltött az őrre érces, mély hangon.
A katona rémülten a kardjáért kapott, de a lázadó ekkor ellökte magától, és egy hatalmas lendítéssel annak vállába mélyesztette csákányának tompa hegyét. Az őr némán összecsuklott, a sebből meleg vér patakzott. A munkások szótlanul néztek az ismeretlenre, mindenki feszülten várta, mi fog történni. A közelben álló őrök erősítésért kiáltottak, majd kivont karddal várták, mit tesz a lázadó. Egy alacsony férfi lépett mellé.
- Mi a neved, fiú? - kérdezte halkan.
- Gruwel vagyokk!
- Vezess minket, Gruwel - mondta a férfi, majd egy hatalmas kalapácsot nyújtott neki.
Szerszámok erdeje nőtt hangos csatakiáltással az emberek feje fölé.
 
 
 
A szán sebesen siklott a hófedte síkságon, amit nyolc északi kutya húzott. Gazdájuk magas, vállas férfi volt, arcát fekete sál takarta, testét medvebundával védte a hideg ellen. Szemöldökét már benőtték a hókristályok, hunyorogva figyelte a vakító tájat.
- Apu, nagyon melegem van - szólt egy vékony hang a szánra felkötözött prémek közül.
- Ne izgulj, nemsokára a faluban leszünk - felelt érces hangján a férfi.
- De nem kapok levegőt.
- Ne nyafogj, ha kitakarlak, jobban megbetegszel.
- Kérlek, apu! - hallatszott kis idő múlva újra a vékonyka hang. - Megígérem, hogy utána a faluig csendben leszek.
A férfi lehunyta szemét, nagyot sóhajtott, majd a prémek felé nyúlt.
- Rendben van, de akkor egy hangot se halljak, amíg oda nem érünk - azzal kitakarta a kis arcot.
Egy mosolygó kislány nézett fel rá, még hatalmas, tengerkék szemei is vidámak lettek, mikor meglátta apját. Ámulatba esve figyelte az égen rohanó felhőket, mindegyikben egy-egy állatot, tárgyat vélt felfedezni.
- Nézd, apu! - bökött orrával az egyik felé. - Az ott pont olyan, mint egy kis nyuszi.
A férfi próbálta megkeresni, de neki minden felhő teljesen egyformának tűnt, így csak helyeslően bólogatott. Mikor újra a horizont felé nézett, fekete füstöt vett észre a távolban.
- Most már vége a bámészkodásnak - mondta, majd a prémek felé nyúlt.
- Ne, apu, csak még egy kicsit - kérlelte a lány.
- Megbeszéltünk valamit! - azzal a férfi betakarta a kicsi arcot.
Tekintetét nem tudta levenni a füstről, ami már egész biztosan a falu felől jött. Mikor elhaladtak az első házak között, gyalogtempóra lassította a szánt, kutyái is olyan nyugtalanok voltak, mint ő. Egyetlen lakót sem látott, minden kihalt volt, a szerény faépítmények hangos reccsenéssel adták meg magukat a mindent elemésztő tűznek. A vadászház elé érve lefékezett, majd leszállt a szánról, aztán elengedte a nyolc északit, hátha találnak valamit. Fejében egyre tisztább kép kezdett összeállni az itt történtekről, ám gondolatait lánya terelte szét.
- Apu, mi ez a füstszag?
- Csak a falu szélén égetnek valamit - felelte. - Várj meg itt, hozok neked gyógyszert, maradj csendben.
- Megyünk még valahova? - hangzott a meglepett gyerek kérdése.
- Igen, megkeressük anyut.
- Miért, hova ment?
- Biztos itt sétálgat a közelben - ezt a hazugságot zakatoló szívvel mondta ki a férfi, de nem volt jobb ötlete.
A havat fürkészve elindult az egyik füstölgő ház felé, közben az oldalára felkötött kis erszényekben kutatott. Az egyikben talált néhány levelet és gyökeret, amit sietve szórt kezébe. Arcára a kétségbeesés írt üzenetet, szemei úgy figyelték a növényi részeket, mintha ettől megsokszorozódott volna.
- Jobban érzed magad, kicsikém? - fordult a szán felé.
- Igen, apu - jött a pillanatnyilag megnyugtató válasz.
- Kérsz angyalfüvet?
- Most nem.
A férfi megkönnyebbülve sóhajtott egyet, aztán visszaszórta az erszény tartalmát, és tovább lépdelt. A hóban rengeteg lábnyomot látott, de nem mindegyik jelentett jót. Hirtelen egy szokatlanul nagy, állati eredetű mancs nyomára lett figyelmes. Lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja, majd kezét fölé illesztve méretet is vett róla. Dermesztő szél fújt át a házak közzött, ami hóval fedte nyomokat, és egyre erősödő dobogást hozott a távolból. A férfi riadtan kapta fel tekintetét, majd két ujját a szájába véve füttyentett kutyáinak, miközben a szánhoz futott.
- Már indulunk is? - érdeklődött a kislány.
- Most egy kicsit csendben kell maradnod, apunak fontos dolga akadt - hadarta a választ a gyerek apja, majd beforfult az egyik ház mögé, ahol szerencsére nem fenyegette a lassan mindent felemésztő tűz. - Mindjárt jövök - mondta, aztán benyúlt a prémek alá, hogy megsimogassa lánya arcát.
Közben mind a nyolc északi megérkezett gazdája hívására, és már a dobogás is egész közelről hallatszott. A férfi a szán ülése alól egy kopott fejszét húzott elő, majd lassan kikémlelt a ház rejtekéből. Két páncélozott ló ügetett be a házak közé, hátukon bőrvértes harcosok ültek. Az idősebbik arcát dús, ősz szakáll fedte, társa befonva hordta rőt haját. Mindketten végignéztek a romos házakon, aztán leszálltak hátasaikról, és az egyik épen maradt épülethez sétáltak.
- Úgy látszik, nem végeztünk teljes munkát - mondta az öregebb.
- Ezen könnyen segíthetünk - szólt nevetve a másik, majd oldalerszényéből egy ökölnyi, sárga labdacsot húzott elő. - Ez majd megoldja a problémát - azzal bedobta a ház egyik ablakát vele.
Amint a szemközti falnak csapódott, hangos durranással, lángokat szórva szétrobbant. A tűz hamar elharapódzott, pillanatok alatt átterjedt a fából készült bútorokra is. A rejtekében lapuló férfi ezt látva rögtönzött tervet talált ki, levette meleg bundáját, majd egy marék havat vett a kezébe, amit keményre gyúrt, aztán megcélozta a rőthajú erszényét. Egy pillanatkép villant fel előtte gyerekkora nagy hócsatáiról, majd mosolyogva lépett ki a ház mögül, és nagyot lendítve karján eldobta a fehér labdát. A kis táska alján pihenő sárga labdacsok az ütés hatására nagyot robbantak, az erejük pedig szétrepítette egymástól a két harcost. A lovak rémülten nyerítettek, aztán szélsebesem elinaltak a kis faluból. A férfi lassan körültekintve sétált elő, kutyái szorosan körülötte haladtak. A csípős szél suttogását halk, keserves nyögdécselés törte meg, amely az egyik leégett ház közeléből jött. A vörös hajú próbálta egy marék hóval lehűteni az oldalán tátongó sebet, amin keresztül patakokban folyt a vére. A közelgő léptek hallatán megpróbálta felemelni a fejét, ekkor szembesült az őt körbeálló, vicsorgó északiakkal. Mikor gazdájuk is odaért, erőtlenül feküdt vissza a hóba, és nagyot sóhajtott.
- Garu, nem kellene itt lenned - szólt halkan.
A férfi nem hitt a szemének, mikor megpillantotta az addig ismeretlennek vélt harcost.
- Elárultad a falut, Oli? - kérdezte, közben letekerte vastag sálját.
Aranyszőke sörényét széttúrta a szél, néhány hosszabb tincset még az arcába is terelt.
- Ne haragudj, barátom.
- Miért tetted? - térdelt Garu a vérző férfi mellé.
- Ha nem teszem meg, feldaraboltak volna.
- Légy átkozott - suttogta maga elé, majd az égre emelte könnyes tekintetét.
- Jobban teszed, ha elmész innen - javasolta Oli.
Garu eltévedt a kétségbeesés gondolatában, próbált kiutat keresni, egy tervet próbált kieszelni. Hirtelen előrehajolt, megragadta a haldokló férfi vállát, és eszelős tűzzel a szemében fölé hajolt.
- Hova vitték a falusiakat?
- Rabszolgának akarják küldeni őket. Mióta Gruwel belekezdett a hegyekben szenvedő munkások felszabadításába, megnőtt a kereslet az emberekre. Rengeteg arany üti a barbárok markát, ha sikerül túladni a falusiakon - hangzott a kimerítő válasz.
- Mivel vitték el őket?
- Talpas szekérrel jöttek ide, sietős a dolguk.
- Azt is tudod, merre van a táboruk? - kérdezte türelmetlenül Olitól.
- Dél felé kövesd a nyomokat, a Nagy Sziklákon túl vertek tanyát.
Garu felállt a hóból, kutyáinak csettintve jelezte, hogy kövessék, majd elindult a szán felé.
- A halálodba indulsz, remélem, tudod - szólt utána a vérző férfi.
- Te már akkor meghaltál, mikor elárultad a falut - mondta halkan Garu.
Az északiakat megetette, hogy legyen erejük az útra, közben ő is keresett egy kis harapnivalót az egyik épen maradt házban. A sötét éléskamrában füstölt halat, szalonnát és néhány darab almát talált, ez volt a falu összes élelme, mivel a raktár is porig égett. A gyümölcsöt egy kis zsákba pakolta, a húsokat pedig a kezében fogva kivitte a szánhoz, aztán leült a kényelmes ülésébe, hogy végre ő is ehessen.
- Kicsikém, hoztam almát - szólt kedvesen, de a várt válasz elmaradt.
Lassan felemelte a prémet, hogy megbizonyosodjon róla, nincsen semmi baj, de a látvány azonnal megnyugtatta. Angyalian mosolygó, halkan szuszogó kislánya olyan melegséggel töltötte el a szívét, ami mindennél többet jelentett neki. Óvatosan visszatakarta a kedves arcocskát, befejezte az evést, aztán belebújt a hóban levetett bundájába, és befogta a kutyáit a szán elé. Éles füttyszóval adott parancsot az indulásra, néhány perc múlva pedig már megint a végtelen hómezőn siklottak, egyenesen a barbárok tábora felé. A talpas szekér és a lovak patáinak nyomai még jól kivehetőek voltak, a fagyos szél nem temette be őket, így azokat követve hamar eljutott a sziklás mezőig. A régmúlt idők druidáinak kőépítményei felett már eljárt az idő, rengeteg törmeléket hagyva maga után, ami kiváló rejtekül szolgált a környék vadállatainak. Garu megállította a szánt, hogy megnézze a nyomokat, de azok egy kivételével mind elkanyarodtak, kikerülve a romokat. Viszont az az egy, ami egyenesen haladt tovább, eléggé nyugtalanította. Ugyanaz az állati eredetű mancsnyom volt, amit a faluban is látott, és ez egyre biztosabban mutatta, hogy egy hatalmas hófarkas vert tanyát a közelben. Már sokszor került ki győztesen az ilyen bestiák ellen, de mióta összeakadt egy nagyobb medve méreteivel vetekedő példánnyal, azóta próbálta kerülni őket. Most azonban csak remélni merte, hogy nem találkoznak semmivel, de le kellett vágnia az utat, hogy utolérje a barbárokat. Gondolataiba merülve nézett a szánra és a kutyáira, de végül sikerült döntést hoznia, majd éles füttyel adott parancsot az indulásra. Az északiak utasítás nélkül próbálták elkerülni a szűk ösvényeket a sziklák között, szélesebb utat kerestek, közben hangosan a havat szimatolták. Ők is tudták, hogy mi van a közelben, érezték a vad szagát, mégsem hátráltak meg, soha nem hagyták cserben a gazdájukat. Miközben Garu is nagy odafigyeléssel kormányozta a szánt, törékeny hang ütötte meg a fülét:
- Hol vagyunk, apu?
- Anyut keressük.
- És ő hol van? - jött az újabb kérdés a prémek közül.
A férfi maga elé meredve elgondolkodott, milyen hazugság lenne a megfelelő, ám ekkor hirtelen megállt a szán, ő pedig zavartan zökkent vissza a valóságba. A kutyák halkan morogva fürkészték a környezetet, a magas sziklák között egyre feszültebbé váltak. Baljós jel volt, ezt Garu is tudta, de már nem fordulhatott vissza, bátor vadászként pedig nem is akart, de apaként mást diktált az esze. Az északiakat figyelve várt, hátha szagot fognak, de csak a frissebb nyomokat érezték, amitől teljesen biztos volt benne, hogy a bestia a közelben ólálkodik. Csípős szél süvített végig a romok között, ami szőrmés csuklyája alá fújva lerántotta azt a fejéről. Elkerekedett szemmel nyúlt az ülés alatt pihenő ostorért, amit csak kivételes helyzetekben használt, és ez most az volt. A kutyák fölé csapott vele, akik azonnal futásnak eredtek, a szán nagyot rántva indult utánuk. Ekkor az egyik szikla mögül hatalmas hófarkas vetődött utánuk, majd üldözőbe vette őket. Garu rémülten fordult hátra, hogy szemügyre vegye a bestiát, aki így kijátszotta figyelmetlenségét. A fehér vadállat vicsorogva, habzó pofával vágtázott feléjük, a föld szinte megremegett  minden egyes lépésénél. Az élesebb kanyarokban a gyors iram miatt a szán a szikláknak csapódott, még a fékkarokkal sem lehetett elkerülni az ütközéseket.
- Mi történik, apu? - kérdezte remegő hangon a rémült kislány.
- Nincsen semmi baj - felelte Garu zavartan.
- Apu, félek! - szólt a gyerek, miközben a könnyeivel küzdött.
- Itt van apu, nem kell félni - próbálta nyugtatni, ám ekkor a kutyák egy éles balkanyart vettek, a szán egyik sítalpa pedig egy kőtömbre futva hatalmas reccsenéssel kettétört.
Garu nem tudta megtartani magát az ülésben, minden erőfeszítés ellenére kirepült a helyéről. A hatalmas bestia azonnal a hóban fekvő férfire vetette magát, időt sem hagyott neki arra, hogy magához térjen a szédülésből. Az északiak azonnal visszafordultak, hogy gazdájuk segítségére siessenek, de a szán oldalra borulva megakadt egy nagyobb sziklában, a hám pedig nem eresztette őket. Hangos ugatásba kezdtek, próbálták magukra terelni a hófarkas figyelmét, de az minden erejét bevetve szét akarta tépni maga alá szorított áldozatát. Garu a torkánál fogva tartotta vissza a vadállatot, azt remélve, hogy az nem bírja sokáig a fojtogatás, de egyre erősebbnek bizonyult ennél. Hörögve, habzó pofával csattogtatta tűhegyes agyarait, nem is törődött a levegő hiányával. A férfi rájött, hogy fegyver nélkül semmi esélye, ezért egy hirtelen láblendítéssel levetette magáról a bestiát, aztán a szán irányába kezdett kúszni a hóban, ahonnan keserves sírás hallatszott az északiak ugatása mellett.
- Nyugodj meg, kicsikém, nincsen semmi baj - mondta Garu zihálva, mikor odaért, közben sietve kioldotta a kutyák hámját.
A hatalmas vadállat dühösen állt lábra, de azonnal megtorpant, amint a nyolc északi az útját állta, így egy kis időt nyertek gazdájuknak.
- Miért borult fel a szán? - kérdezte a remegő hang a prémek közül.
- Eltörött a talpa - felelte az apja, miközben az ülés alá rejtett fejszét kereste.
- És a kutyák miért ugatnak?
Garu hátrapillantott a válla fölött, majd folytatta a kutatást.
- Találtak egy fehér rókát.
- Húha, annak nagyon puha a bundája - mondta megnyugodva, de még szipogva a kislány.
- Ha sikerül elkapni, csinálok neked meleg kesztyűt belőle - hangzott az ígéret a lehető leghiggadtabb hangon. - Bár ebből a dögből egy kabát is bőven kitelne - jegyezte meg halkan, ekkor ujjai rásiklottak a fejsze nyelére.
- Az nagyon jó lenne - jött a vidám válasz.
- Most egy kicsit maradj csendben, mindjárt jövök - utasította Garu a kislányt, azzal a hófarkas felé fordult, majd egy nagy sóhajt követően elindult felé.
Az északiak félkörben állva zárták el a bestia útját, pattanásig feszült idegekkel, ugrásra készen várták a parancsot. Azonnal utat nyitottak gazdájuknak, mikor meghallották lépteit, közben végig ellenfelüket figyelték. Két vadász állt egymással szemtől szemben, a farkas nem is törődött már az északiak szúrós tekintetével, neki a férfi volt a célpontja.
- Remélem, tudod, hogy ütött az utolsó órád - szólt Garu halálos komolysággal, majd megszabadult vastag bundájától.
A hatalmas vadállat vicsorogva hátracsapta a füleit, mintha megértett volna minden szót, majd lassan hátrébb húzódott, támadásra készen várva áldozatát. A férfi érzékei kiéleződtek, megállni látszott a világ körülötte. A csaholó kutyák hangja egyre jobban halkult, míg végül csak a saját szívdobbanását hallotta. Csak ők ketten maradtak elevenek, minden megszűnt, minden elnémult. Egymás gyengepontját keresték, egy apró hibára vártak, végül a vadállat a célpontja felé rugaszkodott. Garu erre a pillanatra várt, mikor a bestiát elvakítja a vérszomj, és a saját vesztébe rohan. Ő csak várt, hogy ellenfele közelebb érjen, közben végig egy pontra fókuszált. A hófarkas habzó pofával ugrott a magasba, ekkor a vadász kirobbant a higgadtság leple alól. Bal kezével megragadta az állat állkapcsát, félrerántotta a fejét, aztán nagyot lendített a fejszén, amivel a bestia nyakát vette célba. Visszhangzó nyüszítés rázta meg a környéket, aztán minden elhalkult. A hatalmas hófarkas az utolsókat rúgva terült el, mellette Garu feküdt megkönnyebbülten. Tekintetét ellenfere halálos sebére fordította, amiből egyre lassabb lüktetéssel bugyogott a meleg vér.
- Apu, itt vagy? - csendült a vékony hang.
- Itt vagyok, ne izgulj - felelte fáradtan a férfi, majd lassan felült. - Főzök egy kis teát, aztán megszerelem a szánt.
- És a róka? - kérdezte izgatottan a kislány.
- Áh, a róka... - Garu ismét a kivérzett vadállatra nézett. - Majd megnyúzom, miután végeztem a szereléssel.
- Segíthetek majd?
- Te maradj a meleg prémek között, hogy hamar meggyógyulj!
- Ez nem igazság! - mondta duzzogva a gyerek.
- Mire hazaérünk anyuval, meg fogsz gyógyulni.
- Tényleg?
- Tényleg.
A nap hátralévő része hamar eltelt, az angyalfű hatására a lány hamar álomba szenderült. Garu szerencsére tartott magánál néhány alkatrészt, ezért pár fémpánt segítségével hamar megjavította a törött talpat. Még sötétedés előtt sikerült elkapnia egy nyulat, amit szétosztott a kutyáinak, aztán megnyúzta a hófarkast. Néhány nagyobb bunda és szövetanyag segítségével egy kis sátrat épített a sziklák közé, ahol végre nyugovóra térhettek. A zord éjszakát lányával összebújva, az északiak társaságában töltötte. Reggelire a faluból hozott szalonnát nyársalta, mellé mindössze néhány szelet alma jutott. A megmaradt gyógynövényekből teát főzött, amit egy kulacsba töltve elrakott későbbre. Miután mindent elpakolt, helyet foglalt a szán kényelmes ülésében, aztán hangos füttyszóval jelt adott kutyáinak az indulásra. Hamar kiértek a sziklák közül, és újra teljes sebességgel haladtak a végtelen hómezőn. Az északiak egyszerűen rátaláltak arra a helyre, ahol a barbárok vertek tábort éjszakára, ezért a friss nyomokat könnyen tudták követni. Garu az ülésben hátradőlve faragta a leölt hófarkas csontjait, amiket tegnap rakott el. Néhány tőrt sikerült készítenie, bár nem volt híve az ilyesfajta fegyvereknek. Mikor valamelyik város kétes hírű ivójában járt, volt szerencséje végignézni egy-egy kártyázásból kitört szúrkálást és késdobálást. Jelenleg minden egyes építő jellegű ötlet jól jött, és ez is több volt a semminél. Megélezte a kopott fejszét is, a szánon talált vaslemezből pedig egy rögtönzött karvédőt hajlított, ami talán kibírhat néhány kardcsapást. Már csak valami használható tervre volt szüksége, de gondolatait lánya hangja terelte szét.
- Megtaláltuk már anyut?
- Még nem, de nemsokára itt lesz - felelte Garu apró gondolkodás után.
- Mennyi idő még?
- Napnyugtára megtaláljuk.
- Az jó lenne - vágta rá türelmetlenül a kislány.
- Inkább innod kéne egy kis teát, aztán tovább pihenned, nem gondolod? - kérdezte a férfi, hátha ezzel elcsitíthatja a csöppséget.
- Nem - jött a határozott válasz.
- Apu kedvéért?
- Na, jó, de csak apu kedvéért - adta meg magát a gyerek hosszas hallgatás után.
A szán lassan megállt, aztán Garu előkotorta a teáskulacsot, hogy megitassa lányát. A kék szempár kellemetlenül fogadta a felhőtlen ég bántó fényét, de a fölé magasodó árnyéktól hamar megkönnyebbült. A kicsi ajkak mohón szürcsölték a meleg gyógyfőzetet, aztán elégedett mosoly ült ki a gyerek arcára.
- Ez nagyon jól esett!
- Örülök neki, de most már tessék tovább aludni - felelte kedvesen az apja, aztán lágyan megpuszilta a meleg homlokot, majd visszatakarta a vidám arcocskát.
Továbbindultak, de egy óra sem kellett, hogy a nyomok egy kis völgyhöz érjenek. Garu megálljt parancsolt a kutyáknak, aztán a nyomokat figyelve előrébb sétált. Tudta, hogy hova vezet, és azt is tudta , hogy itt van az utolsó esélye beérni a barbárokat. Sietve felült a szánra, hangos füttyel jelzett az északiak felé, aztán kicsit jobbra irányította a hósiklót, hogy a völgy peremén tudjon haladni. Valami egyszerű tervet akart kieszelni, de annyira ideges volt, hogy nem bírta összeterelni a gondolatait. Levette vastag bundáját, aztán felerősítette a nemrég formált karvédőt, az övére fűzött egy bőrtokot, amibe a csontból faragott tőröket rejtette, végül előhúzta az öreg fejszét is. Idegesen figyelte a völgy alján hagyott nyomokat, mikor az egyik északi rövid vakkantásokkal jelzett valamit. Garu azonnal felállt az ülésből, hogy távolabbra lásson, ekkor pillantotta meg a nem sokkal előttük haladó talpas szekeret. A rácsos ablakú rabszállítóból ujjak mutattak felé, majd szemmel láthatóan nagy nyüzsgés támadt odabent. Néhány pillanat múlva egy fiatal női arc tűnt fel a rácsok mögött, könnyes arcára lágy mosoly ült ki. Hosszú, mézszőke haja kócosan ölelte vékony nyakát, jégkék szeme vágyakozva nézett a vadász felé.
- Kedvesem - suttogta Garu maga elé. - Nemsokára megmentelek.
A nő bólintott, majd egy apró csókot küldött szerelme felé. A szán megiramodott, a kutyák minden erejüket beleadták, hiszen már ők is érezték, hogy közel a cél. Mikor beérték a talpast, Garu nagyot sóhajtott, lehunyta szemeit, majd elrugaszkodott az üléstől. Mielőtt a szekér tetejére érkezett, úgy érezte, mintha minden elnémult volna körülötte, csak a fagyos szél rejtelmes suttogását hallotta. A becsapódás ereje durva pofonként taszította vissza a valóságba, minden izmát megfeszítve kapaszkodott a tető peremébe, nehogy leessen. A zajra a bakon ülő barbár hátrakapta a fejét, de már csak a felé ívelő fejszét látta. A hideg penge a két szeme közé talált, majd kettéhasította az arcát. Garu gyorsan megragadta a holttest vállát, nehogy ledőljön a szekérről, aztán felhúzta maga mellé, hogy átkutassa. A kulcsot nem találta nála,de a vadászkését és a barbárkardját elvette tőle.
- Neked már úgy sem kell - mondta, aztán egy határozott mozdulattal legördítette a járműről.
A talpas hátsó részéhez sietett, ahol az ajtó volt, majd letekerte hosszú sálját, amit lelógatott a rácsokhoz.
- Kössétek ki valahova, hogy le tudjak ereszkedni - szólt a falusiaknak, majd egy kezet pillantott meg, ami a sál végét próbálta megragadni.
Eközben ő a dereka köré csavarta a másik végét, és mikor a lentiek is végeztek, óvatosan lemászott az ajtóhoz. Zárat nem talált, csak egy lakatot, ami kissé megnyugtatta. Bal kezével megkapaszkodott a rácsokban, majd egy futó pillantást vetett a falusiakra.
- Álljatok hátrébb, nehogy bajotok essen - mondta egy kedves félmosollyal az arcán, aztán nagyot lendítve a fejszén lesújtott a lakatra.
Visítva találkozott fém a fémmel, de végül a lakat darabjai csörömpölve hullottak szét. Garu arrébbhúzódott, eltolta a reteszt, aztán kitárta az ajtót.
- A harcképes férfiakat egyenként felhúzom, mindenki más maradjon itt, amíg nem szólunk! - utasította a többieket, akik némán bólogattak.
Néhány perc múlva hatan álltak a szekér tetején, Garu döbbenten értesült az utóbbi napok történéseiről.
- Majdnem két hetet voltál oda, közben minden harcra fogható falusit elvittek - mesélte egy magas, éles arcú férfi.
- Hova?
- A fele Gruwel szabadságharcosai közé állt, a másik fele pedig Zene zsoldosaihoz.
- És csak öt férfi maradt az egész faluban? - kérdezte a vadász tágra nyílt szemekkel.
- A katonák csak annyit engedtek maradni, amennyien el tudjuk végezni a nehéz munkákat.
- Meg persze a rokkantak és öregek kaptak engedményt - tette hozzá egy alacsony, kerek fejű fiú.
- Hatan kevesen leszünk, de legalább a többiek megúszhatják - mondta Garu elkomolyodva, társai pedig némán helyeseltek.
A jóval előttük haladó lovasokra fordította a tekintetét, majd szomorúan nyugtázta, hogy közel két tucat barbár fogja az útjukat állni. Előszedte az elrakott fegyvereket, amiket szétosztott az öt falusinak.
- Ofra velem jön, mi majd előre lovagolunk! - bökött az éles arcú felé. - A többiek maradnak, hogy a talpast védjék és irányítsák. Amint tudunk, szerzünk nektek is valami erősebb fegyvert. - Mindenki megértette a feladatát, az alacsony fiú azonnal leült a bakra, aztán megragadta a gyeplőt.
Garuék leoldottak két lovat a szekér elől, a többi nyolc úgyis el bírja húzni a súlyt. Felszerelés nélkül, szőrén kellett megülni a hátasokat, majd amikor sikerült biztonságosan elhelyezkedniük, vágtára sarkalták őket. Ofra a hatalmas barbárkardot lóbálta, közben gyerekes vidámsággal mosolygott Garura. Mindketten tisztán emlékeztek a régmúlt idők vadászataira, a rókák, nyulak hajtására, és most újra itt az idő, hogy űzésre induljanak. Az előttük haladó barbárok nem néztek hátra, valószínűleg nem is hallottak semmit a vastag fülvédőktől, ami a két vadász szerencséjére vált.
- Ofra, először a hátsókat kapjuk el, aztán húzódjunk vissza a talpas mellé! - szólt Garu a társának, majd leakasztotta oldaláról a fejszéjét.
- Minek húzódnánk vissza? - kérdezte a férfi eszelős vigyorral.
- Ne hősködj, túlerőben vannak!
- Nem kell félteni engem, tudok magamra vigyázni! -  vágott vissza Ofra, aztán gyorsabb tempóra rúgta lovát.
Garu a nyomába eredt, de már nem érhette utol, ezért tehetetlenül nézte, amint bajtársa a halálba rohan. Ofra közben beérte az utolsó barbárt, aki oldalra pillantott, majd rémülten kapott kardjáért, de támadója gyorsabb volt, és egy csapással levágta a lováról. A megveszett falusi következő áldozata néhány emberrel előrébb volt, meglendítette a súlyos barbárkardot, majd célpontja felé hajította. A széles penge a férfi lovának oldalába szúródott, amitől a barna csődör elcsukló nyerítéssel esett össze.
A mögötte haladó három lovas megpróbált kitérni, de már nem volt idejük, szitkozódó üvöltések közepette buktak át a tetemen, a hóban pedig nyakukat törték. Ofra farkasüvöltést imitáló hangot hallatott, majd visszahátrált Garu mellé.
- Mondtam, hogy nem kell félteni! - kiáltotta vigyorogva.
- Fegyvertelen vagy, te félőrült! - felelt szemrehányóan a vadász.
- Azzal te ne törődj, amíg megvan ez! - lendítette magasba az öklét Ofra, aztán nagyot kacsintott.
Mély robajlás rázta meg a kis völgyet, Garu azonnal megálljt parancsolt hátasának, majd hátrafordult. A talpas az oldalára borulva vesztegelt, előtte a lovak egymást rúgva fetrengtek, nem sokkal mögötte a három falusi férfi próbálta összeszedni magát. Mire a két vadász visszaért a szekérhez, a kerekfejű fiú is feltápászkodott a hóból.
- Mi történt? - kérdezte Gatu, miközben leugrott a lóról.
- Valami nem odaillő került a talpak alá.
-  Mi lehetett az? - lepődött meg Ofra.
- Ha jól láttam, egy lónak a feje volt, de az is lehet, hogy az egész ló - válaszolt a fiú, miközben megvetően nézett a magas férfira.
Garu a feléjük tartó barbárokat figyelte, majd Ofrának nyújtotta a fejszéjét.
- Fogd, de el ne merd dobni, mert megnyúzlak!
- Közelre sem? - kérdezte vigyorogva a férfi, közben átvette a fegyvert.
- Közelre sem! - vágta rá Garu néhány szúrós pillantás kíséretében, aztán sarkon fordult, és a talpas végéhez sietett.
A falusiak kisebb zúzódásokkal megúszták a borulást, de kedvesét nem látta sehol, ezért sietve átmászott az ajtónyíláson. A tömegből előtűnt a jégkék szempár és a hozzá tartozó rajzos mosoly. Garu fellélegezve ölelte magához a karcsú testet, a nő pedig a nyaka köré fonta vékony karjait. Ajkaik édes csókban forrtak össze, nem volt olyan erő, ami abban a pillanatban elválaszthatta volna őket egymástól. A törékeny teremtés lassan Garu vállára tette a fejét, majd hangosan felsóhajtott.
- Kértem az isteneket, hogy vezessenek el hozzám - suttogta dallamos hangján.
- Senki nem vehet el tőlem - szólt a vadász.
- A kis hótündérem biztonságban van?
- Az északiak vigyáznak rá, a völgy végénél várnak - felelte.
- Magára hagytad? - kérdezte zaklatottan a nő.
- Nemsokára vele lehetsz - próbálta nyugtatni a férfi, majd elengedte szerelmét.
Előkereste utolsó, csontból faragott tőrjét, amit előrenyújtott.
- Két lovat kiszabadítottunk, én majd fedezlek, amíg eljutsz odáig.
- És mi lesz veled?
- Ne félts, amint tudok, megyek - felelte Garu, majd átadta a tőrt.
Szemeik még kapaszkodtak egymásba, de többet már nem szóltak. Tudták, mi lesz ezután, és bár mindkettőjüknek fájt, nem változtathattak a sorsukon. A lányuknak legalább egyikükre szüksége volt. Először Garu lépett ki a hóba, a barbárok veszett kutyák módjára küzdöttek az öt falusival. Ofra körül már két holttest hevert, éppen harmadik ellenfelét próbálta a halálba küldeni. A többiek a hóból összeszedett baltákkal, fejszékkel, kardokkal hadakoztak. A tömegből kirontott egy barna szakállas barbár, méretes pörölyt forgatva a feje fölött. Garu azonnal mozdult, lehajolt, majd előrerugaszkodott, átkarolta ellenfele derekát, aztán saját súlyát kihasználva eldöntötte. Kezéből kicsavarta a fegyverét, és öklével ütlegelni kezdte a fejét. A barbár egy darabig próbált védekezni, de végül elernyedtek izmai, elszállt belőle az erő. Garu hamar talpra ugrott, közben megragadta a pörölyt is. Ezalatt társai közül hárman elestek, már csak Ofra hadakozott, valamint az alacsony fiú, de ők is több sebből véreztek. Mögötte a falusiak már kimásztak a talpas hátulján, és mindenki arra szaladt, amerre tudott. Szerelme az egyik ló felé futott, ám a cél előtt egy barbár vetette rá magát, és elterültek a hóban. Garu a segítségére indult, de ekkor égető fájdalom járta át a bal combját, lába megbicsaklott és összecsuklott. A világ lelassult, a hangok elnémultak körülötte. Mikor hátrapillantott, meglátta támadóját, aki éppen új vesszőt illesztett az íjpuskája idegére, ám a kavarodásból Ofra rontott ki, majd a barbár felé hajította a régi fejszét, ami a célpontja nyakába csapódott. Garu társára emelte tekintetét, aki mosolyogva biccentett felé, majd átadta magát a végzetének, és karját széttárva várta, hogy a felé tartó pengék a húsába hasítsanak. A vadászból, bár sebzett vad lett, összeszedte minden erejét, hogy felálljon, lába azonban nem engedelmeskedett neki. Ekkor kedvese letolta magáról a barbár élettelen testét, aztán lassan felállt, kezében a véres tőrrel. Garura pillantott, aki lemondóan csóválta fejét. A nő egy csókot lehelt szerelmének, majd a lóhoz lépett, és felült a nyeregbe. Nem nézett vissza, csak ment, ahogy tudott. Garu arcán egy könnycsepp szaladt végig, ahogy a távolodó alakot figyelte, majd megérezte a húsába vágó penge hidegségét. A pöröly nyele kifordult a kezéből, szájából meleg vér buggyant, majd elterült a hóban. A völgy kijáratánál ott állt a szán, amiről hangos sírás hallatszott. A nő megálljt parancsolt a lovának, leugrott a nyeregből, majd a kutyákat kikerülve a hóba térdelt.
- Ne sírj, kicsim, itt van anyu! - nyugtatta a kislányt.
- Anyu? - szólt néhány pillanat múlva a szipogó hang.
- Igen, kicsikém, anyu.
- Nagyon hiányoztál, anyu - mondta a lány, majd az örömtől újra pityeregni kezdett.
- Elindulunk haza, rendben?
- Jó, de hol van apu?
- Messze van már - felelte az anyja elcsukló hangon, hosszas hallgatás után.
- Elmegyünk megkeresni?
- Nem, kicsim, ahova ment, oda mi még nem követhetjük - válaszolt a nő, miközben visszapillantott a völgybe, majd letörölte könnyeit.