Vadászból préda

A sötét erdő lombját a Hold fénye festette ezüstös színűre. A fák között egy karcsú alak cikázott, mögötte üldözői loholtak. Vékony testén simuló ruhája koszos, néhol szakadt és véres volt, csuklóján eltépett láncok csörögtek. Követői mind a hárman férfiak voltak, árnybőrűek. Vékony szemüket egy pillanatra sem vették le a nőről, nehogy elveszítsék. Már jó ideje némán futottak, csak egyszerű kézjelekkel kommunikáltak, üldözöttjük mégis tudta, hogy a nyomában vannak. Nem tehettek mást, hiszen ha a fiatal szépség átér a folyó túlpartjára, ott már nem tehetnek vele semmit, az már nem az ő területük. A nő előtt egy nagyobb árok szélesedett, de tudta, hogy át lehet ugrani. Gyerekkorában sokat járt ide, bár apja szigorúan tiltotta, anyja sírva kérlelte, hogy ne halgasson az őt fűtő kalandvágyra, de hajthatatlan volt. Mindig csábította a folyó túlpartja, a veszély, a kaland. Az árnybőrűek nem nézték jó szemmel, hogy szent földjüket egy idegen mocskolja be, ráadásul klánjuk ősi ellenségeinek egyik leszármazottja. A nő emlékei közül felderengett ez a hely, majd az árok széléről elrugaszkodva, kecses ugrással repült át fölötte. A túloldalon bukfenccel tompította az esést, aztán folytatta a kitartó futást. Hallotta, amint üldözői is átsuhannak az árok felett, földetérés után pedig újra a nyomába erednek. Célpontjukat szem elől tévesztették, de tudták, hogy csak egy irányba mehet, ahol könnyen átjuthat a folyón. A parta érve döbbenten látták, hogy a lány a vízfolyás mellett várja őket. A középső üldöző kilépett társai mellől, miközben egy tőrt húzott elő.
- Hogy képzeled ezt?! - csattant fel. - Betörsz a falunkba, majd börtönödből szabadulva végzel vezérünk két fiával! Ezért a fejedet vesszük!
- Hárman támadnátok egy védtelen nőre? - kérdezte mosolyogva a szépség.
Ekkor az éjszaka csendjét farkasok üvöltése törte meg, a folyó felett állatalakok suhantak át. Fél tucat hatalmas, fekete farkas sorakozott fel a nő lába mellett.
- Megbánjátok azt a pillanatot, mikor láncra vertetek engem - mondta magabiztosan.
A három árnybőrű halálra sápadtan, földbe gyökerezett lábakkal állt az erdő szélén. Életük utolsó perceiből csak a fájdalmas halálhörgéseket őrizte meg a folyó.