Váratlan költözés

Synestra helyett kivételesen a rosszullét ébresztett, gyomrom híg tartalmát az ágyam mellé öklendeztem, aztán levegő után kapkodva visszadőltem a párnára. A szoba lassú forgása ellenére sikerült annyi önuralmat erőltetni magamra, hogy többet ne hányjak, de még percekig bámultam a plafont, míg végül fel tudtam ülni. A kanapén gondosan összehajtott ruhák pihentek, amikre egy tőrt és egy aranytallért helyeztek. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, úgy gondoltam Synestra újabb feladatának kellékei lesznek. Néhány mély lélegzetet követően kimásztam az ágyból, hogy mindenek előtt valami iható után nézzek, így bizonytalan léptekkel letántorogtam a pultig. A csapos fejcsóválva figyelte, ahogyan megfontoltan, a kezemmel egyensúlyozva lejutottam a lépcsőn, közben egy pohár vizet készített ki nekem.

- Nincs valami erősebb? Szétszakad a fejem - nyögtem erőtlenül, amikor végre leültem.

- Meghagyták nekem, hogy nem szolgálhatlak ki - felelte egykedvűen a férfi, miközben a korsókat pakolgatta.

- Ki mondta ezt neked?

- Synestra.

- Synestra? - Úgy kipattant a szemem, mintha egy pofont kaptam volna a mentoromtól. - Hol van most?

- Dolga akadt, nemrég ment el.

- És addig nem fogsz kiszolgálni, amíg vissza nem ér?
- Azt üzente neked, hogy tűnj el a fogadóból, amíg ő távol van, különben azzal a tőrrel fog kicsontozni, amit a neked szánt ruhákon hagyott. - Azzal a csapos hátat fordított nekem, és kiment a hátsó ajtón.

Szoborrá dermedve ültem a pultnál, fogalmam sem volt róla, hogy mitévő legyek. Számítottam rá, hogy Synestra dühös lesz rám, és majd valami kegyetlen büntetést oszt ki nekem, de arra nem gondoltam volna, hogy úgy feldühítem egy kis engedetlenséggel. Egyetlen apró baklövés miatt elveszítettem azt a személyt, aki az utolsó mentsváram, az egyetlen reménységem volt. Végtelenül haragudtam magamra, combomat ütlegelve zokogni kezdtem, majd megragadtam a pulton figyelő poharat, és a földhöz vágtam.

- Eszedné’ legyél! - üvöltötte a csapos odakintről, durva hangjától egy pillanatra összerezzentem.

Felpattantam a helyemről és elindultam a szobámba, közben pedig megpróbáltam összeszedni minden józan gondolatomat, hogy kieszeljek egy megvalósítható tervet. Lecseréltem a kocsmaszagú ruházatomat, zsebre raktam az aranytallért, és a tőrt szorongatva távoztam a Háromlábú kutyából. Ötletem ugyan nem volt, hogy merre is mehetnék, de egy dologban biztos voltam: meg kellett találnom Bartimot. Nem tudtam merre lakik, mi a teljes neve, kik ismerhetik, úgyhogy a felkutatása elég nehéz feladatnak tűnt - nekem meg aztán főleg. Leülhettem volna egy padra vagy az árokpartra megvárni, amíg értem jön, mint előző éjszaka, de attól féltem, hogy ez a trükk nem menne neki minden alkalommal, valahányszor engem kell megmentenie. Akármennyire is fájt a fejem, muszáj volt kitalálnom valamit, és a sírás hatására végre megjött a szikra. A közeli téren biztos találok egy olyan embert, aki ismeri Bartimot és elárulja a hollétét. Mivel már tudtam az utat, hamar eljutottam a szökőkúthoz, de ott egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor megláttam a borostyános fogadót. Az éjszaka után nem akartam Antwerrel találkozni, mert a végén belevágtam volna párszor a tőrömet - persze ez nem igaz, akkor még nem volt bennem annyi mersz. Higgadtságot erőltettem magamra, a kócos hajamat az arcom elé kotortam néhány mozdulattal, és földre szegezett tekintettel elindultam az első bolt felé, egy kis zöldségeshez. Az ott tüsténkedő idős hölgy éppen a bejárat körül söprögetett, de érkezésemre azonnal otthagyott mindent, és hangosan üdvözölve betessékelt a boltba, majd folytatta:

- Mit adhatok, kedves lányom? Nálam kapható a legfinomabb répa, az urad megcsókolja mindkét kezed, ha ezzel főzöl neki levest!

- Nincs uram és levest sem tudok főzni - válaszoltam szemforgatva. - Keresek valakit.

- Nahát, milyen dolog az, ha egy ilyen szemrevaló leány nem tud levest főzni? Talán jóanyád nem tanította meg neked? - Úgy elámult a boltos eme apró hiányosságomon, hogy mondandóm végét meg sem hallotta.

- Nehogy szívbajt kapjon, de anyám sem tudott levest főzni. Szóval, keresek valakit, tudna segíteni?

- Ranusha, ments meg! Milyen férfi fogad örök hűséget egy olyan nőnek, aki nem tud levest főzni? Az én fiam biztos nem fog egy ilyen hasztalan menyecskét a házamba hozni, arról gondoskodom!

- Szerencsés a fia, hogy az édesanyja ennyire szívén viseli a sorsát. - Feladtam a próbálkozást, az idős hölgy teljesen kifordult önmagából, már csak meg akartam nyugtatni valahogyan.

- Úgy bizony! Nem sok ilyen anya van, mint én!

- Azért a kevésért pedig hálát is adunk Ranushának.

- Dicsérendő, hogy legalább templomba jársz, ha már levest főzni nem tudsz.

- Nos, köszönöm.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte ismét mosolyogva a boltos, mintha a kirohanása meg sem történt volna.

- Igen, egy Bartimo nevű óriást keresek.

- Ó, a kis Bartimo! Gyakran jár erre, néha még segít is, ha valami nagyon nehezet kell megmozdítani. Arany szíve van annak a fiúnak.

- És azt meg tudja mondani, hogy hol lakik?

- Sajnos arról fogalmam sincs, de biztosan a tér közelében.

- Már ez is valami - mondtam kicsit elszomorodva. - Köszönöm a segítséget.

- Igazán nincs mit. De aztán tanulj meg levest főzni, különben vénlány lesz belőled!

- Mindenképp. - Azzal kisétáltam a boltból, és elindultam a fürdőház felé annak reményében, hátha ott több sikerrel járok.

Nagy bánatomra a fürdetőnők sem tudtak segíteni. Mindenki mosolyogva beszélt Bartimoról, de amint a lakhelye felől érdeklődtem, csak lemondóan csóválták a fejüket. Körbejártam az összes épületet, megkérdeztem minden boltost és kisinast, de az én melákomról senki nem tudott semmit, csak hogy ő Bartimo, az a jólelkű fiú. Tanácstalanul ültem le a szökőkút szélére, és államat megtámasztva a körülöttem rohangáló gyerekcsapatot kezdtem figyelni. Kellemes idő volt, ők pedig önfeledten nevetgélve kergették egymást, nekik még semmi gondjuk nem volt az élettel. Felderengett néhány régi emlék, mikor még Fafhen tanított nekem gyerekdalokat, vagy a nyakába kapva kivitt a szőlősbe, hogy meglessük a pimasz kis levéltekerőket a szüret idején. A következő pillanatban egy fiú vágódott hasra előttem a macskaköveken, én pedig ijedtemben majdnem a szökőkútba borultam. A gyereknek jól láthatóan fájt az esés, szeme sarkában apró könnycseppek fakadtak, de valaki a segítségére sietett. Egy napszőke hajú kislány futott oda hozzá, majd azonnal felsegítette a földről, és leporolta a ruháját.

- Nagyon megütötted magad? - kérdezte a lányka.

- Nem, jól vagyok - válaszolta a kisfiú, miközben letörölte a könnyeit, játszótársa pedig egy puszit nyomott az arcára, majd vállon verte.

- Akkor te vagy a fogó! - Azzal máris futottak tovább.

Megmosolyogtatott a kis jelenet, és pont ennek köszönhetően jöttem rá, hogy miképpen fogok eljutni Bartimohoz. Az egész városban egyetlen egy személyről tudtam, aki megoldást jelenthetett a számomra, úgyhogy azonnal elindultam a nagyúr utolsó falához - ugyanis másik úton még nem jártam arra. Lelkesedésemtől hajtva a fal mellett már futottam a célomig, de a kapuhoz érve elbizonytalanodtam. Kit keresek pontosan? Miért épp hozzá jöttem? Miért segítene? Itt lakik még egyáltalán? Rengeteg olyan kérdés merült fel bennem, amire csak úgy kaphattam választ, ha életemben először végre önállóan lépek. Az egyszerű fakerítéstől egy drótszál nyúlt a ház hosszú teraszáig, a végén néhány csengő lógott. Gyanítottam, hogy azzal tudok jelezni a ház népének, szóval átnyúltam a kerítés lécei között, és megrántottam párszor a drótot, amivel felriasztottam az udvar őrzőjét. Egy apró termetű kutya porolt a kapuhoz és fülsértő ugatásba kezdett, aztán elszaladt a bejáratig, majd vissza hozzám. Egy nagyon magas, fekete hajú lány tűnt fel a teraszon, csendre utasította az ebet, végül a kapuhoz sétált.

- Szép napot! Kit keresel? - kérdezte némi bizonytalansággal a hangjában.

- Bartimo első szerelmét. - Elég lényegre törő voltam, és más nem is jutott az eszembe.

- Mit akarsz tőle?

- Talán ő elárulhatja nekem, hogy merre lakik Bartimo.

- Nincs itthon, és ne is keresd őt máskor sem - mondta határozottan a lány, majd sarkon fordult és elindult befelé.

- Várj! Segítened kell! - Kétségbeesetten kapaszkodtam a lécekbe.

- Miért kellene segítenem? Nem is ismerlek.

- Teljesen magamra maradtam ebben a városban, csak Bartimo segítségére számíthatok. - Feszült pillanatokon keresztül csak figyeltem a fekete hajzuhatagot.

Az Isteneknek hála kérlelésem nem volt hiábavaló, a kapu lassan kinyílt.

- Az Árnyékos utcában lakik, a déli fal tövében. Talán még azóta is az az egyetlen ház, aminek nincs kerítése, nem tévesztheted el.

- Hálásan köszönöm - mondtam vidáman.

- Ne hálálkodj, csak tűnj el - felelte a lány, és olyan gyorsan beviharzott a házba, mintha ott sem lett volna.

Nem igazán foglalkoztam vele, hiszen végre megtudtam, hogy merre lakik Bartimo. Ugyan nem ismertem a várost, viszont a magas kőfalak jól láthatóan a házak fölé emelkedtek, így nagyjából behatárolhattam az irányt. Hamar eljutottam az utcához, csak egy kisfiútól kértem megerősítést, hogy valóban jó irányba haladok-e. A zúzott kővel betakart úton a meleg idő ellenére is majdnem megfagytam. Nem véletlenül nevezték az utcát árnyékosnak, a fal takarásában soha nem látták a napfényt, de legjobb esetben is csak késő délután. Dideregve sétáltam az árokparton, míg meg nem pillantottam egy kerítés nélküli házat. Tanácstalanul lestem befelé a gazos udvarba, de senkit sem láttam, bemenni pedig nem mertem. Szerény lak volt, egyszerű parasztház, teljesen beleolvadt Alsó-Ronom egyhangúságába, csak a kerítés hiánya különböztette meg a szomszédos épületektől.

- Te lennél az angyal? - jött a hirtelen kérdés, de a hang forrását nem találtam. - Itt fenn!

Amint felkaptam a tekintetemet, megpillantottam a tető ormán egyensúlyozó fiút, aki megszólított engem.

- Bartimot keresem, itt lakik?

- Igen, de még nincs itthon - felelte a kamasz, aztán macskákat megszégyenítő ügyességgel leugrándozott a tetőről. - Visszament az istállóba, csak hazasietett szólni, hogy egy angyal fog hozzánk érkezni, aki nagy bajban van.

- Nem vagyok angyal, de tényleg nagy bajban vagyok - feleltem szemforgatva. Már szinte teljesen kiment a fejemből, hogy mennyire szeretnek nekem udvarolni.

- Annyi baj legyen, kerülj beljebb - legyintett a fiú, majd elindult befelé. - A nevem Hanach, de azt nem szeretem, szóval szólíts nyugodtan Hannak.

- Pedig a Hanach szép és nagyon ritka név.

- Ez vele a baj! Senki másnak nincs ilyen lányos neve, csak nekem.

- Nincs miért szégyenkezned - feleltem nevetve. - Ha tudnád, hogy mennyi Hanach vált naggyá Ronomban, büszke lennél a nevedre.

Han csillogó, mélybarna szemmel fordult hátra, valószínűleg nem sokat hallott a város történelméről. Tekintete szavak nélkül is tükrözte gyermeki kíváncsiságát, aminek nehezen tudtam ellenállni, de az igazat megvallva túl éhes voltam a mondák felelevenítéséhez.

- A szavamat adom, hogy mindenről mesélek neked, de cserébe kérek egy kis ennivalót.

- Akkor ne ácsorogjunk itt kint, irány befelé! - Azzal Han megragadta a csuklómat, és magával rántott.

Ahogy beléptünk az ajtón, egy kis konyhába érkeztünk, csak a tűzhely, egy asztal és néhány rozoga szék számára volt hely odabent. A sarokban őszes hajú hölgy ült, egy sámlin, az ablakon beszűrődő gyenge fénynél próbált megvarrni valamit.

- Édesanya, megérkezett Timo vendége - újságolta Han örömteli hangon, mire az asszony a ruhát eldobva rögtön felpattant.

- Nahát, gyere csak beljebb, lányom, már vártunk rád! Mindjárt adok neked enni, biztos nagyon éhes lehetsz.

Annyira zavarban voltam, hogy egy árva szó sem hagyta el a számat, csak ledermedve álltam az ajtóban.

- Üdvözletem, Tia Zessfar vagyok. - Ennél rosszabbat akarva sem tudtam volna mondani.

- Tudom, hogy ki vagy, az én kicsi fiam már mesélt rólad! De ne csak ácsorogj ott, ülj le bátran! - bökött vendéglátóm az egyik szék felé, ami úgy tűnt bármelyik pillanatban összeroskadhat.

Rövid hezitálást követően úgy döntöttem leülök, az én tollpihe súlyom nem lett volna képes nagy károkat okozni. Óvatosan leültem, és végre jobban is szemügyre vehettem a tűzhely körül tüsténkedő személyeket. Han a korához képest is magasnak látszott, nyúlott ruházata alatt - amit valószínűleg nem csak ő hordott már - sejthetően nagyon vékony volt. Fehér inget és feketenadrágot viselt, valamint egy érdekes lábbelit; mintha csak egy vastagabb ruhaanyagot tekertek volna a lábára. Az gondoltam, hogy Bartimo nem egy jómódú családból származott, de rajta nem úgy látszott, hogy nincsen pénzük új ruhára sem. A kedves hölgy jóval alacsonyabb volt tőlem, egykor fekete hajkoronája már szinte teljesen őszbe borult, csak néhány tincs emlékeztette fiatal éveire. Arcvonásaiban Bartimot véltem felfedezni, ám szeme nagyon beesett volt. Égkék szoknyáján hímzett szőlőfürtök díszelegtek, melyet egy foltos, fehér köpennyel próbált megóvni a kosztól - több-kevesebb sikerrel -, ehhez egy színes, kötött mellényt és bőre hagyott inget hordott. Épphogy elkalandozott a tekintetem, máris elém került egy fémtányérnyi leves.

- Jó étvágyat! - mondta Han, majd csendben leült az asztal túloldalára.

- Előbb megeszem édesanyád főztjét, aztán mesélek, megígérem.

- Úgy is van, lányom! Addig egyed, amíg meleg! A környék legfinomabb répájával készült! - Azonnal tudtam, hogy honnan származik az a répa.

Kissé hígnak és zavarosnak látszott a leves, de az első kanál után az sem érdekelt volna, ha a répán kívül semmi más nincs benne.

- Ez valami hihetetlenül finom - szörcsögtem teli szájjal.

- Egy falatot sem fogsz otthagyni abból, ami az én asztalomra kerül, erre Ranusha a tanúm! - szólt nevetve Bartimo anyja.

Hamar kiürült a tányérom, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az utolsó cseppet is kikanalazzam, pedig ez nem vallott rám. Elégedett mosollyal dőltem hátra, ekkor végre betoppant Bartimo is, akinek egy szempillantás alatt a nyakába ugrottam, és rögtön elbőgtem magam.

- El sem tudom mondani, hogy mennyi ideig jártam a környéket, míg eljutottam idáig. - Annyira zavarba hoztam szegényt, hogy meg sem tudott szólalni, csak megsimogatta a hátamat a hatalmas tenyerével.

- Meg akartam nézni a fogadóban, hogy jobban vagy-e, de Synestra nem engedett fel hozzád.

- Mire magamhoz tértem, már nem volt ott, csak egy üzenetet hagyott nekem a csapossal.

- Nagyon haragszik?

- Jobbnak láttam, ha eljövök onnét, különben tényleg képes lett volna kicsontozni.

- És mihez kezdesz nélküle?

- Abban reménykedtem, hogy erre én kapok választ tőled - feleltem szipogva, közben felpillantottam Bartimo arcára.

- Hogyha hajlandó vagy dolgozni, egy ideig itt maradhatsz.

- És utána mi lesz? Synestra nélkül semmi vagyok. - Alig fejeztem be a mondatot, az a behemót megragadta a vállamat, és rázni kezdett.

- Hol van az a kitartás és elhivatottság, amit az első alkalommal láttam a szemedben? Ne búslakodj, inkább szedd össze magad!

- Hagyd már azt a lányt, még a lelket is kirázod belőle! - Az anyai szó mindennél szentebb, úgyhogy Bartimo azonnal elengedett.

- Bocsánat, édesanyám. Ne haragudj, Tia.

- Nem haragszom, de ezzel sem vagyunk előrébb - mondtam szédelegve, aztán megtöröltem az arcomat.

- Ha még mindig komolyan gondolod, amit néhány napja mondtál, akkor mutasd meg Synestrának, hogy érdemes visszafogadnia.

- Látod, ezért szeretlek én téged - feleltem Bartimonak mosolyogva.

Miután oldódott a jelenet utáni kellemetlen légkör, mindenki leült az asztalhoz, hogy az én melákom társaságában folytassuk az evést egy jó adag hagymás krumplival. A megkésett ebédet követően hazaért három másik kistestvér is; Miram és Anteli, a két bájos arcú lány, valamint a legkisebb fiú, Dowen. Már a puszta jelenlétem is annyira fellelkesítette őket, hogy hirtelenjében azt sem tudtam melyikőjükre figyeljek. Mindent el akartak mesélni a családjukról, így kérdés nélkül megtudhattam, hogy Miram néni bábája és gyógynövény kertésze volt, emellett pedig egyedül nevelgette öt gyermekét. Bartimo a del Martimo családnál dolgozott, a többiek pedig a gyümölcsösökben foglalatoskodtak. A két nagyobbik fiú soha nem járt tanodába - itt Bartimo láthatóan elszégyellte magát -, de apjuk a halála napjáig tanította őket. Miram, Anteli és Dowen a tanodából általában csak ebédelni futottak haza, aztán indultak is a kertekhez, ha szükség volt rájuk. Nagyon jól esett az a mérhetetlen szeretet és kedvesség, amit megosztott velem a család. Amíg a fiúkra figyeltem, a két lány megfésülte és befonta a hajamat, Dowen pedig folyton gyümölcsökkel és vízzel kínált. Hamar besötétedett, és bár tartoztam Hannak néhány mondával, a jóllakottságtól úgy elálmosodtam, hogy már Bartimo vállának dőlve bóbiskoltam. A testvéreknek összesen három ágyuk volt, úgyhogy a zsúfolt hálószobában újra felosztásra kerültek a fekhelyek. Bartimo a termete miatt egyedül aludt, de mellé került Dowen is, mivel ő volt a legkisebb. Miram és Han osztozott a fiúk ágyán, én pedig Antelivel aludhattam a lányok helyén, így mindenki elfért - talán még Dowen is. Mindenki jó éjszakát kívánt mindenkinek, amit Miram néni kedves hangja zárt. Én még forgolódtam az ágyban, izgatottan vártam a holnapot, de aztán legyőzött a álomkór, és végül sikerült elaludnom.