Váratlan költözés

Synestra helyett kivételesen a rosszullét ébresztett, gyomrom híg tartalmát az ágyam mellé öklendeztem, aztán levegő után kapkodva visszadőltem a párnára. A szoba lassú forgása ellenére sikerült annyi önuralmat erőltetni magamra, hogy többet ne hányjak, de még percekig bámultam a plafont, míg végül fel tudtam ülni. A kanapén gondosan összehajtott ruhák pihentek, amikre egy tőrt és egy aranytallért helyeztek. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, úgy gondoltam Synestra újabb feladatának kellékei lesznek. Néhány mély lélegzetet követően kimásztam az ágyból, hogy mindenek előtt valami iható után nézzek, így bizonytalan léptekkel letántorogtam a pultig. A csapos fejcsóválva figyelte, ahogyan megfontoltan, a kezemmel egyensúlyozva lejutottam a lépcsőn, közben egy pohár vizet készített ki nekem.

- Nincs valami erősebb? Szétszakad a fejem - nyögtem erőtlenül, amikor végre leültem.

- Meghagyták nekem, hogy nem szolgálhatlak ki - felelte egykedvűen a férfi, miközben a korsókat pakolgatta.

- Ki mondta ezt neked?

- Synestra.

- Synestra? - Úgy kipattant a szemem, mintha egy pofont kaptam volna a mentoromtól. - Hol van most?

- Dolga akadt, nemrég ment el.

- És addig nem fogsz kiszolgálni, amíg vissza nem ér?
- Azt üzente neked, hogy tűnj el a fogadóból, amíg ő távol van, különben azzal a tőrrel fog kicsontozni, amit a neked szánt ruhákon hagyott. - Azzal a csapos hátat fordított nekem, és kiment a hátsó ajtón.

Szoborrá dermedve ültem a pultnál, fogalmam sem volt róla, hogy mitévő legyek. Számítottam rá, hogy Synestra dühös lesz rám, és majd valami kegyetlen büntetést oszt ki nekem, de arra nem gondoltam volna, hogy úgy feldühítem egy kis engedetlenséggel. Egyetlen apró baklövés miatt elveszítettem azt a személyt, aki az utolsó mentsváram, az egyetlen reménységem volt. Végtelenül haragudtam magamra, combomat ütlegelve zokogni kezdtem, majd megragadtam a pulton figyelő poharat, és a földhöz vágtam.

- Eszedné’ legyél! - üvöltötte a csapos odakintről, durva hangjától egy pillanatra összerezzentem.

Felpattantam a helyemről és elindultam a szobámba, közben pedig megpróbáltam összeszedni minden józan gondolatomat, hogy kieszeljek egy megvalósítható tervet. Lecseréltem a kocsmaszagú ruházatomat, zsebre raktam az aranytallért, és a tőrt szorongatva távoztam a Háromlábú kutyából. Ötletem ugyan nem volt, hogy merre is mehetnék, de egy dologban biztos voltam: meg kellett találnom Bartimot. Nem tudtam merre lakik, mi a teljes neve, kik ismerhetik, úgyhogy a felkutatása elég nehéz feladatnak tűnt - nekem meg aztán főleg. Leülhettem volna egy padra vagy az árokpartra megvárni, amíg értem jön, mint előző éjszaka, de attól féltem, hogy ez a trükk nem menne neki minden alkalommal, valahányszor engem kell megmentenie. Akármennyire is fájt a fejem, muszáj volt kitalálnom valamit, és a sírás hatására végre megjött a szikra. A közeli téren biztos találok egy olyan embert, aki ismeri Bartimot és elárulja a hollétét. Mivel már tudtam az utat, hamar eljutottam a szökőkúthoz, de ott egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor megláttam a borostyános fogadót. Az éjszaka után nem akartam Antwerrel találkozni, mert a végén belevágtam volna párszor a tőrömet - persze ez nem igaz, akkor még nem volt bennem annyi mersz. Higgadtságot erőltettem magamra, a kócos hajamat az arcom elé kotortam néhány mozdulattal, és földre szegezett tekintettel elindultam az első bolt felé, egy kis zöldségeshez. Az ott tüsténkedő idős hölgy éppen a bejárat körül söprögetett, de érkezésemre azonnal otthagyott mindent, és hangosan üdvözölve betessékelt a boltba, majd folytatta:

- Mit adhatok, kedves lányom? Nálam kapható a legfinomabb répa, az urad megcsókolja mindkét kezed, ha ezzel főzöl neki levest!

- Nincs uram és levest sem tudok főzni - válaszoltam szemforgatva. - Keresek valakit.

- Nahát, milyen dolog az, ha egy ilyen szemrevaló leány nem tud levest főzni? Talán jóanyád nem tanította meg neked? - Úgy elámult a boltos eme apró hiányosságomon, hogy mondandóm végét meg sem hallotta.

- Nehogy szívbajt kapjon, de anyám sem tudott levest főzni. Szóval, keresek valakit, tudna segíteni?

- Ranusha, ments meg! Milyen férfi fogad örök hűséget egy olyan nőnek, aki nem tud levest főzni? Az én fiam biztos nem fog egy ilyen hasztalan menyecskét a házamba hozni, arról gondoskodom!

- Szerencsés a fia, hogy az édesanyja ennyire szívén viseli a sorsát. - Feladtam a próbálkozást, az idős hölgy teljesen kifordult önmagából, már csak meg akartam nyugtatni valahogyan.

- Úgy bizony! Nem sok ilyen anya van, mint én!

- Azért a kevésért pedig hálát is adunk Ranushának.

- Dicsérendő, hogy legalább templomba jársz, ha már levest főzni nem tudsz.

- Nos, köszönöm.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte ismét mosolyogva a boltos, mintha a kirohanása meg sem történt volna.

- Igen, egy Bartimo nevű óriást keresek.

- Ó, a kis Bartimo! Gyakran jár erre, néha még segít is, ha valami nagyon nehezet kell megmozdítani. Arany szíve van annak a fiúnak.

- És azt meg tudja mondani, hogy hol lakik?

- Sajnos arról fogalmam sincs, de biztosan a tér közelében.

- Már ez is valami - mondtam kicsit elszomorodva. - Köszönöm a segítséget.

- Igazán nincs mit. De aztán tanulj meg levest főzni, különben vénlány lesz belőled!

- Mindenképp. - Azzal kisétáltam a boltból, és elindultam a fürdőház felé annak reményében, hátha ott több sikerrel járok.

Nagy bánatomra a fürdetőnők sem tudtak segíteni. Mindenki mosolyogva beszélt Bartimoról, de amint a lakhelye felől érdeklődtem, csak lemondóan csóválták a fejüket. Körbejártam az összes épületet, megkérdeztem minden boltost és kisinast, de az én melákomról senki nem tudott semmit, csak hogy ő Bartimo, az a jólelkű fiú. Tanácstalanul ültem le a szökőkút szélére, és államat megtámasztva a körülöttem rohangáló gyerekcsapatot kezdtem figyelni. Kellemes idő volt, ők pedig önfeledten nevetgélve kergették egymást, nekik még semmi gondjuk nem volt az élettel. Felderengett néhány régi emlék, mikor még Fafhen tanított nekem gyerekdalokat, vagy a nyakába kapva kivitt a szőlősbe, hogy meglessük a pimasz kis levéltekerőket a szüret idején. A következő pillanatban egy fiú vágódott hasra előttem a macskaköveken, én pedig ijedtemben majdnem a szökőkútba borultam. A gyereknek jól láthatóan fájt az esés, szeme sarkában apró könnycseppek fakadtak, de valaki a segítségére sietett. Egy napszőke hajú kislány futott oda hozzá, majd azonnal felsegítette a földről, és leporolta a ruháját.

- Nagyon megütötted magad? - kérdezte a lányka.

- Nem, jól vagyok - válaszolta a kisfiú, miközben letörölte a könnyeit, játszótársa pedig egy puszit nyomott az arcára, majd vállon verte.

- Akkor te vagy a fogó! - Azzal máris futottak tovább.

Megmosolyogtatott a kis jelenet, és pont ennek köszönhetően jöttem rá, hogy miképpen fogok eljutni Bartimohoz. Az egész városban egyetlen egy személyről tudtam, aki megoldást jelenthetett a számomra, úgyhogy azonnal elindultam a nagyúr utolsó falához - ugyanis másik úton még nem jártam arra. Lelkesedésemtől hajtva a fal mellett már futottam a célomig, de a kapuhoz érve elbizonytalanodtam. Kit keresek pontosan? Miért épp hozzá jöttem? Miért segítene? Itt lakik még egyáltalán? Rengeteg olyan kérdés merült fel bennem, amire csak úgy kaphattam választ, ha életemben először végre önállóan lépek. Az egyszerű fakerítéstől egy drótszál nyúlt a ház hosszú teraszáig, a végén néhány csengő lógott. Gyanítottam, hogy azzal tudok jelezni a ház népének, szóval átnyúltam a kerítés lécei között, és megrántottam párszor a drótot, amivel felriasztottam az udvar őrzőjét. Egy apró termetű kutya porolt a kapuhoz és fülsértő ugatásba kezdett, aztán elszaladt a bejáratig, majd vissza hozzám. Egy nagyon magas, fekete hajú lány tűnt fel a teraszon, csendre utasította az ebet, végül a kapuhoz sétált.

- Szép napot! Kit keresel? - kérdezte némi bizonytalansággal a hangjában.

- Bartimo első szerelmét. - Elég lényegre törő voltam, és más nem is jutott az eszembe.

- Mit akarsz tőle?

- Talán ő elárulhatja nekem, hogy merre lakik Bartimo.

- Nincs itthon, és ne is keresd őt máskor sem - mondta határozottan a lány, majd sarkon fordult és elindult befelé.

- Várj! Segítened kell! - Kétségbeesetten kapaszkodtam a lécekbe.

- Miért kellene segítenem? Nem is ismerlek.

- Teljesen magamra maradtam ebben a városban, csak Bartimo segítségére számíthatok. - Feszült pillanatokon keresztül csak figyeltem a fekete hajzuhatagot.

Az Isteneknek hála kérlelésem nem volt hiábavaló, a kapu lassan kinyílt.

- Az Árnyékos utcában lakik, a déli fal tövében. Talán még azóta is az az egyetlen ház, aminek nincs kerítése, nem tévesztheted el.

- Hálásan köszönöm - mondtam vidáman.

- Ne hálálkodj, csak tűnj el - felelte a lány, és olyan gyorsan beviharzott a házba, mintha ott sem lett volna.

Nem igazán foglalkoztam vele, hiszen végre megtudtam, hogy merre lakik Bartimo. Ugyan nem ismertem a várost, viszont a magas kőfalak jól láthatóan a házak fölé emelkedtek, így nagyjából behatárolhattam az irányt. Hamar eljutottam az utcához, csak egy kisfiútól kértem megerősítést, hogy valóban jó irányba haladok-e. A zúzott kővel betakart úton a meleg idő ellenére is majdnem megfagytam. Nem véletlenül nevezték az utcát árnyékosnak, a fal takarásában soha nem látták a napfényt, de legjobb esetben is csak késő délután. Dideregve sétáltam az árokparton, míg meg nem pillantottam egy kerítés nélküli házat. Tanácstalanul lestem befelé a gazos udvarba, de senkit sem láttam, bemenni pedig nem mertem. Szerény lak volt, egyszerű parasztház, teljesen beleolvadt Alsó-Ronom egyhangúságába, csak a kerítés hiánya különböztette meg a szomszédos épületektől.

- Te lennél az angyal? - jött a hirtelen kérdés, de a hang forrását nem találtam. - Itt fenn!

Amint felkaptam a tekintetemet, megpillantottam a tető ormán egyensúlyozó fiút, aki megszólított engem.

- Bartimot keresem, itt lakik?

- Igen, de még nincs itthon - felelte a kamasz, aztán macskákat megszégyenítő ügyességgel leugrándozott a tetőről. - Visszament az istállóba, csak hazasietett szólni, hogy egy angyal fog hozzánk érkezni, aki nagy bajban van.

- Nem vagyok angyal, de tényleg nagy bajban vagyok - feleltem szemforgatva. Már szinte teljesen kiment a fejemből, hogy mennyire szeretnek nekem udvarolni.

- Annyi baj legyen, kerülj beljebb - legyintett a fiú, majd elindult befelé. - A nevem Hanach, de azt nem szeretem, szóval szólíts nyugodtan Hannak.

- Pedig a Hanach szép és nagyon ritka név.

- Ez vele a baj! Senki másnak nincs ilyen lányos neve, csak nekem.

- Nincs miért szégyenkezned - feleltem nevetve. - Ha tudnád, hogy mennyi Hanach vált naggyá Ronomban, büszke lennél a nevedre.

Han csillogó, mélybarna szemmel fordult hátra, valószínűleg nem sokat hallott a város történelméről. Tekintete szavak nélkül is tükrözte gyermeki kíváncsiságát, aminek nehezen tudtam ellenállni, de az igazat megvallva túl éhes voltam a mondák felelevenítéséhez.

- A szavamat adom, hogy mindenről mesélek neked, de cserébe kérek egy kis ennivalót.

- Akkor ne ácsorogjunk itt kint, irány befelé! - Azzal Han megragadta a csuklómat, és magával rántott.

Ahogy beléptünk az ajtón, egy kis konyhába érkeztünk, csak a tűzhely, egy asztal és néhány rozoga szék számára volt hely odabent. A sarokban őszes hajú hölgy ült, egy sámlin, az ablakon beszűrődő gyenge fénynél próbált megvarrni valamit.

- Édesanya, megérkezett Timo vendége - újságolta Han örömteli hangon, mire az asszony a ruhát eldobva rögtön felpattant.

- Nahát, gyere csak beljebb, lányom, már vártunk rád! Mindjárt adok neked enni, biztos nagyon éhes lehetsz.

Annyira zavarban voltam, hogy egy árva szó sem hagyta el a számat, csak ledermedve álltam az ajtóban.

- Üdvözletem, Tia Zessfar vagyok. - Ennél rosszabbat akarva sem tudtam volna mondani.

- Tudom, hogy ki vagy, az én kicsi fiam már mesélt rólad! De ne csak ácsorogj ott, ülj le bátran! - bökött vendéglátóm az egyik szék felé, ami úgy tűnt bármelyik pillanatban összeroskadhat.

Rövid hezitálást követően úgy döntöttem leülök, az én tollpihe súlyom nem lett volna képes nagy károkat okozni. Óvatosan leültem, és végre jobban is szemügyre vehettem a tűzhely körül tüsténkedő személyeket. Han a korához képest is magasnak látszott, nyúlott ruházata alatt - amit valószínűleg nem csak ő hordott már - sejthetően nagyon vékony volt. Fehér inget és feketenadrágot viselt, valamint egy érdekes lábbelit; mintha csak egy vastagabb ruhaanyagot tekertek volna a lábára. Az gondoltam, hogy Bartimo nem egy jómódú családból származott, de rajta nem úgy látszott, hogy nincsen pénzük új ruhára sem. A kedves hölgy jóval alacsonyabb volt tőlem, egykor fekete hajkoronája már szinte teljesen őszbe borult, csak néhány tincs emlékeztette fiatal éveire. Arcvonásaiban Bartimot véltem felfedezni, ám szeme nagyon beesett volt. Égkék szoknyáján hímzett szőlőfürtök díszelegtek, melyet egy foltos, fehér köpennyel próbált megóvni a kosztól - több-kevesebb sikerrel -, ehhez egy színes, kötött mellényt és bőre hagyott inget hordott. Épphogy elkalandozott a tekintetem, máris elém került egy fémtányérnyi leves.

- Jó étvágyat! - mondta Han, majd csendben leült az asztal túloldalára.

- Előbb megeszem édesanyád főztjét, aztán mesélek, megígérem.

- Úgy is van, lányom! Addig egyed, amíg meleg! A környék legfinomabb répájával készült! - Azonnal tudtam, hogy honnan származik az a répa.

Kissé hígnak és zavarosnak látszott a leves, de az első kanál után az sem érdekelt volna, ha a répán kívül semmi más nincs benne.

- Ez valami hihetetlenül finom - szörcsögtem teli szájjal.

- Egy falatot sem fogsz otthagyni abból, ami az én asztalomra kerül, erre Ranusha a tanúm! - szólt nevetve Bartimo anyja.

Hamar kiürült a tányérom, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az utolsó cseppet is kikanalazzam, pedig ez nem vallott rám. Elégedett mosollyal dőltem hátra, ekkor végre betoppant Bartimo is, akinek egy szempillantás alatt a nyakába ugrottam, és rögtön elbőgtem magam.

- El sem tudom mondani, hogy mennyi ideig jártam a környéket, míg eljutottam idáig. - Annyira zavarba hoztam szegényt, hogy meg sem tudott szólalni, csak megsimogatta a hátamat a hatalmas tenyerével.

- Meg akartam nézni a fogadóban, hogy jobban vagy-e, de Synestra nem engedett fel hozzád.

- Mire magamhoz tértem, már nem volt ott, csak egy üzenetet hagyott nekem a csapossal.

- Nagyon haragszik?

- Jobbnak láttam, ha eljövök onnét, különben tényleg képes lett volna kicsontozni.

- És mihez kezdesz nélküle?

- Abban reménykedtem, hogy erre én kapok választ tőled - feleltem szipogva, közben felpillantottam Bartimo arcára.

- Hogyha hajlandó vagy dolgozni, egy ideig itt maradhatsz.

- És utána mi lesz? Synestra nélkül semmi vagyok. - Alig fejeztem be a mondatot, az a behemót megragadta a vállamat, és rázni kezdett.

- Hol van az a kitartás és elhivatottság, amit az első alkalommal láttam a szemedben? Ne búslakodj, inkább szedd össze magad!

- Hagyd már azt a lányt, még a lelket is kirázod belőle! - Az anyai szó mindennél szentebb, úgyhogy Bartimo azonnal elengedett.

- Bocsánat, édesanyám. Ne haragudj, Tia.

- Nem haragszom, de ezzel sem vagyunk előrébb - mondtam szédelegve, aztán megtöröltem az arcomat.

- Ha még mindig komolyan gondolod, amit néhány napja mondtál, akkor mutasd meg Synestrának, hogy érdemes visszafogadnia.

- Látod, ezért szeretlek én téged - feleltem Bartimonak mosolyogva.

Miután oldódott a jelenet utáni kellemetlen légkör, mindenki leült az asztalhoz, hogy az én melákom társaságában folytassuk az evést egy jó adag hagymás krumplival. A megkésett ebédet követően hazaért három másik kistestvér is; Miram és Anteli, a két bájos arcú lány, valamint a legkisebb fiú, Dowen. Már a puszta jelenlétem is annyira fellelkesítette őket, hogy hirtelenjében azt sem tudtam melyikőjükre figyeljek. Mindent el akartak mesélni a családjukról, így kérdés nélkül megtudhattam, hogy Miram néni bábája és gyógynövény kertésze volt, emellett pedig egyedül nevelgette öt gyermekét. Bartimo a del Martimo családnál dolgozott, a többiek pedig a gyümölcsösökben foglalatoskodtak. A két nagyobbik fiú soha nem járt tanodába - itt Bartimo láthatóan elszégyellte magát -, de apjuk a halála napjáig tanította őket. Miram, Anteli és Dowen a tanodából általában csak ebédelni futottak haza, aztán indultak is a kertekhez, ha szükség volt rájuk. Nagyon jól esett az a mérhetetlen szeretet és kedvesség, amit megosztott velem a család. Amíg a fiúkra figyeltem, a két lány megfésülte és befonta a hajamat, Dowen pedig folyton gyümölcsökkel és vízzel kínált. Hamar besötétedett, és bár tartoztam Hannak néhány mondával, a jóllakottságtól úgy elálmosodtam, hogy már Bartimo vállának dőlve bóbiskoltam. A testvéreknek összesen három ágyuk volt, úgyhogy a zsúfolt hálószobában újra felosztásra kerültek a fekhelyek. Bartimo a termete miatt egyedül aludt, de mellé került Dowen is, mivel ő volt a legkisebb. Miram és Han osztozott a fiúk ágyán, én pedig Antelivel aludhattam a lányok helyén, így mindenki elfért - talán még Dowen is. Mindenki jó éjszakát kívánt mindenkinek, amit Miram néni kedves hangja zárt. Én még forgolódtam az ágyban, izgatottan vártam a holnapot, de aztán legyőzött a álomkór, és végül sikerült elaludnom.

A viadal

Antwer kitartónak bizonyult. Amint elfogyott a pohár bor, gondolkodás nélkül kérte a következőt, közben pedig arról győzködött, hogy tartsak velük. Eleinte nem hozott lázba az ötlete, de minél több szűzleány csúszott le a torkomon, annál csábítóbbnak tűnt, és mivel Synestra alaposan meggyötört, úgy döntöttem megérdemlem a szórakozást. Antwer összecsődítette a cimboráit, aztán minden feltűnést kerülve kiosontam velük a Háromlábúból. Amint kiléptem az utcára, a sarokig futottam, ott pedig egy kerítés mögé rejtőzve vártam meg a többieket. Remegő lábbal, görcsbe rándult gyomorral képzeltem el tanítóm haragját, de már nem akartam visszafordulni. A következő pillanatban az addigra hangosan dalolászó brigád is odaért hozzám, majd hangos nevetésben törtek ki, amint meglátták rémült arcomat.
- Gyere ide, kortyolj bele! - nyúlt felém egyikőjük, egy fekete szakállas, vállas férfi.
Határozottan megragadta a karomat, és mintha csak egy fadarabot kapott volna fel a földről, úgy rántott magához, majd a kezembe nyomott egy fél üveg feketebort. Antwer azonnal mellettem termett - biztosan valami megmentőnek képzelte magát -, és csitítani kezdte a borgőzös társaságot:
- Uraim, legyünk tisztelettel törékeny vendégünk felé! Úgy látszik teljesen halálra rémült tőletek.
- Hagyd csak, erre nincsen semmi szükség! - vágtam bele a mondandójába. - Majd szólok, ha baj van.
Antwer barátai hangos éljenzésbe kezdtek, én pedig bátorságomat bizonyítva meghúztam az üveget, ami csak tovább fokozta az örömüket. Az egyik közeli ház ablakából egy koros női hang kezdett szitkozódni, jól el is átkozott minket, ezért elindultunk a fiatal éjszakába. A rengeteg kanyargós utca kész labirintusnak tűnt a számomra, főleg miután lecsúszott az a rettentően erős feketebor. Kérdőn emeltem az üres üveget magam elé, de válasz helyett csupán valaki kikapta a kezemből, és behajította az egyik udvarba, majd egy újabbat csúsztatott az ujjaim közé. A sokadik sarkon befordulva úgy véltem, elhagytuk Alsó-Ronomot. Egyre több kutya ugatott a kerítéseken túlról, és az addigi környékhez képest az élet is nagyobb volt az utcán - persze mi voltunk a leghangosabbak. Végül sikeresen elértük a célunkat, egy több emeletes fogadót, aminek a bejárata fölött a "Vércsap" szó volt a falba vésve. Egyáltalán nem tűnt barátságos helynek, a legtöbb ablakot bedeszkázták, az előtte húzódó árok partján pedig rosszarcú emberek beszélgettek, némelyikük fújtató viadort próbált nyugalomra bírni. Antwer egy fél pillantást vetett rám, mire két cimborája azonnal közre fogott, majd benyitott a fogadóba. A helyiségben alig lehetett megmozdulni, annyian voltak, ráadásul az átláthatatlan füsttől azt sem tudtam, ki után menjek. Nagy nehezen elkászálódtunk az emeletre vezető lépcsőig, ahol három verőlegény állta az utunkat.
- Van üres szobátok? - kérdezte Antwer.
- Egy szőnyeges még szabad - felelte az egyik férfi. - Küldjük a szokásosat?
- Igen, köszönjük!
Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, de hiába próbáltam megtudakolni a mellettem állóktól, hogy mit fogunk csinálni, máris indultunk felfelé. Az emeleti folyosók félhomályában csak néhány alak rajzolódott ki, ám a testőreim nem hagyták, hogy jobban szétnézzek, végig Antwert követtük, aki végül belépett egy nyitott szobába. Mindenhol különböző anyagú és mintájú szőnyegek hevertek sőt, még a falakon is díszelgett néhány. A plafonról halványan derengő, vörös, kék és sárga kristályok lógtak, egy lefűrészelt lábú étkezőasztalon kívül pedig nem volt bent más bútor. Amint mindenki beért és helyet foglalt a földön, Antwer becsukta az ajtót, majd mutatta nekem, hogy hova üljek. Bár a hideg futkosott a hátamon, a bortól földöntúli jókedvem volt, és a világítás egyszerűen megbabonázott. A színek kaotikus örvénylése lassacskán magával ragadott, kezdtem eltávolodni a többiektől, a hangjuk csupán múló visszhangnak tűnt számomra. Testemet kellemes érzés járta át, mintha csak a tavaszi szellő simította volna a bőrömet, azelőtt még soha nem éltem át olyat, mint akkor. Andalító illúzióimat Antwer kergette szét, a vállamat bökdösve szólítgatott engem:
- Tia, ébresztő! Tia, még csak most kezdődik az éjszaka, ne menj sehova! - Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen nem készültem elmenni, csak gyönyörködtem a hangulatos szobában.
- Mintha azt mondtad volna, hogy valami mérkőzésre jövünk, nem? - Agyam legeldugottabb szegletéből derengett fel az emlékfoszlány, ami szót követelt.
- Igen, hamarosan kezdődik is.
- Itt?
- Dehogyis, a pincében.
- Akkor minek jöttünk az emeletre? - A kérdést hallva a társaság hangos nevetésben tört ki, mire én érezhetően fülig vörösödtem.
- Hogy igyunk a város legfinomabb pálinkájából!
Az időzítés tökéletes volt. Amint Antwer befejezte a mondatot, az ajtón egy lengén öltözött, vékony nő lépett be a szobába. Egyik kezében méretes tálcát egyensúlyozott, közben lábával belökte az ajtót maga mögött.
- Meghoztam a hangulatot, uraim! - szólt vidám, mégis rekedtes hangján, ami látszólag egyáltalán nem illett hozzá.
- Ó, már nagyon vártuk! Kivételesen szeretnénk idejében leérni - mondta a szakállas izgatottan.
- Akkor nincs idő a beszédre - jegyezte meg a nő, miközben az asztal közepére helyezte a tálcát -, a nagy mérkőzés hamarosan kezdődik.
Amilyen gyorsan érkezett, úgy hagyta el a helyiséget köszönés nélkül, ottjártának egyetlen bizonyítéka csak az a furcsa tálca volt. Jóval nagyobb volt az átlagosnál, a középen álló üveg és az azt övező pohárkák csak egy kis részt követeltek maguknak. Körbe kis tartók sorakoztak, mindegyik egy-egy színes rongydarabbal volt lefedve. Antwer mindenki elé rakott egy poharat, az enyémet azonnal meg is töltötte.
- Mi ez? - kérdeztem gyermeki kíváncsisággal.
- Életvíz, pálinka - érkezett rá a rövid válasz.
- És miért csak nekem öntöttél?
- Kóstold meg, hogy a következőt tudd ízesíteni magadnak!
Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, ezért tanácstalanul a többiekre pillantottam. Mindenki türelmetlenül nyúlkált a kis tartókban egy apró kanálkával, a tartalmát pedig a poharukba szórták, aztán rátöltötték a pálinkát.
- Ez olyan, mint a tea? - érdeklődtem suttogva, hogy csak Antwer hallja.
- Nos, mondhatjuk úgy is. Az életvíz nagyon finom pálinka, de Ronomban senki sem issza magában, mindenki rak bele valamit. Az úrinép drága fűszerekkel ízesíti, mi pedig ezekkel - mutatott az egyik tartóra, amiben fehér por volt.
- És mik ezek?
- Ha a többiek így kapkodnak érte, akkor csak valami jó dolog lehet, nem igaz?
- Rendben van, akkor abból kérek! - Gondolkodás nélkül egy sárgának tűnő rongydarabra böktem.
Antwer mosolyogva bólintott, majd egy púpozott kanállal szórt a poharamba a tartóban rejlő, sötét porból, amit aztán gondosan elkevert a pálinkában. Miután mindenki elkészítette a saját ízlésének megfelelő italt, az asztal fölött koccintottunk egyet, és egy kortyra lenyeltük az életvizet. Az íze valami meseszerű volt, enyhén kesernyés, de azon túl megmagyarázhatatlanul édes, és mindez melegen. A szám szélét nyalogatva bámultam a pohár aljára, mintha abban reménykedtem volna, hogy újra megtelik valami finomsággal, de legnagyobb bánatomra nem történt semmi. Néhány perc hallgatás után ismét hangosodni kezdett a társaság, egyre jobb kedve lett mindenkinek. A következő körben valami mást kértem volna az italomba, de Antwer azt mondta, hogy nem szabad keverni az ízesítőanyagokat, így hát maradt a már ismert por. Minél többet ittam az életvízből, annál kevésbé tudtam megülni a helyemen. A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a testemből, ujjaim önálló életre kelve doboltak az asztalon, közben ajkamat harapdálva figyeltem a többieket abban bízva, hogy végre csinálunk is valami izgalmasat. Az ajtó felől határozott kopogás ütötte meg a fülemet, de senki nem lépett be a szobába. Mindenki bizonytalanul állt fel a helyéről, én viszont egy szempillantás alatt talpon voltam, és egyre izgatottabban vártam, hogy Antwer vezetésével elinduljunk arra a bizonyos viadalra. Ismét mellém szegődött a két testőröm, akik tompán mértek végig engem, majd a hátam mögött egymásra vigyorogtak. Végül elindultunk lefelé, ahogy addigra mindenki, aki az emeleten várakozott. Hangosan morajló tömegként vonultunk le a lépcsőn, majd a fogadó egy eldugott szegletében haladtunk tovább a pincébe. Odalent sokkal nagyobb hely fogadott, mint azt gondoltam volna, padok és kis páholyok fogtak közre egy elég mély vermet. Antwer átverekedte magát a vendégek között, váltott néhány szót az egyik verőlegénnyel, aki aztán az egyik páholyhoz vezetett minket. Nem vitték túlzásba a kényelmet, csak egy asztal és néhány szék jutott nekünk, de legalább nem kellett a türelmetlenkedő tömegben nyomorognunk. Antwer helyet kínált maga mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a verem aljára. Két hatalmas kutya volt lent, az egyik több helyen is vérzett már, de még teljes erejéből feszítette a láncot, ami visszatartotta a harctól. Fülét és farkát már rég elveszítette, valószínűleg a gazdája vágta le, hogy elkerülje a felesleges sérüléseket. A bestia tömör izomnak látszott, ellenben a vele szemben álló társával, aki jóval kisebbnek és fiatalabbnak tűnt.
- Kutyaviadal? - kérdeztem halkan Antwertől.
- Úgy bizony. A baloldali a ház veretlen bajnoka már vagy három hónapja, ő a címvédő.
- Miért engedik harcolni? Csurom vér szerencsétlen állat.
- A kihívás estéjén bárki elhozhatja a saját kutyáját a megmérettetésre. Aki legyőzi a bajnokot, elfoglalhatja a helyét.
- Amíg akad kihívó, addig harcolnia kell?
- Ez egy viador, erre született.
- És miért pont ezt a fordulót nézzük meg? - A fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések, de megpróbáltam egyszerre csak egyet feltenni a sok közül.
- A kihívója egy kisebb kocsma bajnoka. Ebben az esetben nagyobb a tét, mert győztes lesz mindkét hely címvédője - Antwer látszólag türelmesen kezelte a tudatlanságomat, de szemével végig a viadort figyelte.
A közönség lassan elhalkult, a két gazda pedig egy-egy hosszú bottal lenyúlt a kutyák nyakörvéhez, de nem csináltak semmit, amíg a mérkőzés vezetője meg nem adta a jelet. Egy gyors mozdulattal szabadjára engedték az állatokat, azok pedig habzó pofával iramodtak egymásnak. Szinte éreztem azt a nyers erőt, amivel a két állat egymásnak feszült, aztán kisebb-nagyobb harapásokkal keresni kezdték egymás gyenge pontját. Alig bírtam veszteg maradni, és amikor a címvédő először vágódott a földhöz, azonnal felugrottam a helyemről:
- Ne hagyd magad! Tépd szét azt a nyikhajt! - Hangom hallatán a közönség is rákezdett, néhány pillanattal később már szinte mindenki üvöltözött és éljenzett.
A hatalmas viador egy pörgéssel kiszabadult ellenfele szorításából, majd megragadta annak nyakát, és a verem falának rohant vele. Teljesen lenyűgözött a látvány. Nem volt több egy ölésre teremtett szörnyetegnél, mégis úgy küzdött, mint egy tapasztalt harcos. A kihívó kábán emelkedett fel a földről, homlokán és nyakán vér fakadt. Ellenfele nem tétovázott, azonnal megragadta a rövidre visszavágott fülét, aztán egy határozott rántással letépte azt. A nézők tomboltak, néhányukat a verőlegények csitítgattak pár józanító pofonnal, nehogy más akarja megcsapni őket. A két kutya még hosszú percekig marakodott, de nem bírtak egymással. Egyre több vér borította a verem alját és falait, én pedig azon kaptam magam, hogy a nagy izgalomtól testem görcsös állapotba került. Próbáltam megnyugtatni magam, de a tömeg éljenzése megnehezítette a törekvésemet. Úgy tűnt, gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, az elfogyasztott ital pedig felfelé indult onnan. Nagyokat nyelve iramodtam kifelé a páholyból, közben tenyeremet a számra tapasztottam, bár nem segített semmit. A közönség mögött futottam a lépcsőig, onnantól szerencsére már senki nem állt az utamba. Amint kiléptem a kocsma ajtaján, a friss levegő megadta a kegyelemdöfést, és az árok széléhez lépve kiengedtem magamból mindent. Súlyos percek teltek el, míg végül rendesen levegőhöz jutottam, aztán bizonytalan léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnan valószínűleg érkeztünk. Nem érdekelt a viadal és Antwer sem, csak valahogy haza akartam jutni. Bizonytalanul tántorogtam a járdán, néha a kerítéseknek dőlve löktem magam tovább, közben százszor elátkoztam azt az éjszakát. A sarokra érve tanácstalanul pillantottam köbe, de az arcomba lógó hajtincsektől nem láttam semmit. Vállamon erős szorítást éreztem, a következő pillanatban pedig a sarki ház falának vágódtam.
- Hova ilyen sietősen? - Antwer hangja csendült. - Nekünk még dolgunk van!
- Haza akarok menni - sziszegtem erőtlenül, amire a válasz egy hatalmas pofon volt.
- Nem azért itattalak egész este, hogy csak úgy hazaengedjelek!
Antwer a torkomnál fogva a falhoz szorított, másik kezével pedig elkezdte lerángatni a nadrágomat. Elhagyott minden erőm, védekező pofonjaim gyenge simogatásnak tűnhettek neki, a nyakamra feszülő ujjak pedig egy hangot sem eresztettek ki belőlem. Lassan elfogyott a levegőm, testem egyre jobban elernyedt, ám hírtelen megszűnt a szorítás, én pedig a földre rogytam. Dulakodást hallottam az árok felől, könyörtelen pofonok csattantak, Antwer pedig segítségért kiáltott hasztalanul. Rövidesen elhallgatott, én pedig a földön remegve vártam, hogy mi fog történni. Valaki óvatosan megigazította a ruhámat, az ismerős érintés teljesen megnyugtatott.
- Timo?
- Ne izgulj, Tia, visszamegyünk a fogadóba - felelte az én óriásom, miközben magához szorítva felemelt a földről.
- Synestra küldött?
- Ő is téged keres.
- Meg fog ölni - vontam le a következtetést.
- Ha holtan akarna látni, nem indult volna utánad. Aggódott érted, ahogy én is. - Valamit még mondott ugyan, de Bartimo hangja egyre távolodott tőlem, én pedig túljutva az izgalmakon az eszméletlenségbe zuhantam.
Már akkor tudtam, hogy jó ideig nem fogom elfelejteni Synestra haragját.

Az átkozott örökmozgó

- Ki az ágyból, hétalvó! - Synestra éles hangja hasított a szoba csendjébe, én pedig halálra rémülten ültem fel.
- Mi történt?
- Mindent elintéztem, ma végre elkezdhetsz gyakorolni.
- Az még ráér délutánig - feleltem két ásítás között, majd visszadőltem a párnára.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, ezért hoztam magammal egy vödör vizet.
- Ranushára, le ne merj önteni! Inkább felkelek!
- Ezt már szeretem, amikor ilyen lelkes vagy - nevetett Synestra, és az ablak felé intett. - Szedd össze magad, az udvarban várlak.
Hangos léptekkel hagyta el az emeletet, én pedig rövidesen követtem őt. Nem mintha sok kedvem lett volna hozzá, de inkább azt csináltam, amit mondott, mert a végén még tényleg leöntött volna. A fogadó belső udvara nem volt valami kellemes hely. Az istálló mellett állt az árnyékszék, így azok közös erővel árasztották magukból a bűzt. Fedett részén egy hatalmas vermet ástak, és bár egy rozoga fakerítés övezte, nem volt az alján semmi - talán ott rendezték le a sertől bátor férfiak a nézeteltéréseiket. Leghátul egy szintén elkerített kis terasz jelezte, hogy az már a csapos hajléka, előtte néhány asztal várta a jó időt és a vendégeket, az egyiknél pedig Synestra ücsörgött.
Néhány lépésre tőle egy céltábla állt, alja egy nagyobb láda volt.
- Megjöttem - szóltam unottan.
- Mától fogva csak úgy léphetsz erre az udvarra, ha határozottan kijelented, hogy készen állsz a gyakorlásra - mondta a tanítóm ellenvetést nem tűrően.
- Rendben van.
- Halljam!
- Mit?
- Halljam! - Komolyan megijedtem Synestrától, még nem láttam azelőtt olyan szigorúnak.
- Készen állok a gyakorlásra.
- Hangosabban, hogy még akkor is meghalljam, ha odabent vagyok!
- Ez valami tréfa akar lenni?
- Halljam!
- Készen állok a gyakorlásra! - kiáltottam, ahogy csak kifért a torkomon.
- Helyes! Mostantól minden napodat itt kezded, ezzel a mondattal! Ha nem vagy itt, vagy nem hallom reggel a hangod, nincs étel. Amíg nem teljesíted a kiosztott feladatot, nincs étel, sem alvás.
- Ranusha, gyere le! - Még az állam is leesett Synestra szavaitól. - Ez biztosan csak valami rémálom lehet.
- Ez a valóság, elhiheted. A mai feladatod egyszerű lesz, csupán bele kell találnod a céltábla közepébe. Napnyugtáig van időd rá.
- Az izgága patkány után ez könnyű lesz - feleltem megkönnyebbülten.
Synestra mosolyogva a táblához sétált és lágyan meglökte, amitől az oldalirányba dülöngélni kezdett.
- Ez egy okos kis szerkezet, az építője örökmozgónak nevezi.
- Ez tényleg csak egy rossz álom!
- Jobban jársz, ha elkezdesz gyakorolni, különben éhen maradsz. - Azzal mentorom odajött hozzám, átnyújtott öt dobótőrt, majd ismét helyet foglalt az egyik asztalnál.
Percekig csak meredten figyeltem a céltáblát, közben ujjaim a hideg pengékkel barátkoztak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki, a játék alatt szerzett tudásom a másnappal együtt távozott a fejemből. Synestra a torkát köszörülve zökkentett ki zavarodottságomból, én pedig remegő kézzel hajítottam el az első tőrt. Naiv ábránd volt, hogy azonnal sikerülhet célba találnom, de még az azt követő dobásaim is messzire elkerülték a tábla közepét. Némelyik ugyan beleállt a kemény fába, de a legtöbb egyszerűen lepattant vagy mellé ment. Nem éreztem a megfelelő fogást, ráadásul a karomból is hamar elillant minden erőm. Synestra csak türelmesen figyelt engem, néha hunyorogva bólogatott, mintha csak megerősítette volna magában, hogy az élet a legtehetségtelenebb emberrel hozta össze. Órákon keresztül dobáltam a tőröket, majd amikor mind elfogyott a kezemből, összeszedtem mindet, és kezdtem elölről. Tanítóm végül felállt - pedig úgy hittem, kővé dermedt -, aztán lassan mellém lépdelt.
- Tudod mi a te bajod?
- Igen. Éhes vagyok - feleltem félvállról.
- Az, hogy feszengve csinálod az egészet. - Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam neki. - Annyira koncentrálsz a dobásra, hogy minden mást kizársz magadból.
- Máskülönben nem találnám el a célt.
- Ó, dehogynem! - A következő pillanatban egy tőr szelte át a levegőt, és a tábla közepébe vágódott hangos pendüléssel.
- Úgy van, tipord el a maradék önbecsülésemet is, már úgysem számít! - fakadtam ki dühösen, de Synestra egy jól irányzott pofonnal nyomban elhallgattatott.
- Ne a külvilágra figyelj! Csak magadra összpontosíts, semmi másra!
- Magamra? Nem magamat hajítom oda, hanem ezeket a rohadt tőröket! Nem magamat akarom eltalálni, hanem azt az idegőrlő céltáblát!
- És miben különbözöl azoktól a tőröktől? - Egyre jobban bosszantott, hogy Synestra ködösítve beszélt.
- Ezek csak nyavalyás fémdarabok, én meg hús-vér ember vagyok!
- Az lehet, de mindketten fegyverek vagytok.
Elszakadt nálam az utolsó cérna is, a földhöz vágtam a tőröket, aztán az egyik asztalhoz trappoltam és leültem. Lehajtottam a fejemet, próbáltam eltakarni Synestra elől az arcomról lehulló könnyeket, bár tisztában voltam vele, hogy úgyis látja mindet. Percekig csak némán sírtam, de aztán szipogva felnéztem mentoromra, aki még mindig ott állt, ahol eddig.
- Mondd ki a lényeget, ne csak kerülgesd - szóltam remegő hangon.
- Neked kell rájönnöd, másképp soha nem fogod megtanulni.
- Jól van. - Felsőm ujjával megtöröltem az arcom, majd felálltam. - Ha mindketten fegyverek vagyunk, talán akad bennünk valami más közös is, így van?
- Jó meglátás!
- De mi lehet az, amiben még hasonlítunk? - kérdeztem az államat vakarva, közben Synestrát figyeltem, de ő válasz helyett csak mosolyogva az örökmozgóra pillantott.
- A cél! - Villámként csapott belém a felismerés, ettől pedig újult erővel ugrottam vissza a helyemre, hogy folytassam a feladatomat. - A cél a közös bennünk, hisz mindketten el akarjuk találni azt az átkozott örökmozgót!
- Nem is volt olyan nehéz rájönni, ugye?
- Állj félre, most biztosan el fogom találni a tábla közepét!
Nyomban felkapkodtam a tőröket a földről, majd egy mély lélegzetet követően eldobtam az elsőt, ami az ujjaim közé akadt. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló, a penge határozottan megállapodott a táblában, bár nem a közepén. Synestra elismerően megtapsolt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen rossz helyre dobtam.
- Te az erőt és az irányt adod a tőrnek, ő pedig a lehetőséget, hogy eltaláld azt, amit másképp nem érhetnél el.
- Ahhoz céloznom kell, nem?
- Ha jó irányba dobod, a tőr megtalálja a célt.
- De honnan tudjam, hogy jó az irány?
- Onnan, hogy célpont akkor van ott, amikor a tőr.
Ugyan nem teljesen értettem Synestra szavait, de inkább rá is hagytam, és folytattam a gyakorlást. Ahogy telt az idő, a fogadóból egyre több zaj szűrődött ki, néhány vendég az ajtóból figyelte a szenvedésemet, miközben iszogatva beszélgettek egymással. A csapos egy tányér meleg ételt rakott Synestra elé, amitől azonnal összefutott a nyál a számban, de ő mit sem törődve velem nekiállt falatozni. Mivel egész nap nem ettem semmit, egyáltalán nem tudtam összpontosítani, haragom pedig egyre csak fokozódott, amikor Bartimo is megérkezett az udvarba, és vigyorogva integetett nekem a tanítóm mellől. Az utolsó tőrt, ami a kezembe maradt, felruháztam minden mérgemmel, majd annak a padnak a lábához hajítottam, amin Synestra ült. A penge halk pendüléssel állt bele a fába, mire a mögöttem álló közönség elnémult.
- Engem céloztál?
- Nem, a padot!
Synestra lehajolt a tőrért, kirántotta a padból, aztán visszahozta nekem. Azt vártam, hogy újabb pofonnal fog jutalmazni, de csak némán fürkészte haragos tekintetemet.
- Bocsánatot kérek - szóltam halkan, bár minden szó felesleges volt, egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Ismételd meg! - Synestra elállt az útból, és a pad felé mutatott.
- Még egyszer nem menne, már megnyugodtam.
- Eddig dühös voltál?
- Igen.
- Miért?
- Mert a szemem láttára eszel, miközben én korgó hassal szenvedek!
Csak bólintott, nem mondott semmit. Bement a fogadóba, majd rövid idő elteltével egy ismerős felsővel a kezében tért vissza. Megállt az örökmozgó előtt, majd széthajtotta a gyűrött ruhadarabot, és a céltáblára húzta.
- Tudod, hogy kik hordanak ilyet?
Azonnal rájöttem a válaszra, de nem tudtam kimondani. Ujjaim ökölbe szorultak, könnybe lábadt szemmel figyeltem tanítómat, aki apró biccentéssel jelezte, hogy helyes az elhallgatott válasz. Begyűjtöttem a tőröket, majd gondolkodás nélkül dobtam egyiket a másik után. A vendégek hangos éljenzésben törtek ki, mert kettő pengével is eltaláltam nagyjából a céltábla közepét, de én nem tudtam örülni a sikeremnek. Fejemet előre szegezve utat törtem az ajtóig, és felsiettem a szobámba. Az ágyon hasalva könnyeimmel itattam a takarót, miközben újra felderengett bennem a lángoló éjszaka minden egyes pillanata.
Kis idő elteltével a fájdalmas emlékképeket halk kopogás terelte szét.
- Mit akarsz?
- Minden rendben? - szólt kintről Bartimo bátortalan hangja.
- Hagyj békén! Menj innen! - Hiába próbáltam elzavarni, az a nagy melák csak benyitott a szobába.
Ugyan nem néztem fel, de hallottam, ahogy súlyos léptei alatt recsegett a padló, aztán leült az ágy szélére. Szótlanul szuszogott mellettem, talán nem mert megszólalni, vagy csak azt várta, hogy én mondjak valamit, de hiába várt.
- Hoztam neked almás pitét, édesanyám sütötte - kezdte Bartimo, közben a fejem fölé rakta a kendőbe bugyolált finomságot. - Még szinte meleg.
- Timo - dörmögtem a takaróba.
- Mi az?
- Az ember hogyan tudja elfelejteni a rossz emlékeket?
- Sehogyan. Az emlékek egy örök életre szólnak, nem lehet őket csak úgy elfelejteni.
- De nekem nem kellenek.
- Akkor nyomd el őket a szép emlékeiddel, gondolom azok is vannak.
- Elnyomni?
- Igen. Kár a borús múltat felidézni, ha emlékezhetsz bármi másra is, ami kedves számodra. Édesapám hosszas betegeskedés után tért az Istenekhez, és bár azt a napot soha nem felejtem el, én csak a sok boldog pillanatra gondolok, hiszen abból szerencsére rengeteg van.
Rossz volt hallani, amit mondott, de igazat beszélt. Rá kellett jönnöm, hogy a múltamat már nem változtathatom meg, de a sok jó emlékkel szebbé tehetem, és könnyebben elfogadhatom, ami történt. Néhány percig még emésztettem a hallottakat, nyugalmat erőltettem magamra, végül felültem az ágy közepére.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól esik a jelenléted.
Bartimo fülig vörösödve bámult rám, egy hang sem hagyta el a száját. Még én is meglepődtem, hogy ilyet mondtam valakinek, és hogy elkerüljem a kínos beszélgetést, gyorsan megöleltem a szelíd óriást, aztán felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Mire vársz még? Menjünk lefelé, mert éhen halok!
- Ó, el is felejtettem! - csapott a homlokára Bartimo. - Synestra már kikérte neked a jutalmadat.
- És ezt csak most mondod? - Ha a gyomrom nem akart volna kilyukadni az ürességtől, leüvöltöttem volna a fejét is, de inkább letrappoltam az emeletről.
Miután végre jól laktam - még soha életemben nem ettem annyit -, elkortyoltam egy pohár bort, aztán kimentem az udvarra. A vendégek birtokba vették a céltáblámat, és kivételesen patkány nélkül dobálták a kopott pengéket, Synestra és Bartimo pedig az egyik asztalnál beszélgettek két kopasz alakkal. Észre sem vettek engem, úgyhogy megpróbáltam minél távolabb kerülni a mentoromtól. Az egyik társaságban egy ismerős arcra lettem figyelmes, közelebbről szemügyre véve pedig Antwert ismertem fel. Kedves mosollyal köszöntött, majd észrevétlenül kilépett baráti köréből, és odajött hozzám.
- Micsoda véletlen! Mit keres egy ilyen elbűvölő teremtés ebben a lepukkant fogadóban?
- Itt szállok meg egy ideje, szerintem kellemes hely - feleltem szemforgatva.
- Talán nem helybéli vagy?
- Ismerem Ronomot, de most járok először itt.
- Én viszont még nem nagyon ismerlek téged. Megtudhatom a nevedet? - Végre nem egy ficsúr próbálkozott nálam, bár a stílusa majdnem ugyanaz volt.
- Tia vagyok, többet nem kell tudnod.
- Ahogy akarod - Antwer megadóan feltartotta a kezét, de a szeme elárulta, hogy nem vett komolyan. - Mit szólnál, ha elvinnélek szórakozni valahova?
- Nem egy könnyű kis nőcske vagyok, ne próbálj úgy kezelni! - Csak halkan sziszegtem neki, nem akartam nagy felhajtást.
- Nyugalom, semmi rosszat nem akarok! Néhány sarokra innen lesz egy kisebb mérkőzés, oda tartottunk a cimborákkal, csak megszomjaztunk út közben.
- Jó mulatást! Én inkább lepihenek, mert fárasztó napom volt.
- Egy italra azért meghívhatlak? - Ritka az igazán rámenős ember, de én ráakadtam egyre Antwer személyében.
- Rendben van, egy italt elfogadok, de utána tényleg pihennék.
Azt hittem, hamar lerázhatom egy pohár bor után, de akkor még gondolni sem mertem volna, hogy mi fog történni velem azon az estén.

Ismerkedés az új élettel

Még soha nem voltam olyan másnapos, mint azon a délelőttön. Kiszáradt torkom vízért könyörgött, fejem kis híján széthasadt, izmaim mereven tiltakoztak minden mozdulat ellen. Egyetlen örömömet a lábamban leltem, végre mankók nélkül is tudtam közlekedni, és nem szorultam más segítségére sem. Szerencsére nem kaptam semmilyen váratlan ébresztést, így nyugodtan lustálkodhattam egészen délig, amikor Synestra végül benézett hozzám egy pohár sárgás löttyel a kezében.
- Csodás napunk van, nem igaz? - kérdezte vidáman.
- Soha többet nem iszom pálinkát - morogtam halkan, majd a fejemre húztam a takarót.
- Hamar megszokod, hidd el!
- Ezt a fejfájást sehogy sem lehet megszokni.
- Pont ezért hoztam neked ezt a finom keltegetőt. - Synestra megragadta a takaróm végét, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. - Idd meg, jót fog tenni!
- Te mindenre ezt mondod? - kérdeztem gúnyosan.
- Majd megtanulod, hogy mikor mi a legjobb gyógyír. Most viszont fenékig, a barátod már odalent vár!
- Barátom?
- Igen, Bartimo. Ma ő fog vigyázni rád, amíg én a dolgomat intézem.
- Nem kell rám vigyázni, nem vagyok már gyerek! - háborogtam rekedten.
- Ó, dehogynem! - nevetett Synestra, aztán a kezembe nyomta a nekem szánt italt. - Ma ugyanis körbejárjátok a környéket, hogy megismerkedj az itteni élettel.
Először nem jutott el a tompa elmémig, amit hallottam, ezért lassan felültem az ágy szélére, lehúztam a poharam tartalmát, majd Synestrára emeltem kábult tekintetem.
- Mit fogunk csinálni?
- Megkértem Bartimot, hogy vezessen körbe a kerületben. Ha itt akarsz élni, muszáj megismerned az itteni életet. - Azt reméltem, hogy csak egy rossz tréfának szánta, de tanítóm szeme elárulta, hogy halálosan komoly a dolog.
- Azt hittem, ma végre elkezdesz kiképezni!
- Vedd úgy, hogy ez a második lecke. Ha nem ismered ki magad a városban, nem mész semmire az én tanításaimmal.
- Nagyszerű - feleltem beletörődve.
- Több lelkesedést kérek! - nevetett Synestra, majd elindult kifelé. - Szedd össze magad, nekem indulnom kell! Este beszámolót kérek! - Azzal becsapta maga mögött az ajtót, és hangos kopogással leviharzott az emeletről.
Nem tehettem mást, kifésültem kócos hajfürtjeimet, megigazítottam magamon a ruhát, aztán én is letrappoltam a lépcsőn. Bartimo a pultnál várt rám, arcán gyerekes mosoly ült.
- Szép napot, Tia! - köszöntött jókedvűen, de azonnal leintettem.
- Menjünk inkább, mielőtt meggondolom magam - mondtam unottan.
- Jól fogunk mulatni, majd meglátod! - felelte töretlen lelkesedéssel, és már vágtatott is az ajtóhoz, hogy kinyissa előttem.
Amint kiléptem a fogadóból, elvakított a napfény, hunyorogva néztem szét a köves utcán. Minden kihalt és csendes volt, az emberek valószínűleg dolgoztak, csak egy keverék kutya ügetett el mellettünk. Szokatlan látványt nyújtottak az egyszerű házak, a gazos árkok, azelőtt csupa fényűző épületek és kertek fogadtak, ha kitekintettem az utcára. Bartimo megállt mellettem, pár percig csak szótlanul figyelt, míg én bámészkodtam, végül megtörte a csendet:
- Indulhatunk?
- Hova?
- Azt terveztem, hogy elviszlek a közeli térre, van ott egy fürdőház. Ehetünk is majd valamit, addigra úgyis megjön az étvágyad. Utána körbejárjuk a forgalmasabb helyeket, megmutatom neked az itteni életet. - Tetszett, amit mondott, úgyhogy nem is ellenkeztem.
- Jól hangzik, főleg a fürdőház. Mutasd az utat! - válaszoltam végül, majd el is indultunk első úticélunk felé.
Az utcák egyhangúságát egy-egy magányos fa vagy bokor törte meg, de ahogy haladtunk előre, egyre több helybéli jött velünk szembe. Sokan intve üdvözölték Bartimot, és bár tisztes távolságot tartva sétáltunk egymás mellett, néhányan úgy néztek ránk, mintha egy párt láttak volna bennünk. A kísérőmet ez ugyan nem zavarta, engem viszont egyre jobban bosszantott a helyzet, főleg amikor valaki hangot is adott róla. Összeszorított fogakkal lépdeltem végig, nem akartam senkit sem lehordani - pedig rájuk fért volna. Szerencsére hamar eljutottunk a piactérre, amit magasabb épületek fogtak közre, közepén pedig egy szerény szökőkút állt, vizében néhány gyermek pancsolt. Bárhova néztem, mindenhol életet láttam, a boltok előtt a kisinasok söprögettek, az asszonyok megtöltött kosaraikkal siettek dolgukra. Jó érzéssel töltött el a látvány, nem tudtam betelni vele. Bartimo megmutatta a fürdőházat, ő pedig bement a szomszédos kovácsműhelybe. Szerencsémre kevesen voltak a házban, így akadt egy külön szoba, ahol nyakig merülhettem a meleg vízben. Végre rendbe tehettem magam, már nagyon hiányzott a bőrömnek egy kis felfrissülés, a fogadóban nem mertem megkérdezni, hogy van-e lehetőség ilyesfajta kényeztetésre. Az idő sajnos hamar elrepült, Bartimo egy darabig türelmesen várt odakint, de aztán megkérte az egyik fürdetőnőt, hogy rángasson ki a kádból. Régen is gyűlöltem, ha valamelyik cseléd megzavart fürdés közben, ezért amikor kopogtattak az ajtón, kieresztettem fülsértő hangomat:
- Megmondtam, hogy ne zavarjanak!
- Egy ifjú úr várja odakint, kisasszony! - jött a válasz, majd az ajtó résnyire kinyílt, és feltűnt a fürdetőnő melegtől kipirult arca.
- Mit képzel magáról? Ne merjen leskelődni, ezt a testet csak Ranusha láthatja! - visítottam teli torokból, majd a kád mellé bekészített törölközőért nyúltam, aztán alakomat gondosan eltakarva kipattantam a kádból.
A nő rögvest bevágta az ajtót, amint meglátta, hogy felállok, és inkább menekülőre fogta. Hamar összeszedtem magam, de kifelé menet még alaposan elátkoztam az egész házat. Amint elértem a díszes kapuhoz, Bartimo odasietett hozzám, hatalmas tenyerét a számra tapasztotta, majd sűrű bocsánatkérések közepette elrángatott a tér közepéig.
- Téged nem lehet magadra hagyni?
- Az emberek fürdés közben lazítani szoktak, az az ostoba meg odajött kopogni!
- Én kértem meg rá, hogy szóljon neked.
- Neked is lehetne egy kis sütnivalód - jegyeztem meg fejcsóválva.
- Jól van, csak higgadj le - felelte Bartimo.
- Te engem ne nyugtatgass!
- Mit szólnál, ha ennénk valamit? Tele hassal talán nem leszel ilyen hírtelen. - Szerencséje volt, mert már fájt a hasam az éhségtől.
A tér túloldalán borostyánnal benőtt fogadó magasodott, arra indultunk Bartimoval. Az épület előtt egy kis lugas állt, ami teraszként szolgált, árnyékában néhány asztal várta a vendégeket. Ahogy beléptünk az ajtón, egyből láttam, hogy az a hely nem olyan, mint a Háromlábú kutya. Az egész helyiség tiszta és világos volt, talpunk alól Ranusha mozaikból kirakott arca köszönt vissza ránk, és a pult mögött tüsténkedő alak sem úgy nézett ki, mint új otthonom csaposa. Nem tudtam betelni a látvánnyal, csodálkozásomat - mint mindig - Bartimo hangja zavarta meg:
- Hova szeretnél ülni?
- Az megfelelő lesz - böktem az egyik ablak melletti asztalhoz.
Amint helyet foglaltunk, a vendéglátónk azonnal ott termett, és lágy meghajlással köszöntött minket. Feltűnően magas, szálfa termetű férfi volt, mosolya halvány, mégis jól észrevehető. Zöld szemével kedvesen fürkészett minket, szótlanul várta óhajunkat.
- Üdvözletem, Antwer! - szólt végül Bartimo.
- Mivel szolgálhatok a vendégeknek? - kérdezte dallamos hangján a férfi, tekintetével végig az enyémet kereste.
- Valami finomat és kiadósat! Baromfi legyen zöldségágyon, mellé pedig egy üveg harmatbort kérünk. - Az igényes környezet azonnal előcsalogatta belőlem a kékvérűt.
- Tia, nem hinném, hogy elég lenne az a pénz erre, amit Synestra adott. - mondta kínosan Bartimo.
- Semmi probléma - legyintett a felszolgáló mosolyogva. - Minden a kedves kisasszony kívánsága szerint lesz, ne törődjenek az árával.
- Antwer, a harmatbor nem olcsó mulatság.
- Tudom, hogy nem az, de ha a vendég azt kér, én azt hozom neki. - A gyors válasz után a férfi azonnal a pult mögé sietett.
Néhány perc múlva egy üveggel tért vissza, két poharat helyezett az asztalra, majd megtöltötte őket halvány rózsaszín harmatborral. Már messziről éreztem kellemes illatát, az első korty pedig egészen a fellegek közé repített. Ugyan nem volt annyira finom, mint a családom által készített, de legalább a Háromlábú kínálatát felülmúlta. A következő pillanatban emlékképek villantak fel előttem, de vissza kellett tartanom a könnyeimet, nem voltam egyedül. Bartimo rám pillantott, kérdő tekintete halvány mosolyt csalt az arcomra. Antwer elviharzott, és már csak az étellel tért vissza, szerencséjére nem kellett sokat várnunk rá. Amikor megcsapta az orromat a sült hús enyhén fűszeres illata, összefutott a nyál a számban. Hatalmas tálon kaptuk meg, amit jól megpakoltak mindenféle főtt és friss zöldséggel. Még magamat is megleptem, úgy tömtem lefelé minden falatot a torkomon, asztaltársam vigyorogva figyelte a kis jelenetet.
- Te nem eszel?
- Megvárom, amíg végzel. Egy egész csirkét úgysem tudsz befalni, majd én befejezem, amit te elkezdtél.
- A maradékot akarod megenni?
- Csak az a maradék, amit a kutyák kapnak.
- Ez így nem lesz jó! - Letörtem az egyik combot, és átnyújtottam az asztal felett. - Csak úgy ehetek, ha mindenki eszik az asztalnál.
- Ez igazán kedves - mondta Bartimo, majd elvette a húst.
Mire kettőt pislogtam, ő már csak a csontokat szopogatta, ezt hallva fintorogva dőltem hátra a székemen.
- Ranusha áldjon meg! Mi a fenét csinálsz?
- Lerágom a húst.
- De hát azon már nincsen semmi!
- Nézd csak! - Bartimo elvett egy csontot a tálról, és a sajátja mellé emelte. - Ezen még rengeteg finom falat van, az enyém viszont teljesen csupasz. Úgy eszel, mint egy úrilány, pazarolsz.
- Mindig így eszek mindent.
- Ezekért a csontokért Fekete-Ronomban még kést is szorítanának a nyakadhoz, hogy elvegyék tőled.
- Majd nem viszem arra a csontjaimat - feleltem mosolyogva, de Bartimo nem értette a tréfát. - Nem fogom leszopogatni azokat a kis húscafatokat!
- Egyszer majd rájössz, hogy az a néhány cafat is sokat érhet, ha igazán éhes leszel.
- Úgy legyen, de addig hagy ne kelljen ilyenekkel törődnöm. - Azzal folytattam az evést.
Hamar befejeztük az étkezést, közben a harmatbort is megittuk, ezért Bartimo javaslatára fizetés után elindultunk, hogy körbejárjuk Alsó-Ronomot. Egy elég forgalmas úton haladtunk, ládákkal és hordókkal megrakott társzekerek sokasága zakatolt el mellettünk, súlyuktól szinte a föld is megremegett. A mellékutcákban gyermekek zsibongtak, a környék ontotta magából az életet. Hamarosan elértünk egy magas fal tövébe, a házak egyszerű kőrakásnak tűntek az árnyékában. Szájtátva bámultam a tetejére, ahol néhány katonát véltem felfedezni.
- Tudod, hogy mi ez? - kérdezte Bartimo.
- A nagyúr utolsó fala - feleltem a csodálkozás közepette. - Mielőtt a földesúri családot kivégezték, akkor kezdték építeni, de azóta sem fejezték be.
- Nahát, ismered a történetét? - Megrázva fejemet visszatértem az ámulatból, és gyorsan összeszedtem a gondolataimat.
- Ismerem Ronom történelmét, csak még soha nem jártam itt. Apám ragaszkodott hozzá, hogy kellően kitanítsanak, ezért a legjobb tanítókat fogadta fel mellém.
- Akkor mehetünk is visszafelé, itt csak ezt akartam megmutatni.
- Miért nem megyünk tovább?
- Ez az út Fekete-Ronomba vezet, az nem nekünk való hely - felelte halkan Bartimo, majd sarkon fordult.
- Miért nem?
- Mert aki nem oda tartozik, azt elég hamar megfosztják a pénzétől és az életétől. Tolvajok, gyilkosok és elfeledett polgárok élnek ott a legnagyobb szegénységben.
- Én úgy tudtam, hogy a családok támogatják a kerületet, hogy új házak épülhessenek.
- A város vezetői nem foglalkoznak azzal a hellyel, csak a népet áltatják az ígéreteikkel. Inkább szedd a lábad, hamarosan sötétedni kezd.
- Hova megyünk még?
- Elsétálhatunk a fal mellett, úgy a Hatalmasok kapuját is láthatod.
- Arra jártam már néhány napja, de mehetünk.
Út közben elsétáltunk egy-két nagyobb fogadó előtt is, amikről Bartimo azt mondta, hogy alkalom adtán kutyaviadalokat rendeznek a falaik között. Megmutatta azt a házat is, ahol élete első szerelme lakott, ott láttam először, hogy az én mindig mosolygós kísérőm is elérzékenyül néha. Elmesélte a sok szép emléket, a közös pillanatokat, de az együtt töltött idő végét magában tartotta, én pedig nem akartam firtatni a múltat. Tudtam, hogy mennyire tud fájni, ha valami olyanra emlékszik az ember, amit legszívesebben elfelejtene. Hamar elértük a kaput, onnantól pedig már ismerős volt a járás, a kiadós séta végeztével visszatértünk a Háromlábú kutyába. Egy üveg bor társaságában kényelembe helyeztük magunkat a szobám ütött-kopott kanapéján, Bartimo pedig folytatta a mesélést Alsó-Ronomról. Teljesen ámulatba ejtett, hogy az ő egyszerű élete mennyire összefonódott a várossal, bármilyen emléket idézett fel, mindig tudott egy helyet is kötni a történetéhez. Miközben őt hallgattam, rá kellett jönnöm, hogy az addigi életem csupa üresség volt. Én nem tudtam volna lenyűgözni semmivel, mivel soha nem hagytam el az otthonomat, nem volt egy barátom se. Azon az estén éreztem úgy legelőször, hogy egy cseppet sem zavar, ha nem én vagyok a középpontban. Bartimo a tudtán kívül valami olyat tett, amiért nagyon hálás voltam neki: Megmutatta, hogy rajtam kívül is lehet valaki érdekes és izgalmas. Mire Synestra megérkezett, engem már elnyomott az álom, Bartimo az ágyamba fektetett, alaposan betakart, végül egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. Ahogy kilépett az ajtón, még félálomból utána szóltam:
- Timo.
- Parancsolj!
- Ne puszilgass - morogtam halkan, majd az oldalamra fordulva visszaaludtam.
- Neked is jó éjszakát, Tia! - Azzal Bartimo csendesen becsukta maga mögött az ajtót.

Lengőpatkány

Miután Bartimo összeszedte magát, és az asztal is a helyére került, Synestra megveregette a vállamat, majd a pulthoz sétált, én pedig hamar felhajtottam a kis fiola tartalmát. Kínos percek következtek, próbáltam kitalálni valami magyarázatot, végül úgy döntöttem, elmondom az igazat - már amennyit elmondhattam. Bartimo velem szemben egy kis kendővel próbálta elállítani a vérzést, közben néhány gyors mozdulattal a helyére rakta az orrát. Úgy nézett rám, mint aki egy kupa borban meg tudott volna folytatni, ezért vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a vallomásba:
- Nagyon sajnálom, ami az imént történt. Nem voltam teljesen őszinte veled. - Bartimo homlokráncolva fordult el, tekintetét az ajtó felé szegezte. - A nevem tényleg Tia Zessfar, de az a nő nem a mostohám, hanem a mesterem.
- No lám, csak nem te is boszorkány vagy? - dünnyögte a monstrum a kendője alól.
- Nem vagyunk boszorkányok, Synestra egészen más dologra tanít engem.
- És mégis mire?
A kérdés hallatán zavarba jöttem, nem tudtam, mit is válaszolhatnék. Alaposan körbenéztem, majd közelebb hajoltam az asztal felett, hogy csak Bartimo halljon engem.
- Megtanít embert ölni.
A feleletre a fiú kerek szemekkel bámult bele az arcomba, néhány pillanattal később pedig hangos nevetésben tört ki. A pultnál álló vendégek értelmetlenül fordultak felénk, én pedig fülig vörösödtem a méregtől.
- Nem merj nevetni! Így van, ha mondom!
Mondhattam volna bármit, az a félnótás csak nevetett a tenyerébe, még Synestra is megmosolyogta a jelenetet. Legszívesebben felvonultam volna a szobámba, de a gyógyszer még nem hatott, a mankók pedig fent maradtak az emeleten, így hát muszáj volt maradnom. Mellemhez fontam karomat, és a lehető legkomolyabb pillantással kezdtem méregetni Bartimot. Beletelt pár percbe, mire végre elhallgatott, ekkor döbbenet ült ki az arcára.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte halkan.
- Ha még egyszer nevetni merészelsz rajtam, te leszel az első, akit megölök.
- Te tényleg komolyan beszélsz.
- Én mindig komolyan beszélek.
- Várj! - Bartimo elém emelte tömzsi mutatóujját. - Mi volt ez az egész jelenet, amit az orrom bánt?
- Rá kellett jönnöm, hogy mik azok az adottságaim, amiket használni is tudok - feleltem kevés gondolkodás után.
- És rájöttél?
- Igen. A tökéletes testem, természetesen - vágtam rá azonnal - Ennél jobb fegyvert nem is találhatnál.
- Meg kell hagyni... - Bartimo tekintete az arcomról a keblemre vándorolt.
- Ne merj bámulni, mert kikaparom a szemed - sziszegtem idegesen.
Synestra lépett az asztalhoz, és egy tányért lökött elém; valami mócsingos húsdarab, héjában főtt burgonya, meg egy szelet kenyér volt rápakolva.
- A vacsorája, kisasszony! - Mentorom gúnyos vigyorral hajolt meg mellettem.
- Ez valami ócska tréfa? - néztem fel rá, de az őszinte mosolya mindent elárult. - Felejtsd el, hogy én ezt megeszem! Ez gusztustalan! - E szavak hallatán a pultos hangosan megköszörülte a torkát, hogy tudassa velem, hallott mindent.
- Muszáj lesz megenned, más nincs - felelte Synestra. - Ráadásul így még a szérum is gyorsabban fog hatni.
Nyomós érv volt, már nagyon untam a tétlenséget, minél előbb talpra akartam állni. Fintorogva vizsgáltam meg újra a vacsorámat, végül megadtam magam a sorsomnak.
- Rendben, megeszem, de kérek mellé egy kupa bort.
- Ez a beszéd! Máris hozom a bort - felelte Synestra, és nyomban sarkon fordult.
Már nagyon hiányzott valami finom ital, és így legalább arra is fényt deríthettem, hogy milyen eredetű húst is kell leerőltetnem a torkomon. Néhány perc múlva meg is kaptam azt, amire számítottam, egy kupa feketebort. Gyanítottam, hogy az a melegen gőzölgő valami, amit néhányan ételnek csúfoltak, csakis disznóból lehetett. Teljesen elment az étvágyam is, de erőt vettem magamon, megfogtam a hajlott fogú, nem éppen tiszta villámat, és kezdésnek egy darab burgonyát céloztam meg.
- Neked meg mi a bajod? - kérdezte végül Bartimo, mire én a tányér mellé ejtettem az evőeszközt, és fintorogva hátradőltem.
- Ez undorító, én soha nem ettem még ilyen gusztustalan dolgot!
- Mit? Krumplit? - értetlenkedett asztaltársam, bár neki hiába is panaszkodtam, hiszen elképzelni sem tudta volna azokat a csodás étkeket, amik otthon kerültek az asztalra.
Éreztem, ahogy a kósza gondolat egy könnycseppet terelt a szemem sarkába, de hamar elmorzsoltam, próbáltam erős maradni és nem sírni. Amint visszazökkentem a kerékvágásba, a villa már ott lebegett előttem, mögötte Bartimo vigyorgott duzzadt orra alatt.
- Nyisd ki a szád! - szólt kedvesen, mégis határozottam.
- Dehogy nyitom! - fordítottam oldalra a fejem.
- Ugyan már! A Háromlábú kutya kosztja a legjobb a környéken.
- Timo, vidd innen azt a valamit, különben nem állok jót magamért! - visítottam kétségbe esetten, a jeleneten már a fogadó vendégei is jót nevettek.
- Nem is tudnál jót állni magadért - felelte Bartimo, mire az összes vér az arcomba szökött, és fülig vörösödve felé fordultam.
- Mit képzelsz te... - Életem egyik legnagyobb hibája volt kinyitni a számat, mert egy pillanattal később már a számban is volt a villa tartalma, aztán az a bolond eldobta az evőeszközt, közelebb hajolt az asztal felett, és vastag tenyerét az arcomra tapasztotta, hogy még véletlenül se tudjam kiköpni azt a valamit.
- Most pedig rágd meg szépen - mondta tagoltan, amire csak a fejemet ráztam. - Finom, hidd csak el!
Talán nem beszélt őrültséget. Ahogy teltek a súlyos másodpercek, a krumpli sós íze kezdte betelíteni a számat, és csodával határos módon nem kaptam hányingert. Lassan rágni kezdtem, ezt érezve Bartimo elvette a kezét, majd visszaült a helyére.
- Mondtam, hogy finom - szólt önelégülten.
Helyeslően bólogattam, aztán egy váratlan pillanatban a mellkasára köptem a megrágott ételt, a döbbenettől először azt sem tudta, mit mondjon.
- Ezt azért, mert ilyen erőszakos voltál. - Felemeltem a feketebort a tányérom mellől, majd egy keveset az asztal mellé öntöttem, végül Bartimo felé biccentettem. - Ezt pedig az egészségedre!
A kis közjátékot hangos tapsvihar és füttyszó jutalmazta a söntés felől, egyedül a csapos nézett rám mogorván, Synestráék nevetve ujjongtak - nem hittem volna, hogy annyi ember is tud hangos lenni. A jelenetért cserébe kaptunk egy kancsó feketebort, aminek szívből örültem, mert bár a főtt burgonya és a kenyér még lement valahogy, arra a mócsingos húsdarabra muszáj volt gyakran kortyolnom. A vacsora végére a bor már a fejembe szállt, és a fogadó is kezdett megtelni élettel, ami nagyon tetszett. A sok dolgos ember sorra tért befelé, hogy megigyanak legalább egy kupával a cimborák - és persze Ranusha - egészségére. A jó hangulattal egy öreg bárd is érkezett, lantjával és kissé karcos hangjával kellemes aláfestést adott a fogadó zajának, Ranusháról szóló énekei pedig arra ösztönöztek, hogy igyak még egy kupával, aztán egy újabbal. Ahogy telt az idő, úgy kezdett visszatérni lábamba az élet, hamarosan már tudtam is mozgatni a lábfejem. Annyira megörültem az érzésnek, hogy rögvest intettem Synestrának, hozzon még bort, de mikor az asztalhoz ért, nem egy kancsót, hanem három pohárkát rakott elém. Értetlenül néztem rá, arcomról könnyedén leolvashatta a bennem motoszkáló kérdést, ezért hamar választ is adott rá:
- Faltörő. Ne kérdezz, igyál!
- Megbolondultál? Bort kértem, nem egy kupica mérget! - Felháborodásomat egy apró csuklás követte, amitől teljesen elszégyelltem magam. Még soha nem ittam annyit. - Milyen dolog az, ha egy ilyen gyönyörű teremtés, mint én, lerészegedik?
- Én azt nem tudom, kérdezzük meg a barátodat! - felelte Synestra oldalra biccentve.
- Szerintem még így is csodálatos vagy - vágta rá habozás nélkül Bartimo.
- Timo, ne add alá a lovat! - mondtam ingerülten.
- Ugyan már, egy korty pálinka nem árthat a szépségednek - hízelgett az a melák, amivel egyből megfogott.
- Tudjátok mit? - Elkaptam az egyik pohárkát, és a magasba emeltem. - Timonak igaza van!
A közelemben ülők hangosan felnevettek szavaim hallatán, én pedig egy gyors koccintást követően azonnal lehúztam az italt, ami végigkaparta a torkomat. Egy köhögéssel töltött perc után - amit az egész fogadó feszülten figyelt - végre levegőhöz jutottam, Synestra pedig már hozta is a következő kört.
- Vidd a fenébe azt a valamit! - tiltakoztam dühösen.
- Nyugalom, csak az elsőnek van rossz íze! - legyintett Bartimo, szerencséjére nem kellett sokáig győzködni, máris kaptam a pohárka után.
- Úgy legyen! - Azzal habozás nélkül felhajtottam azt a nagy korty pálinkát, és meglepő módon tényleg nem volt olyan szörnyű.
A hangulatom néhány dallal később már az egekben szárnyalt, mikor az egyik távolabbi asztalnál felcsattant egy bórgőzös hang:
- Patkányt ide! - A férfi láthatóan jól érezte magát, bizonytalanul állt fel székéről. - Játszani támadt kedvem!
Szavait hangos éljenzés követte, a csapos pedig rögvest indult is kifelé, hogy kerítsen valahonnan egyet a kívánt rágcsálóból.
- Mit akar játszani? - kérdeztem halkan asztaltársaimtól.
- Lengőpatkányt - felelte Synestra. - Ez egy remek alkalom, hogy fejleszd a tudásodat.
Nem is kellett kétszer mondani, nagy nehezen talpra álltam, és odakiáltottam a férfinek:
- Én is játszani akarok!
Azt reméltem, hogy én is megkapom a lelkesítő hangzavart, de helyette síri csend telepedett a fogadóra.
- Tudod-e, mi az a lengőpatkány, te lány? - jött a kérdés az egyik asztaltól.
- Még nem - feleltem határozottan, mire a vendégek egy emberként nevettek fel, de engem ugyan nem tudtak eltántorítani.
- Csend legyen! - üvöltötte a játékos kedvű férfi, jutalma néma tekintetek sokasága lett. Kihúzta magát, aztán állával felém bökött. - Ő volt az egyetlen, aki felállt! Elismerés jár neki, nem gúnyos nevetés! Elfogadom ellenfelemül!
Mintha minden szava parancs lett volna, úgy kezdtek tapsolni a körülöttem ülő vendégek, én pedig bizonytalan, remegő léptekkel vergődtem át az asztalok, székek és lábak rengetegén. Mire eltántorogtam a fogadó túlfelére, megérkezett a csapos is, kezében egy méretes patkányt szorongatott. A legközelebbi falhoz sietett, amiből egy nagyobb szög állt ki, és a farkánál fogva felkötötte rá azt az ocsmány dögöt.
- Ott a patkány, látod? - kérdezte tőlem ellenfelem, leheletéből azonnal tudtam, hogy nem ivott kevesebbet nálam.
- Látom.
- Leng, látod?
- Igen, látom - feleltem ismételten. - Nagyon is eleven, ahogy elnézem.
- Ha jól célzol, nem sokáig lesz az. Kezdheted is!
Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, hogy mire akart célozni, végül lassan hátrálni kezdtem.
- Dobáljam meg a patkányt? Mégis mivel?
- Ne izgulj, majd én kisegítelek! - szólt a hátam mögül Synestra, és átnyújtott három tőrt a vállam felett. - Ügyes legyél!
- Soha életemben nem dobtam még célba - súgtam hátra a mentoromnak.
- Két ujjaddal fogd össze a penge hegyét, aztán hajítsd el - Miközben magyarázta, minden mozdulatot megpróbált elmutogatni. - Ha ráérzel, menni fog!
Ugyan kicsit izgultam, de a bor és pálinka együttes ereje olyan önbizalmat adott, hogy szinte biztos voltam a győzelemben, ezért dülöngélve bár, de odaálltam a kimért távolságra. Legalább három láb volt köztem és a patkány között, ami vinnyogva ficánkolt jobbra-balra, így egyik szememet becsukva próbáltam célozni, de úgy sem láttam többet belőle.
- Csak el kell találnom? - kérdeztem a tőreivel babráló férfitől.
- Ha három dobásból eltalálod, és bele is pusztul a szerencsétlen, akkor én fizetek. Ha nem találod el egyszer sem, innod kell.
- És ha eltalálom, de nem múlik ki?
- Az bizony nem számít. Három dobást követően helyet cserélünk. Ez egészen addig fog így menni, míg valaki meg nem öli azt a kis nyomorultat.
Életem első lengőpatkánya volt, azelőtt még soha nem dobtam célba, ráadásul alig láttam valamit, és még a lábaim sem tartottak biztosan. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egyféleképp végződhet a játék, de már nem érdekelt. Ujjaim közé fogtam a tőr hegyét, ahogy Synestra mondta, majd egy mély lélegzetet követően útjára indítottam első dobásomat - bár ne tettem volna. Minden erőmet beleadtam, de nemhogy a patkányt, még a falat sem találtam el, a tőr nagyjából félúton koppant a rozoga padlón. Természetesen az egész fogadó éktelen nevetésben tört ki, Synestra mögöttem mosolyogva csóválta a fejét. Néhány perc múlva kezdett bosszantani a ricsaj, meg a nekem szánt kósza viccek, ezért résnyire szűkült szemmel pillantottam körbe a díszes társaságon. A vígan mulatozó vendégek egyszerre némultak el, én pedig egy gúnyos mosollyal köszöntem meg a csendet, majd újabb tőrt vettem kézbe, hogy dobhassak. Az a kis dög még mindig vadul próbált szabadulni a szögről, de bíztam benne, hogy ezúttal sikerül eltalálnom. Minden erőmet beleadtam, és én lepődtem meg a legjobban, amikor el is találtam a patkányt. A baj csupán az volt, hogy sebet nem ejtettem rajta, főleg nem halálosat, mivel csak a markolat koppant a fején. Mindenki felszisszent körülöttem, de már senki nem mert kinevetni - hatalmas szerencséjükre. Felbátorodtam az apró sikeren, ezért sajnos utolsó dobásom pontatlan és meggondolatlan lett, de nem bántam. Synestra mellé álltam, hogy helyemre engedjem az ellenfelemet.
- Koncentrálj a dobásra, ne kapkodj, nem sürget senki - mondta a tanítóm, közben a kezembe nyomott egy kis pohár pálinkát.
- Nem bírok célozni, alig látom azt a dögöt.
- Ne a patkányt célozd, hanem a falat!
- A falat? - kérdeztem értetlenül.
- Igen. Figyeld meg a patkány mozgását, majd nézz ki egy pontot mögötte, és oda dobj. Ha elég gyors vagy, könnyedén eltalálhatod.
- De te is láttad, már eltaláltam egyszer! - mutattam előre, aztán mérgemben lehúztam a kötelező italt.
- Igen, de még a tavaszi szellőben is több erő van, mint a dobásaidban. - Synestra élcelődése kellőképp felbosszantott, ennek ellenére megint igazat kellett adnom neki. - A tőrök ki vannak súlyozva, a technikádon kell javítani. Úgy dobj, hogy csak a végső pillanatban engeded el a pengét, érted?
- Megpróbálom.
A férfi ezalatt hamar elvégezte a dobást, és kis híján meg is nyerte a játékot. Első két tőrét a patkány mellé dobta, így az már nem tudod hintázni, ám a harmadik tőr célt tévesztett, és a patkány nyaka helyett csak az egyik lábát találta el, amit fülsiketítő vinnyogás követett. Ellenfelem szitkozódva gyűjtötte be fegyvereit, majd intett nekem, hogy ismét rajtam a sor. Magamban mondogattam Synestra szavait, úgy foglaltam el a helyemet, közben ujjaim közé vettem az első tőrt. Céloztam és dobtam, nem húztam az időt, de a várt találat megint elmaradt, csak a markolat ütötte meg a falat, aztán a földre hullott. Elkeseredve néztem a tőr után, bárhogy is próbálkoztam, nem voltam elég ügyes ehhez a játékhoz, sőt semmilyen játékhoz sem. Éreztem, hogy a sírás kerülget, alsó ajkamat beharapva próbáltam visszatartani kétségbeesésem könnyeit, ekkor felderengett egy emlékkép anyámról. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal kidugta a nyelve hegyét, ha valamin nagy odafigyeléssel ügyködött, és neki mindig sikerült is minden, bármit meg tudott oldani. Végtére is jobb ötletem nem volt, ezért én is kitoltam a nyelvemet, majd felkészültem a második dobásra. A tőr - bármilyen meglepő is - hangos pendüléssel állt a falba, pont a patkány mellé, ennek következtében egy hangos kurjantás szaladt ki a számon, közben a levegőbe öklöztem.
- Ne örülj, még mozog! - szólt gúnyosan oldalról a férfi, miután lenyelte a maga adagját.
- Már nem sokáig! - feleltem magabiztosan, és máris készültem az utolsó dobásra.
Nyelv ki, penge az ujjak között, szem a célon, végül nem maradt más, mint dobni. A tőr egyenesen a falba vágódott, de nem voltam elég pontos, ugyanis a patkány farkát találtam el, a kis dög pedig a földre zuhant, és a vendégek lába között egyenesen felém iramodott. Úgy megijedtem a látványtól, hogy Synestra felé akartam hátrálni, de lábam még mindig nem volt az igazi, ezért nemes egyszerűséggel hanyatt vágódtam a padlón. Halálra sápadtan ültem fel, a patkány már csak néhány lépésre tartott tőlem, ám ekkor egy tőr suhant el a fejem fölött, és támadómat pont a szeme között találta el, ami egy nyikkanás nélkül múlt ki. A következő pillanatban Bartimo termett mellettem, és kérdés nélkül a karjaiba vett. Értetlenül néztem körbe a társaságon, mindenki Synestrát figyelte.
- Tudjátok, hogy mindig én nyerek - szólt önelégült mosollyal, majd lágy csípőlengéssel elsétált mellettem, és összeszedte a tőreit. - Bartimo, vidd fel a kisasszonyt a szobájába!
- De én még maradni akarok! - mondtam parancsolóan.
- Holnap sok dolgunk lesz, pihenned kell - felelte Synestra elkomolyodva - Jó éjt!
Eszembe jutott, hogy nem lenne érdemes feleselni vele, ezért beletörődve a dologba átkaroltam Bartimo vastag nyakát, és elindultunk az emeletre. A szobámba érve leültetett az ágy szélére, és már indult is kifelé, de az ajtóban még visszafordult.
- Ranusha őrizze az álmaid!
- Köszönöm - feleltem halkan. - Örülök, hogy megismertelek, Timo!
- Én is nagyon örülök, Tia - válaszolta Bartimo, aztán becsukta az ajtót.
Tia Zessfar. Szoknom kellett még a gondolatot, hogy akármennyire is eleven voltam, Belissa con Ralowen is a lángok között lelte halálát azon a tragikus éjszakán, és már soha többé nem térhetett vissza. Eldőltem az ágyon, a plafont fürkészve merengtem a holnapon, de attól a néhány kupa bortól hamar elálmosodtam, pár perc múlva pedig már aludtam is, mint akit leütöttek.

A leghatásosabb fegyver

Másnap hamar tudomásul kellett vennem, hogy már nem aludhatok ebédig. Synestra egy vödör hideg vizet zúdított rám, majd arra hivatkozott, hogy így a tisztálkodást is megoldotta a számomra. Valahonnan szerzett nekem tiszta ruhát - persze nem a kedvemre való darabok közül -, és még egy pár mankót is hozatott, hogy kicsit könnyítsen a helyzetemen. Miután emlékeztetett a feladatra, magamra is hagyott a gondolataimmal, de bárhogy próbáltam, csak nem jött a megfelelő terv. Hamar meguntam az elmélkedést, úgyhogy inkább magammal kezdtem foglalkozni. Nagy nehezen felöltöztem, kifésültem a hajamat, aztán elkezdtem gyakorolni a mankókkal, de sokkal nehezebbnek bizonyult a járás, mint azt gondoltam volna. Bizonytalanul rakosgattam egyiket a másik után, próbáltam megtartani magamat és az egyensúlyomat, de mindig esés lett a vége. Az ember hamar feladja a céljait, főleg ha addigi élete során egy fűszálat sem kellett megmozdítania, ehhez méltóan én is elég gyorsan kivertem a fejemből a mankóval járás kósza gondolatát is. A padlón ülve hátamat az ágy szélének vetettem, az átkos műlábakat pedig a falhoz vágtam mérgemben. Kezem ökölbe szorult, majd ütlegelni kezdtem a még mindig zsibbadt lábamat. Éreztem a fájdalmat, amit magamnak okoztam, de nem érdekelt, lassan újra eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Könnyeim sorra hullottak béna combomra, ahol hamar beivódtak a fekete nadrág anyagába. Fel sem tűnt, hogy Synestra bejött a szobába, és az ajtó mellől figyelte a szánalmas kis hisztimet. Egy pillanattal később mellettem termett, a hajamba kapaszkodva felhúzott a földről, végezetül lekevert egy hatalmas pofont, majd az ágyra lökött.
- Szedd össze magad! - csattant fel mérgében. - A szüleid büszkék lennének rád, ha így látnának?
Utáltam ezt a tulajdonságát, ahogy a nyers őszinteségével is képes volt sebeket ejteni rajtam, de igaza volt, szánalmasan viselkedtem, ami nem volt méltó a családom nevéhez. Megpróbáltam úrrá lenni magamon, feltámaszkodtam az ágyon, majd megigazítottam az imént megkínzott hajfürtjeimet.
- Erősebb vagy nálam, és még járni sem tudok, hogyan szerezzem meg az ellenszert tőled? - kérdeztem szipogva.
- Erősebb? - ismételte Synestra meglepetten. - Nincs olyan, hogy erősebb, te érzed magad gyengének.
- De hát gyenge vagyok. - Erős önkritika volt, de nem lehetett szépíteni a dolgokon.
- Csupán még nem jöttél rá, hogyan használd a saját adottságaidat. Minden ember fegyver, csak ezzel sokan nincsenek tisztában. - Synestra hangja ellágyult, amitől kezdtem megnyugodni. - Nem kell hatalmas terveket kiötölnöd, egyszerűen fedezd fel magadban a fegyvert.
- És akkor újra fogok tudni járni is? - kérdeztem kikerekedett szemmel.
- Nem, arra ott a mankó - felelte mosolyogva a tanítóm, aztán egy kacsintást követően ismét magamra hagyott.
Bogarat ültetett a fülembe a lelkesítő beszédével, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan fedezzem fel magamban a fegyvert. Minden erőmmel azon voltam, hogy rájöjjek a megoldásra, de az elmúlt napok történései még mindig ott zúgolódtak a fejemben. Kezdett ismét eluralkodni rajtam a hisztérikus roham, mérgemben úgy határoztam, inkább gyakorolom tovább a járást. Nagy nehezen megtámasztottam magamat a mankókkal, de a következő pillanatban már dőltem is előre. Az érkezés nem volt túl kellemes, az esést a mellem tompította, majd a fejem is nagyot koppant a rozoga padlón.
- Hogy Ranusha átkozza el azt a féleszűt, aki kitalálta ezt a haszontalan mankót! - Nagyon jól esett hangot adni a haragomnak, közben a hátamra hemperedve alaposan végigtapogattam az én két büszkeségemet.
És akkor hírtelen minden világossá vált. Szegény anyám fecsegése mégsem volt olyan haszontalan!
Az ágy szélének támaszkodtam, majd vizslatni kezdtem az új ruhámat magamon. A szokásos fekete szín, egyszerű szabás, a kétes hírű emberek hagyományos viselete. A felső nyaka szűk volt, teljesen elfedte a dekoltázsomat, úgyhogy ezt egy gyors mozdulattal orvosoltam is. Végigsimítottam meztelen bőrömön, az érzéstől földöntúli boldogság áradt szét a testemben. Synestra azt akarta, hogy találjam meg a fegyvert, hát megtaláltam! A testem a fegyver, anyám is mindig ezt akarta megmagyarázni. Már csak egy kérdés maradt: hogyan használjam a testemet a feladatom teljesítéséhez?
Mivel a mozgás elég körülményes volt, nehezen tudtam kihasználni az adottságaimat, ráadásul kezdtem farkaséhes lenni. Nyugalmat erőltettem magamra, aztán újból nekilendültem a járásnak. Annyira örültem a kezdeti sikereknek, hogy még a mankókkal is kezdtem egyre jobban boldogulni. Mire a napsugarak rózsaszínre festették a kósza felhőket a város felett, már egyáltalán nem jelentett problémát a mozgás. Ezen felbátorodva úgy döntöttem, kimerészkedek a szobából, hogy kerítsek valami ételt magamnak, mert üres hassal úgysem tudtam volna a feladatra koncentrálni. Rendbe raktam az öltözékem, megigazítottam a hajam, és nekivágtam a kis felfedező utamnak. A szobám egy tágas folyosóra nyílt, ahol legalább fél tucat másik ajtót láttam. Balra egy kis erkélyre vezetett az út, jobbra pedig a széles lépcső vitt a földszintre. A plafonról fehér fényű kristályok lógtak lefelé, ám ezek jóval világosabbak voltak, mint a szobámban lévő darab. Lentről halk beszélgetés hangja szűrődött fel, nem lehettek sokan a fogadóban, bár egyelőre nem is kívántam nagy figyelmet, főleg bénán nem. Vettem egy mély levegőt, aztán nekivágtam a folyosónak. Könnyen eljutottam a lépcsőig, de ott egy újabb problémával találtam szembe magam: hogyan jussak le a földszintre? A lépcsőfokok ugyan elég szélesnek tűntek, de örültem annak, hogy egyenletes terepen tudok közlekedni, nem még lépcsőzni! Tanácstalanul néztem szét, hátha ráakadok a megoldásra, de nem találtam semmit, csak egy elárvult széket az egyik sarokban. Csalódottnak éreztem magam, de örültem annak, hogy legalább odáig eljutottam. Mivel nem volt jobb ötletem, a lépcső elé húztam a széket és leültem, úgy már egész jól beláttam az ivót és a söntés egy részét. Nagy meglepődésemre sehol sem találtam Synestrát, valószínűleg dolga akadt a városban. A vendégek közül felismertem néhányat, ők akkor is ugyan ott támasztották a pultot, mint mikor először tértem be a Háromlábú kutyába. Rajtuk kívül még egy-két megfáradt munkás kortyolgatta jól megérdemelt borát, közülük az egyik azonnal szemet is szúrt nekem. Fiatalnak tűnt, velem egy idős lehetett, csak éppen az ő teste nem Ranushára, hanem egy hordóra emlékeztetett. Széles fejétől elálltak lapát fülei, bogár szemével pimasz módon mért végig engem. Arcát kócos, fekete haja keretezte, amit azonnal igazgatni kezdett, amint magához tért a kezdeti ámulásból. Bevált a fegyverem, kezdtem ráérezni a használatára, már csak gyakorolni kellett - amire jól jött az a nyálát csorgató behemót. Belekapaszkodtam a nadrágomba, majd egyik lábam keresztbe tettem a másik felett, aztán mellemhez fontam a karomat, így kihangsúlyozva az amúgy is tökéletes látványt. Arcomra halvány mosolyt húztam, úgy kezdtem keresni áldozatom tekintetét, de az a bolond teljesen elmerült a dekoltázsomban. Szerencsére még idejében feleszmélt - különben kivájtam volna a szemét -, arcára kiült az elszántság, néhány pillanattal később pedig felállt a székéről és felém indult. Éreztem, ahogy arcomból kiszalad a vér, fogalmam sem volt arról, hogy mitévő legyek. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan cselekedjek, és a behemót egyre közeledett felém. Eszembe jutottak a mankók, amiket a szék hátának támasztottam, úgyhogy forgolódni kezdtem a széken, ám ekkor egy félénk hang ütötte meg a fülemet:
- Üdvözletem, szemnek bájos teremtés! - Ahogy megfordultam, egy bátortalan szempárral találtam szembe magam.
Az ifjú beharapta alsó ajkát, amitől annyira viccessé vált az ábrázata, hogy hangos nevetésben törtem ki. Ő csak állt előttem és értetlenül nézett engem, végül szomorúan sarkon fordult, majd elindult lefelé.
- Hé, várj! Ne menj el! - szóltam utána, amint sikerült levegőhöz jutnom. - Nem akartalak kinevetni.
- Mégis megtetted - pillantott hátra a sértődött monstrum.
- Engem nagyon nehéz jókedvre bírni, tehát ezt tekintsd elismerésnek. - Jobb nem jutott az eszembe, valamit mondanom kellett, de úgy tűnt, hogy bevált.
- Valóban?
- Valóban.
- Ebben az esetben - visszalépett elém, közben nadrágjába törölte a tenyerét, majd felém nyújtotta - Bartimo vagyok, téged hogyan szólítanak?
Ennél jobbat nem is kérdezhetett volna! Synestra azt mondta, senki nem tudhatja meg, hogy élek, ez a szelíd óriás meg egyből a nevemet kérdezte! Hangos kattogásba kezdtek a fejemben lévő fogaskerekek, végül a kezemet nyújtva próbáltam leplezni idegességem.
- Tia, az én nevem Tia Zessfar - feleltem mosolyogva.
- Nahát, milyen szép neved van - mondta Bartimo, majd egy alig érezhető csókot lehelt a kézfejemre.
Legszívesebben nem hagytam volna neki, de nem akartam elijeszteni, reméltem, hogy a hasznomra is válhat majd. Miután kissé oldódott a hangulat kettőnk között, Bartimo egy lépcsőfokot hátrált, hogy nagyjából egy szintbe kerüljünk, de még így is jóval magasabb volt nálam.
- Jó nagyra nőttél, majdnem, mint egy ork - törtem meg a csendet, jobb nem jutott az eszembe.
- Azért egy ork mellett még én is eltörpülök, de az való igaz, hogy én sem panaszkodhatok - felelte Bartimo vigyorogva, miközben megpaskolta kerek hasát. - Miért ücsörögsz itt egyedül?
- Nem tudok lemenni a lépcsőn - válaszoltam, majd kicsit arrébb dőltem, hogy lássa a mankóimat.
- Nahát, nem tudsz járni? Mi történt a lábaddal?
Végre kezdte kapizsgálni a lényeget, már csak egy dolog volt hátra:
- Mindent elmesélek, ha segítesz lejutnom innen. Már napok óta nem ettem egy falatot sem, farkaséhes vagyok.
- Semmi akadálya! - felelte Bartimo lelkesen.
Fellépdelt a lépcsőn és odahajolt hozzám, megvárta, amíg átkarolom a nyakát, aztán óvatosan átnyúlt a lábam alatt, megtámasztotta a hátamat, végül úgy kapott fel a székről, mintha csak egy díszpárna lettem volna. Letrappolt velem a lépcsőn, majd leültetett az asztalához, aztán már fordult is a pulthoz, hogy kérjen nekem valami ennivalót. Amint helyet foglalt velem szemben, láttam az arcán a gyerekes kíváncsiságot, szavak nélkül is tudtam, hogy engem akar hallani - legalább szorult belé egy kis jó modor.
- Szóval most én jövök, ugye? - kérdeztem Bartimot, aki csak bólogatott válaszul.
A név még hagyján, de milyen históriát adjak be ennek az ostobának? Miközben próbáltam valami hihetőt kiötölni, az a féleszű csak kerek szemmel figyelt engem.
- Rendben van. Az én nevem Tia Zessfar, mint azt már mondtam. Anyám a születésemkor elhunyt, így került apám mellé az én mostohám, Synestra. Synestra úrnő - kezdem bele a rögtönzött történetembe.
- Úrnő? Nahát! - ámuldozott Bartimo, de azon nyomban leintettem.
- Édesapám a közelmúltban követte anyámat, így én a mostohám nyakán maradtam, akivel ki nem állhatjuk egymást. Mivel apám vagyonát csak velem együtt kaparinthatta meg, magával hurcol minden városba, és amíg ő feléli az örökséget, addig engem elzár valahova.
- Ez borzasztó! - csattant fel a hallgatóságom. - És ő tette ezt a lábaddal is?
- Sajnos igen. - A hiteles alakítás érdekében néhány könnycseppet is kifacsartam a szememből, úgy pislogtam Bartimora. - Mérgezi a testem, hogy ne tudjak járni se, ezért kényszerülök a mankókra.
- Aljas boszorka! Majd én megmutatom neki! - A szelíd óriás hírtelen fújtató bikává alakult, kezdtem valami férfiasat is felfedezni benne.
A következő pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja, és a már ismerős, kopogtató léptek ütötték meg a fülemet. Elsápadva néztem a hang irányába, ahonnan Synestra közeledett felém, arcán elégedett mosoly húzódott.
- Nocsak, sikerült lejutnod a lépcsőn? - kérdezte az asztalhoz érve.
- Megint magamra hagytál, de szerencsére kaptam egy kis segítséget - feleltem diadalittasan, majd az asztal túloldalán toporgó vadkanra mutattam. - Bemutatom Bartimot.
Synestra elkomolyodva pillantott fel rólam, és akkor elszakadtak önjelölt testőröm láncai. Felborította az asztalt - szerencséjére csak a saját vacsoráját szórta szét -, és teljes testsúlyával Synestra felé vetődött, de a "mostohám" hamar megálljt parancsolt neki. Odébb lépett, majd egy jól irányzott mozdulattal belekönyökölt Bartimo orrába, végül hangos reccsenés jelezte, hogy az bizony eltörött. Amint az az ökör elterült a földön, lehervadt arcomról a mosoly, és kiszaladtam volna a világból is, de sajnos nem tehettem. Synestra fejcsóválva nézte a földön fetrengő Bartimot, majd rám emelte szúrós tekintetét.
- Meglelted a fegyvert?
- Mondhatjuk - feleltem halkan -, de még gyakorolnom kell.
Azt vártam, hogy kapok egy pofont vagy néhány fájdalmas szót, de nem így történt. Synestra elmosolyodott, majd az ölembe dobott egy kis fiolát, amiben égkék folyadék kavargott.
- Idd meg! Néhány óra múlva már nem lesz szükséged a mankókra.
Nagy kő esett le a szívemről, de még nem örülhettem a sikernek, hiszen Bartimonak tartoztam egy magyarázattal.