Egy eseménytelen nap vége. Vége?

Anyaszült meztelenül rohangáltam fel-alá a szobámban, mivel nem találtam a megfelelő ruhát. Lehet, hogy csak egy egyszerű vacsoráról volt szó, de nem csomagolhattam imádott testem közönséges ruhákba. Édesanyám - mint mindig, amikor késésben voltam - az ajtómon kopogtatott, hogy siessek, mert apám már türelmetlenkedett. Végül egy kékes árnyalatú ruhát öltöttem magamra, ami a méretes szekrény hátuljában bujkált, aztán megkerestem a hozzá készült cipőt is. Mikor végeztem az öltözködéssel, a tükörhöz siettem, hogy még utoljára megbizonyosodjak az összképről, ám valami nem volt jó. Percekig csak méregettem magamat, forgolódtam jobbra-balra, de nem tudtam rájönni a hibára. Végső elkeseredettségemben szóltam az ajtóm előtt toporgó anyámnak:
- Gyere be inkább, ne dörömbölj!
A kopogás megszűnt, én pedig vártam, hogy nyíljon az ajtó, de nem történt semmi. Pár pillanattal később anyám szólalt meg, hangjában bizonytalanság csengett:
- Biztosan bemehetek?
- Igen, csak gyere már!
Az egész házban az én szobám volt az egyetlen, ahova nemhogy a cselédek, de még a szüleim is csak félve mertek bejönni, mert annak soha nem lett jó vége, ezért mikor én adtam rá engedélyt, akkor is kétszer meggondolták a dolgot. Anyám végül benyitott, de először csak a fejét merte bedugni a résen. Barna hajfürtjei az arca elé hullottak, amiket halkan mérgelődve igazított hátra, aztán megköszörülte a torkát.
- Mit szeretne az én szemem fénye? - kérdezte halkan.
- Nem tudom, mi a baj a ruhával - fordultam felé széttárt karral.
- Ó, nincsen semmi baj azzal! - felelte megkönnyebbülve, és beoldalazott az ajtón. - Megmutatja a domborulatokat, mégis elfed mindent a kutakodó pillantások elől.
Lehet, hogy anyám nem volt egy lángész, de ha ruha, ékszer vagy hasonló dolog végett kérdeztem, mindig tudott segíteni. Azonnal a tükör felé fordultam, és akkor végre szemet szúrt a hiba. A szolidan díszített fűző nem mutatta meg eléggé a dekoltázsomat! Megpróbáltam helyre igazítani, de sehogy sem boldogultam vele, végül könnyes szemekkel, a sírás határán állva pillantottam anyámra. Ő nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva odasétált hozzám, szembefordított magával, aztán elkezdte babrálni a ruhámat.
- Nincsen semmi baj, csak egy kicsit lejjebb kell húzni, itt pedig megigazítani - mondta kedvesen, közben feljebb tolta a mellemet.
Én csak némán néztem az arcát, főleg a nyelve hegyét, ami mindig kikandikált a szája sarkából, ha nagyon belemerült valamibe. Éreztem, ahogy lassan elillan a kellemetlen érzés, nem bőgtem el magam.
- Készen is van! - szólt végül anyám, és letörölte az apró könnyeket a szememből. - Menjünk vacsorázni, mert apád már éhen akar halni!
A szokásos séta után meg is érkeztünk a tágas étkezőbe, a szakács a konyha ajtajából figyelte, hogy mikor szolgálhatja fel az ételt. Apám a hosszú asztal végénél ült, ujjaival malmozva a kristályokkal díszített csillárokat nézegette unalmában, de lépteink hallatán felénk fordította tekintetét.
- Nocsak, a ház úrnői is megérkeztek végre! - szólt gúnyosan, majd intett a szakácsnak, aki már ugrott is a dolgára.
- Belissának gondja akadt - felelte anyám, aztán helyet foglalt apám mellett.
- Igazán? A ruha színével vagy a hajával?
- Ne firtassuk, úgysem értenéd!
Anyám szavain elmosolyodtam, miközben leültem vele szemben, de nem kellett volna.
- Remélem azért vagy ilyen vidám, mert végre megtaláltad a megfelelő férjet magadnak - mondta apám szúrós tekintettel.
- Ha már csak ilyen elárvult kutyatenyésztőket tudsz iderendelni, mint a legutóbbi, akkor nem hiszem, hogy valaha is megházasodok - feleltem vállvonogatva, miközben az elém kerülő tányér tartalmát kezdtem nézegetni.
- Fiatalon rangot szerzett, tisztességes férfi, nem hódol káros szenvedélynek, csak ünnepek alkalmával iszik egy pohár bort. Mi a bajod vele?
- Az, hogy agyatlan viadorokat tenyészt.
Anyám a villájával megkocogtatta a tányérját, így hívta fel a figyelmet az előttünk illatozó ételre. Nem is kellett több, azonnal nekiláttam az evésnek, megpróbáltam elkerülni a prédikálást, ráadásul a kedvencemet készítette a szakácsunk: tyúksültet tavaszi gyümölcságyon. Néhány percre csend telepedett az étkezőre, de apám nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg.
- Minden kérőt elüldöztél eddig, soha nem számított, mi volt a foglalkozása. Milyen család leszármazottját hozassam eléd, hogy végre megházasodj?
- Ha már így kérdezed, egy kereskedő vagy borász család fia lenne a legjobb. - Apám feje elvörösödött, kezdetét vette a jól megszokott párbajunk.
- A városban már egy kereskedő sarj sincsen, aki megkérné a kezedet!
- És borász? - kérdeztem, aztán újabb falat húst vettem a számba.
- Már csak egy... - kezdte apám, de hírtelen elnémult, és a harmatborral teli poharáért nyúlt, hogy igyon pár kortyot.
Akárhányszor ki akarta mondani a számára átkos nevet, mindig ez történt. A Sadrawaal család bérencei minden évben megkörnyékezték apámat, de ő az elveihez hűen mindig visszautasította az ajánlatukat, és ha a szőlőst nem engedte, akkor engem főleg nem fog odaadni.
Vártam még egy kicsit, hátha újra megszólal, de látszólag valamin nagyon elgondolkozott, ezért folytattam az evést. A vacsora további része csendben telt, végül anyám felé pillantottam:
- Eltávozhatok?
- Menj csak nyugodtan, mi még maradunk!
Megvontam a vállamat, majd felálltam az asztaltól, és kényelmes tempóban felsétáltam a szobámba. Megszabadultam minden ruhámtól, magamra húztam fehér köntösömet, aztán elindultam a fürdőhelyiség felé. A cselédek előkészítettek mindent, aztán felszívódtak, nem volt szükségem közönségre. A méretes kád egy emelvényen pihent, alatta haldokló tűz pislákolt az elszenesedett fahasábokon, a falikarokon álló gyertyák többségét eloltották már. Szerettem azt a kellemes hangulatot, ezért is utasítottam a fürdetőket, hogy ne lábatlankodjanak folyton körülöttem, menjenek anyám köré ugrándozni. Levetettem a köntösömet, hajamat kétoldalt előreigazítottam, aztán nyakig merültem a kád meleg vizében. Eszembe jutott apám gondterhes arca a vacsoránál, de nem tudtam rájönni, mi nyomaszthatta annyira, hiszen a Sadrawaalok miatt soha nem volt olyan bizonytalan. Hamar széttereltem a gondolataimat, nem igazán érdekeltek a borászat ügyei - amíg hasznot hozott, nem izgatott.
Rátértem egy sokkal fontosabb dologra, vagyis magamra. Elemeltem a kád melletti asztalkára bekészített bort, töltöttem egy pohárral magamnak, egy keveset a vízbe öntöttem, aztán lassan kortyolgatni kezdtem. A velem szemben lévő ablakon beszűrődő holdfény ezüstösre festette a vizet, ami kellemes melegséggel vette körül testemet. Miközben iszogattam, mutatóujjammal a mellemet simogatva figyeltem az egyik gyertya lángjának andalító táncát, amely teljesen megbabonázott. Sokáig fel sem tűnt, hogy megittam a bort, végül az üres poharat leraktam a kisasztalra, a hangulatos pillanat és a lágy érintések együttesen pedig hamar álomba is ringattak.