Még soha nem voltam olyan másnapos, mint azon a délelőttön. Kiszáradt torkom vízért könyörgött, fejem kis híján széthasadt, izmaim mereven tiltakoztak minden mozdulat ellen. Egyetlen örömömet a lábamban leltem, végre mankók nélkül is tudtam közlekedni, és nem szorultam más segítségére sem. Szerencsére nem kaptam semmilyen váratlan ébresztést, így nyugodtan lustálkodhattam egészen délig, amikor Synestra végül benézett hozzám egy pohár sárgás löttyel a kezében.
- Csodás napunk van, nem igaz? - kérdezte vidáman.
- Soha többet nem iszom pálinkát - morogtam halkan, majd a fejemre húztam a takarót.
- Hamar megszokod, hidd el!
- Ezt a fejfájást sehogy sem lehet megszokni.
- Pont ezért hoztam neked ezt a finom keltegetőt. - Synestra megragadta a takaróm végét, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. - Idd meg, jót fog tenni!
- Te mindenre ezt mondod? - kérdeztem gúnyosan.
- Majd megtanulod, hogy mikor mi a legjobb gyógyír. Most viszont fenékig, a barátod már odalent vár!
- Barátom?
- Igen, Bartimo. Ma ő fog vigyázni rád, amíg én a dolgomat intézem.
- Nem kell rám vigyázni, nem vagyok már gyerek! - háborogtam rekedten.
- Ó, dehogynem! - nevetett Synestra, aztán a kezembe nyomta a nekem szánt italt. - Ma ugyanis körbejárjátok a környéket, hogy megismerkedj az itteni élettel.
Először nem jutott el a tompa elmémig, amit hallottam, ezért lassan felültem az ágy szélére, lehúztam a poharam tartalmát, majd Synestrára emeltem kábult tekintetem.
- Mit fogunk csinálni?
- Megkértem Bartimot, hogy vezessen körbe a kerületben. Ha itt akarsz élni, muszáj megismerned az itteni életet. - Azt reméltem, hogy csak egy rossz tréfának szánta, de tanítóm szeme elárulta, hogy halálosan komoly a dolog.
- Azt hittem, ma végre elkezdesz kiképezni!
- Vedd úgy, hogy ez a második lecke. Ha nem ismered ki magad a városban, nem mész semmire az én tanításaimmal.
- Nagyszerű - feleltem beletörődve.
- Több lelkesedést kérek! - nevetett Synestra, majd elindult kifelé. - Szedd össze magad, nekem indulnom kell! Este beszámolót kérek! - Azzal becsapta maga mögött az ajtót, és hangos kopogással leviharzott az emeletről.
Nem tehettem mást, kifésültem kócos hajfürtjeimet, megigazítottam magamon a ruhát, aztán én is letrappoltam a lépcsőn. Bartimo a pultnál várt rám, arcán gyerekes mosoly ült.
- Szép napot, Tia! - köszöntött jókedvűen, de azonnal leintettem.
- Menjünk inkább, mielőtt meggondolom magam - mondtam unottan.
- Jól fogunk mulatni, majd meglátod! - felelte töretlen lelkesedéssel, és már vágtatott is az ajtóhoz, hogy kinyissa előttem.
Amint kiléptem a fogadóból, elvakított a napfény, hunyorogva néztem szét a köves utcán. Minden kihalt és csendes volt, az emberek valószínűleg dolgoztak, csak egy keverék kutya ügetett el mellettünk. Szokatlan látványt nyújtottak az egyszerű házak, a gazos árkok, azelőtt csupa fényűző épületek és kertek fogadtak, ha kitekintettem az utcára. Bartimo megállt mellettem, pár percig csak szótlanul figyelt, míg én bámészkodtam, végül megtörte a csendet:
- Indulhatunk?
- Hova?
- Azt terveztem, hogy elviszlek a közeli térre, van ott egy fürdőház. Ehetünk is majd valamit, addigra úgyis megjön az étvágyad. Utána körbejárjuk a forgalmasabb helyeket, megmutatom neked az itteni életet. - Tetszett, amit mondott, úgyhogy nem is ellenkeztem.
- Jól hangzik, főleg a fürdőház. Mutasd az utat! - válaszoltam végül, majd el is indultunk első úticélunk felé.
Az utcák egyhangúságát egy-egy magányos fa vagy bokor törte meg, de ahogy haladtunk előre, egyre több helybéli jött velünk szembe. Sokan intve üdvözölték Bartimot, és bár tisztes távolságot tartva sétáltunk egymás mellett, néhányan úgy néztek ránk, mintha egy párt láttak volna bennünk. A kísérőmet ez ugyan nem zavarta, engem viszont egyre jobban bosszantott a helyzet, főleg amikor valaki hangot is adott róla. Összeszorított fogakkal lépdeltem végig, nem akartam senkit sem lehordani - pedig rájuk fért volna. Szerencsére hamar eljutottunk a piactérre, amit magasabb épületek fogtak közre, közepén pedig egy szerény szökőkút állt, vizében néhány gyermek pancsolt. Bárhova néztem, mindenhol életet láttam, a boltok előtt a kisinasok söprögettek, az asszonyok megtöltött kosaraikkal siettek dolgukra. Jó érzéssel töltött el a látvány, nem tudtam betelni vele. Bartimo megmutatta a fürdőházat, ő pedig bement a szomszédos kovácsműhelybe. Szerencsémre kevesen voltak a házban, így akadt egy külön szoba, ahol nyakig merülhettem a meleg vízben. Végre rendbe tehettem magam, már nagyon hiányzott a bőrömnek egy kis felfrissülés, a fogadóban nem mertem megkérdezni, hogy van-e lehetőség ilyesfajta kényeztetésre. Az idő sajnos hamar elrepült, Bartimo egy darabig türelmesen várt odakint, de aztán megkérte az egyik fürdetőnőt, hogy rángasson ki a kádból. Régen is gyűlöltem, ha valamelyik cseléd megzavart fürdés közben, ezért amikor kopogtattak az ajtón, kieresztettem fülsértő hangomat:
- Megmondtam, hogy ne zavarjanak!
- Egy ifjú úr várja odakint, kisasszony! - jött a válasz, majd az ajtó résnyire kinyílt, és feltűnt a fürdetőnő melegtől kipirult arca.
- Mit képzel magáról? Ne merjen leskelődni, ezt a testet csak Ranusha láthatja! - visítottam teli torokból, majd a kád mellé bekészített törölközőért nyúltam, aztán alakomat gondosan eltakarva kipattantam a kádból.
A nő rögvest bevágta az ajtót, amint meglátta, hogy felállok, és inkább menekülőre fogta. Hamar összeszedtem magam, de kifelé menet még alaposan elátkoztam az egész házat. Amint elértem a díszes kapuhoz, Bartimo odasietett hozzám, hatalmas tenyerét a számra tapasztotta, majd sűrű bocsánatkérések közepette elrángatott a tér közepéig.
- Téged nem lehet magadra hagyni?
- Az emberek fürdés közben lazítani szoktak, az az ostoba meg odajött kopogni!
- Én kértem meg rá, hogy szóljon neked.
- Neked is lehetne egy kis sütnivalód - jegyeztem meg fejcsóválva.
- Jól van, csak higgadj le - felelte Bartimo.
- Te engem ne nyugtatgass!
- Mit szólnál, ha ennénk valamit? Tele hassal talán nem leszel ilyen hírtelen. - Szerencséje volt, mert már fájt a hasam az éhségtől.
A tér túloldalán borostyánnal benőtt fogadó magasodott, arra indultunk Bartimoval. Az épület előtt egy kis lugas állt, ami teraszként szolgált, árnyékában néhány asztal várta a vendégeket. Ahogy beléptünk az ajtón, egyből láttam, hogy az a hely nem olyan, mint a Háromlábú kutya. Az egész helyiség tiszta és világos volt, talpunk alól Ranusha mozaikból kirakott arca köszönt vissza ránk, és a pult mögött tüsténkedő alak sem úgy nézett ki, mint új otthonom csaposa. Nem tudtam betelni a látvánnyal, csodálkozásomat - mint mindig - Bartimo hangja zavarta meg:
- Hova szeretnél ülni?
- Az megfelelő lesz - böktem az egyik ablak melletti asztalhoz.
Amint helyet foglaltunk, a vendéglátónk azonnal ott termett, és lágy meghajlással köszöntött minket. Feltűnően magas, szálfa termetű férfi volt, mosolya halvány, mégis jól észrevehető. Zöld szemével kedvesen fürkészett minket, szótlanul várta óhajunkat.
- Üdvözletem, Antwer! - szólt végül Bartimo.
- Mivel szolgálhatok a vendégeknek? - kérdezte dallamos hangján a férfi, tekintetével végig az enyémet kereste.
- Valami finomat és kiadósat! Baromfi legyen zöldségágyon, mellé pedig egy üveg harmatbort kérünk. - Az igényes környezet azonnal előcsalogatta belőlem a kékvérűt.
- Tia, nem hinném, hogy elég lenne az a pénz erre, amit Synestra adott. - mondta kínosan Bartimo.
- Semmi probléma - legyintett a felszolgáló mosolyogva. - Minden a kedves kisasszony kívánsága szerint lesz, ne törődjenek az árával.
- Antwer, a harmatbor nem olcsó mulatság.
- Tudom, hogy nem az, de ha a vendég azt kér, én azt hozom neki. - A gyors válasz után a férfi azonnal a pult mögé sietett.
Néhány perc múlva egy üveggel tért vissza, két poharat helyezett az asztalra, majd megtöltötte őket halvány rózsaszín harmatborral. Már messziről éreztem kellemes illatát, az első korty pedig egészen a fellegek közé repített. Ugyan nem volt annyira finom, mint a családom által készített, de legalább a Háromlábú kínálatát felülmúlta. A következő pillanatban emlékképek villantak fel előttem, de vissza kellett tartanom a könnyeimet, nem voltam egyedül. Bartimo rám pillantott, kérdő tekintete halvány mosolyt csalt az arcomra. Antwer elviharzott, és már csak az étellel tért vissza, szerencséjére nem kellett sokat várnunk rá. Amikor megcsapta az orromat a sült hús enyhén fűszeres illata, összefutott a nyál a számban. Hatalmas tálon kaptuk meg, amit jól megpakoltak mindenféle főtt és friss zöldséggel. Még magamat is megleptem, úgy tömtem lefelé minden falatot a torkomon, asztaltársam vigyorogva figyelte a kis jelenetet.
- Te nem eszel?
- Megvárom, amíg végzel. Egy egész csirkét úgysem tudsz befalni, majd én befejezem, amit te elkezdtél.
- A maradékot akarod megenni?
- Csak az a maradék, amit a kutyák kapnak.
- Ez így nem lesz jó! - Letörtem az egyik combot, és átnyújtottam az asztal felett. - Csak úgy ehetek, ha mindenki eszik az asztalnál.
- Ez igazán kedves - mondta Bartimo, majd elvette a húst.
Mire kettőt pislogtam, ő már csak a csontokat szopogatta, ezt hallva fintorogva dőltem hátra a székemen.
- Ranusha áldjon meg! Mi a fenét csinálsz?
- Lerágom a húst.
- De hát azon már nincsen semmi!
- Nézd csak! - Bartimo elvett egy csontot a tálról, és a sajátja mellé emelte. - Ezen még rengeteg finom falat van, az enyém viszont teljesen csupasz. Úgy eszel, mint egy úrilány, pazarolsz.
- Mindig így eszek mindent.
- Ezekért a csontokért Fekete-Ronomban még kést is szorítanának a nyakadhoz, hogy elvegyék tőled.
- Majd nem viszem arra a csontjaimat - feleltem mosolyogva, de Bartimo nem értette a tréfát. - Nem fogom leszopogatni azokat a kis húscafatokat!
- Egyszer majd rájössz, hogy az a néhány cafat is sokat érhet, ha igazán éhes leszel.
- Úgy legyen, de addig hagy ne kelljen ilyenekkel törődnöm. - Azzal folytattam az evést.
Hamar befejeztük az étkezést, közben a harmatbort is megittuk, ezért Bartimo javaslatára fizetés után elindultunk, hogy körbejárjuk Alsó-Ronomot. Egy elég forgalmas úton haladtunk, ládákkal és hordókkal megrakott társzekerek sokasága zakatolt el mellettünk, súlyuktól szinte a föld is megremegett. A mellékutcákban gyermekek zsibongtak, a környék ontotta magából az életet. Hamarosan elértünk egy magas fal tövébe, a házak egyszerű kőrakásnak tűntek az árnyékában. Szájtátva bámultam a tetejére, ahol néhány katonát véltem felfedezni.
- Tudod, hogy mi ez? - kérdezte Bartimo.
- A nagyúr utolsó fala - feleltem a csodálkozás közepette. - Mielőtt a földesúri családot kivégezték, akkor kezdték építeni, de azóta sem fejezték be.
- Nahát, ismered a történetét? - Megrázva fejemet visszatértem az ámulatból, és gyorsan összeszedtem a gondolataimat.
- Ismerem Ronom történelmét, csak még soha nem jártam itt. Apám ragaszkodott hozzá, hogy kellően kitanítsanak, ezért a legjobb tanítókat fogadta fel mellém.
- Akkor mehetünk is visszafelé, itt csak ezt akartam megmutatni.
- Miért nem megyünk tovább?
- Ez az út Fekete-Ronomba vezet, az nem nekünk való hely - felelte halkan Bartimo, majd sarkon fordult.
- Miért nem?
- Mert aki nem oda tartozik, azt elég hamar megfosztják a pénzétől és az életétől. Tolvajok, gyilkosok és elfeledett polgárok élnek ott a legnagyobb szegénységben.
- Én úgy tudtam, hogy a családok támogatják a kerületet, hogy új házak épülhessenek.
- A város vezetői nem foglalkoznak azzal a hellyel, csak a népet áltatják az ígéreteikkel. Inkább szedd a lábad, hamarosan sötétedni kezd.
- Hova megyünk még?
- Elsétálhatunk a fal mellett, úgy a Hatalmasok kapuját is láthatod.
- Arra jártam már néhány napja, de mehetünk.
Út közben elsétáltunk egy-két nagyobb fogadó előtt is, amikről Bartimo azt mondta, hogy alkalom adtán kutyaviadalokat rendeznek a falaik között. Megmutatta azt a házat is, ahol élete első szerelme lakott, ott láttam először, hogy az én mindig mosolygós kísérőm is elérzékenyül néha. Elmesélte a sok szép emléket, a közös pillanatokat, de az együtt töltött idő végét magában tartotta, én pedig nem akartam firtatni a múltat. Tudtam, hogy mennyire tud fájni, ha valami olyanra emlékszik az ember, amit legszívesebben elfelejtene. Hamar elértük a kaput, onnantól pedig már ismerős volt a járás, a kiadós séta végeztével visszatértünk a Háromlábú kutyába. Egy üveg bor társaságában kényelembe helyeztük magunkat a szobám ütött-kopott kanapéján, Bartimo pedig folytatta a mesélést Alsó-Ronomról. Teljesen ámulatba ejtett, hogy az ő egyszerű élete mennyire összefonódott a várossal, bármilyen emléket idézett fel, mindig tudott egy helyet is kötni a történetéhez. Miközben őt hallgattam, rá kellett jönnöm, hogy az addigi életem csupa üresség volt. Én nem tudtam volna lenyűgözni semmivel, mivel soha nem hagytam el az otthonomat, nem volt egy barátom se. Azon az estén éreztem úgy legelőször, hogy egy cseppet sem zavar, ha nem én vagyok a középpontban. Bartimo a tudtán kívül valami olyat tett, amiért nagyon hálás voltam neki: Megmutatta, hogy rajtam kívül is lehet valaki érdekes és izgalmas. Mire Synestra megérkezett, engem már elnyomott az álom, Bartimo az ágyamba fektetett, alaposan betakart, végül egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. Ahogy kilépett az ajtón, még félálomból utána szóltam:
- Timo.
- Parancsolj!
- Ne puszilgass - morogtam halkan, majd az oldalamra fordulva visszaaludtam.
- Neked is jó éjszakát, Tia! - Azzal Bartimo csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
Ismerkedés az új élettel
Lengőpatkány
Miután Bartimo összeszedte magát, és az asztal is a helyére került, Synestra megveregette a vállamat, majd a pulthoz sétált, én pedig hamar felhajtottam a kis fiola tartalmát. Kínos percek következtek, próbáltam kitalálni valami magyarázatot, végül úgy döntöttem, elmondom az igazat - már amennyit elmondhattam. Bartimo velem szemben egy kis kendővel próbálta elállítani a vérzést, közben néhány gyors mozdulattal a helyére rakta az orrát. Úgy nézett rám, mint aki egy kupa borban meg tudott volna folytatni, ezért vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a vallomásba:
- Nagyon sajnálom, ami az imént történt. Nem voltam teljesen őszinte veled. - Bartimo homlokráncolva fordult el, tekintetét az ajtó felé szegezte. - A nevem tényleg Tia Zessfar, de az a nő nem a mostohám, hanem a mesterem.
- No lám, csak nem te is boszorkány vagy? - dünnyögte a monstrum a kendője alól.
- Nem vagyunk boszorkányok, Synestra egészen más dologra tanít engem.
- És mégis mire?
A kérdés hallatán zavarba jöttem, nem tudtam, mit is válaszolhatnék. Alaposan körbenéztem, majd közelebb hajoltam az asztal felett, hogy csak Bartimo halljon engem.
- Megtanít embert ölni.
A feleletre a fiú kerek szemekkel bámult bele az arcomba, néhány pillanattal később pedig hangos nevetésben tört ki. A pultnál álló vendégek értelmetlenül fordultak felénk, én pedig fülig vörösödtem a méregtől.
- Nem merj nevetni! Így van, ha mondom!
Mondhattam volna bármit, az a félnótás csak nevetett a tenyerébe, még Synestra is megmosolyogta a jelenetet. Legszívesebben felvonultam volna a szobámba, de a gyógyszer még nem hatott, a mankók pedig fent maradtak az emeleten, így hát muszáj volt maradnom. Mellemhez fontam karomat, és a lehető legkomolyabb pillantással kezdtem méregetni Bartimot. Beletelt pár percbe, mire végre elhallgatott, ekkor döbbenet ült ki az arcára.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte halkan.
- Ha még egyszer nevetni merészelsz rajtam, te leszel az első, akit megölök.
- Te tényleg komolyan beszélsz.
- Én mindig komolyan beszélek.
- Várj! - Bartimo elém emelte tömzsi mutatóujját. - Mi volt ez az egész jelenet, amit az orrom bánt?
- Rá kellett jönnöm, hogy mik azok az adottságaim, amiket használni is tudok - feleltem kevés gondolkodás után.
- És rájöttél?
- Igen. A tökéletes testem, természetesen - vágtam rá azonnal - Ennél jobb fegyvert nem is találhatnál.
- Meg kell hagyni... - Bartimo tekintete az arcomról a keblemre vándorolt.
- Ne merj bámulni, mert kikaparom a szemed - sziszegtem idegesen.
Synestra lépett az asztalhoz, és egy tányért lökött elém; valami mócsingos húsdarab, héjában főtt burgonya, meg egy szelet kenyér volt rápakolva.
- A vacsorája, kisasszony! - Mentorom gúnyos vigyorral hajolt meg mellettem.
- Ez valami ócska tréfa? - néztem fel rá, de az őszinte mosolya mindent elárult. - Felejtsd el, hogy én ezt megeszem! Ez gusztustalan! - E szavak hallatán a pultos hangosan megköszörülte a torkát, hogy tudassa velem, hallott mindent.
- Muszáj lesz megenned, más nincs - felelte Synestra. - Ráadásul így még a szérum is gyorsabban fog hatni.
Nyomós érv volt, már nagyon untam a tétlenséget, minél előbb talpra akartam állni. Fintorogva vizsgáltam meg újra a vacsorámat, végül megadtam magam a sorsomnak.
- Rendben, megeszem, de kérek mellé egy kupa bort.
- Ez a beszéd! Máris hozom a bort - felelte Synestra, és nyomban sarkon fordult.
Már nagyon hiányzott valami finom ital, és így legalább arra is fényt deríthettem, hogy milyen eredetű húst is kell leerőltetnem a torkomon. Néhány perc múlva meg is kaptam azt, amire számítottam, egy kupa feketebort. Gyanítottam, hogy az a melegen gőzölgő valami, amit néhányan ételnek csúfoltak, csakis disznóból lehetett. Teljesen elment az étvágyam is, de erőt vettem magamon, megfogtam a hajlott fogú, nem éppen tiszta villámat, és kezdésnek egy darab burgonyát céloztam meg.
- Neked meg mi a bajod? - kérdezte végül Bartimo, mire én a tányér mellé ejtettem az evőeszközt, és fintorogva hátradőltem.
- Ez undorító, én soha nem ettem még ilyen gusztustalan dolgot!
- Mit? Krumplit? - értetlenkedett asztaltársam, bár neki hiába is panaszkodtam, hiszen elképzelni sem tudta volna azokat a csodás étkeket, amik otthon kerültek az asztalra.
Éreztem, ahogy a kósza gondolat egy könnycseppet terelt a szemem sarkába, de hamar elmorzsoltam, próbáltam erős maradni és nem sírni. Amint visszazökkentem a kerékvágásba, a villa már ott lebegett előttem, mögötte Bartimo vigyorgott duzzadt orra alatt.
- Nyisd ki a szád! - szólt kedvesen, mégis határozottam.
- Dehogy nyitom! - fordítottam oldalra a fejem.
- Ugyan már! A Háromlábú kutya kosztja a legjobb a környéken.
- Timo, vidd innen azt a valamit, különben nem állok jót magamért! - visítottam kétségbe esetten, a jeleneten már a fogadó vendégei is jót nevettek.
- Nem is tudnál jót állni magadért - felelte Bartimo, mire az összes vér az arcomba szökött, és fülig vörösödve felé fordultam.
- Mit képzelsz te... - Életem egyik legnagyobb hibája volt kinyitni a számat, mert egy pillanattal később már a számban is volt a villa tartalma, aztán az a bolond eldobta az evőeszközt, közelebb hajolt az asztal felett, és vastag tenyerét az arcomra tapasztotta, hogy még véletlenül se tudjam kiköpni azt a valamit.
- Most pedig rágd meg szépen - mondta tagoltan, amire csak a fejemet ráztam. - Finom, hidd csak el!
Talán nem beszélt őrültséget. Ahogy teltek a súlyos másodpercek, a krumpli sós íze kezdte betelíteni a számat, és csodával határos módon nem kaptam hányingert. Lassan rágni kezdtem, ezt érezve Bartimo elvette a kezét, majd visszaült a helyére.
- Mondtam, hogy finom - szólt önelégülten.
Helyeslően bólogattam, aztán egy váratlan pillanatban a mellkasára köptem a megrágott ételt, a döbbenettől először azt sem tudta, mit mondjon.
- Ezt azért, mert ilyen erőszakos voltál. - Felemeltem a feketebort a tányérom mellől, majd egy keveset az asztal mellé öntöttem, végül Bartimo felé biccentettem. - Ezt pedig az egészségedre!
A kis közjátékot hangos tapsvihar és füttyszó jutalmazta a söntés felől, egyedül a csapos nézett rám mogorván, Synestráék nevetve ujjongtak - nem hittem volna, hogy annyi ember is tud hangos lenni. A jelenetért cserébe kaptunk egy kancsó feketebort, aminek szívből örültem, mert bár a főtt burgonya és a kenyér még lement valahogy, arra a mócsingos húsdarabra muszáj volt gyakran kortyolnom. A vacsora végére a bor már a fejembe szállt, és a fogadó is kezdett megtelni élettel, ami nagyon tetszett. A sok dolgos ember sorra tért befelé, hogy megigyanak legalább egy kupával a cimborák - és persze Ranusha - egészségére. A jó hangulattal egy öreg bárd is érkezett, lantjával és kissé karcos hangjával kellemes aláfestést adott a fogadó zajának, Ranusháról szóló énekei pedig arra ösztönöztek, hogy igyak még egy kupával, aztán egy újabbal. Ahogy telt az idő, úgy kezdett visszatérni lábamba az élet, hamarosan már tudtam is mozgatni a lábfejem. Annyira megörültem az érzésnek, hogy rögvest intettem Synestrának, hozzon még bort, de mikor az asztalhoz ért, nem egy kancsót, hanem három pohárkát rakott elém. Értetlenül néztem rá, arcomról könnyedén leolvashatta a bennem motoszkáló kérdést, ezért hamar választ is adott rá:
- Faltörő. Ne kérdezz, igyál!
- Megbolondultál? Bort kértem, nem egy kupica mérget! - Felháborodásomat egy apró csuklás követte, amitől teljesen elszégyelltem magam. Még soha nem ittam annyit. - Milyen dolog az, ha egy ilyen gyönyörű teremtés, mint én, lerészegedik?
- Én azt nem tudom, kérdezzük meg a barátodat! - felelte Synestra oldalra biccentve.
- Szerintem még így is csodálatos vagy - vágta rá habozás nélkül Bartimo.
- Timo, ne add alá a lovat! - mondtam ingerülten.
- Ugyan már, egy korty pálinka nem árthat a szépségednek - hízelgett az a melák, amivel egyből megfogott.
- Tudjátok mit? - Elkaptam az egyik pohárkát, és a magasba emeltem. - Timonak igaza van!
A közelemben ülők hangosan felnevettek szavaim hallatán, én pedig egy gyors koccintást követően azonnal lehúztam az italt, ami végigkaparta a torkomat. Egy köhögéssel töltött perc után - amit az egész fogadó feszülten figyelt - végre levegőhöz jutottam, Synestra pedig már hozta is a következő kört.
- Vidd a fenébe azt a valamit! - tiltakoztam dühösen.
- Nyugalom, csak az elsőnek van rossz íze! - legyintett Bartimo, szerencséjére nem kellett sokáig győzködni, máris kaptam a pohárka után.
- Úgy legyen! - Azzal habozás nélkül felhajtottam azt a nagy korty pálinkát, és meglepő módon tényleg nem volt olyan szörnyű.
A hangulatom néhány dallal később már az egekben szárnyalt, mikor az egyik távolabbi asztalnál felcsattant egy bórgőzös hang:
- Patkányt ide! - A férfi láthatóan jól érezte magát, bizonytalanul állt fel székéről. - Játszani támadt kedvem!
Szavait hangos éljenzés követte, a csapos pedig rögvest indult is kifelé, hogy kerítsen valahonnan egyet a kívánt rágcsálóból.
- Mit akar játszani? - kérdeztem halkan asztaltársaimtól.
- Lengőpatkányt - felelte Synestra. - Ez egy remek alkalom, hogy fejleszd a tudásodat.
Nem is kellett kétszer mondani, nagy nehezen talpra álltam, és odakiáltottam a férfinek:
- Én is játszani akarok!
Azt reméltem, hogy én is megkapom a lelkesítő hangzavart, de helyette síri csend telepedett a fogadóra.
- Tudod-e, mi az a lengőpatkány, te lány? - jött a kérdés az egyik asztaltól.
- Még nem - feleltem határozottan, mire a vendégek egy emberként nevettek fel, de engem ugyan nem tudtak eltántorítani.
- Csend legyen! - üvöltötte a játékos kedvű férfi, jutalma néma tekintetek sokasága lett. Kihúzta magát, aztán állával felém bökött. - Ő volt az egyetlen, aki felállt! Elismerés jár neki, nem gúnyos nevetés! Elfogadom ellenfelemül!
Mintha minden szava parancs lett volna, úgy kezdtek tapsolni a körülöttem ülő vendégek, én pedig bizonytalan, remegő léptekkel vergődtem át az asztalok, székek és lábak rengetegén. Mire eltántorogtam a fogadó túlfelére, megérkezett a csapos is, kezében egy méretes patkányt szorongatott. A legközelebbi falhoz sietett, amiből egy nagyobb szög állt ki, és a farkánál fogva felkötötte rá azt az ocsmány dögöt.
- Ott a patkány, látod? - kérdezte tőlem ellenfelem, leheletéből azonnal tudtam, hogy nem ivott kevesebbet nálam.
- Látom.
- Leng, látod?
- Igen, látom - feleltem ismételten. - Nagyon is eleven, ahogy elnézem.
- Ha jól célzol, nem sokáig lesz az. Kezdheted is!
Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, hogy mire akart célozni, végül lassan hátrálni kezdtem.
- Dobáljam meg a patkányt? Mégis mivel?
- Ne izgulj, majd én kisegítelek! - szólt a hátam mögül Synestra, és átnyújtott három tőrt a vállam felett. - Ügyes legyél!
- Soha életemben nem dobtam még célba - súgtam hátra a mentoromnak.
- Két ujjaddal fogd össze a penge hegyét, aztán hajítsd el - Miközben magyarázta, minden mozdulatot megpróbált elmutogatni. - Ha ráérzel, menni fog!
Ugyan kicsit izgultam, de a bor és pálinka együttes ereje olyan önbizalmat adott, hogy szinte biztos voltam a győzelemben, ezért dülöngélve bár, de odaálltam a kimért távolságra. Legalább három láb volt köztem és a patkány között, ami vinnyogva ficánkolt jobbra-balra, így egyik szememet becsukva próbáltam célozni, de úgy sem láttam többet belőle.
- Csak el kell találnom? - kérdeztem a tőreivel babráló férfitől.
- Ha három dobásból eltalálod, és bele is pusztul a szerencsétlen, akkor én fizetek. Ha nem találod el egyszer sem, innod kell.
- És ha eltalálom, de nem múlik ki?
- Az bizony nem számít. Három dobást követően helyet cserélünk. Ez egészen addig fog így menni, míg valaki meg nem öli azt a kis nyomorultat.
Életem első lengőpatkánya volt, azelőtt még soha nem dobtam célba, ráadásul alig láttam valamit, és még a lábaim sem tartottak biztosan. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egyféleképp végződhet a játék, de már nem érdekelt. Ujjaim közé fogtam a tőr hegyét, ahogy Synestra mondta, majd egy mély lélegzetet követően útjára indítottam első dobásomat - bár ne tettem volna. Minden erőmet beleadtam, de nemhogy a patkányt, még a falat sem találtam el, a tőr nagyjából félúton koppant a rozoga padlón. Természetesen az egész fogadó éktelen nevetésben tört ki, Synestra mögöttem mosolyogva csóválta a fejét. Néhány perc múlva kezdett bosszantani a ricsaj, meg a nekem szánt kósza viccek, ezért résnyire szűkült szemmel pillantottam körbe a díszes társaságon. A vígan mulatozó vendégek egyszerre némultak el, én pedig egy gúnyos mosollyal köszöntem meg a csendet, majd újabb tőrt vettem kézbe, hogy dobhassak. Az a kis dög még mindig vadul próbált szabadulni a szögről, de bíztam benne, hogy ezúttal sikerül eltalálnom. Minden erőmet beleadtam, és én lepődtem meg a legjobban, amikor el is találtam a patkányt. A baj csupán az volt, hogy sebet nem ejtettem rajta, főleg nem halálosat, mivel csak a markolat koppant a fején. Mindenki felszisszent körülöttem, de már senki nem mert kinevetni - hatalmas szerencséjükre. Felbátorodtam az apró sikeren, ezért sajnos utolsó dobásom pontatlan és meggondolatlan lett, de nem bántam. Synestra mellé álltam, hogy helyemre engedjem az ellenfelemet.
- Koncentrálj a dobásra, ne kapkodj, nem sürget senki - mondta a tanítóm, közben a kezembe nyomott egy kis pohár pálinkát.
- Nem bírok célozni, alig látom azt a dögöt.
- Ne a patkányt célozd, hanem a falat!
- A falat? - kérdeztem értetlenül.
- Igen. Figyeld meg a patkány mozgását, majd nézz ki egy pontot mögötte, és oda dobj. Ha elég gyors vagy, könnyedén eltalálhatod.
- De te is láttad, már eltaláltam egyszer! - mutattam előre, aztán mérgemben lehúztam a kötelező italt.
- Igen, de még a tavaszi szellőben is több erő van, mint a dobásaidban. - Synestra élcelődése kellőképp felbosszantott, ennek ellenére megint igazat kellett adnom neki. - A tőrök ki vannak súlyozva, a technikádon kell javítani. Úgy dobj, hogy csak a végső pillanatban engeded el a pengét, érted?
- Megpróbálom.
A férfi ezalatt hamar elvégezte a dobást, és kis híján meg is nyerte a játékot. Első két tőrét a patkány mellé dobta, így az már nem tudod hintázni, ám a harmadik tőr célt tévesztett, és a patkány nyaka helyett csak az egyik lábát találta el, amit fülsiketítő vinnyogás követett. Ellenfelem szitkozódva gyűjtötte be fegyvereit, majd intett nekem, hogy ismét rajtam a sor. Magamban mondogattam Synestra szavait, úgy foglaltam el a helyemet, közben ujjaim közé vettem az első tőrt. Céloztam és dobtam, nem húztam az időt, de a várt találat megint elmaradt, csak a markolat ütötte meg a falat, aztán a földre hullott. Elkeseredve néztem a tőr után, bárhogy is próbálkoztam, nem voltam elég ügyes ehhez a játékhoz, sőt semmilyen játékhoz sem. Éreztem, hogy a sírás kerülget, alsó ajkamat beharapva próbáltam visszatartani kétségbeesésem könnyeit, ekkor felderengett egy emlékkép anyámról. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal kidugta a nyelve hegyét, ha valamin nagy odafigyeléssel ügyködött, és neki mindig sikerült is minden, bármit meg tudott oldani. Végtére is jobb ötletem nem volt, ezért én is kitoltam a nyelvemet, majd felkészültem a második dobásra. A tőr - bármilyen meglepő is - hangos pendüléssel állt a falba, pont a patkány mellé, ennek következtében egy hangos kurjantás szaladt ki a számon, közben a levegőbe öklöztem.
- Ne örülj, még mozog! - szólt gúnyosan oldalról a férfi, miután lenyelte a maga adagját.
- Már nem sokáig! - feleltem magabiztosan, és máris készültem az utolsó dobásra.
Nyelv ki, penge az ujjak között, szem a célon, végül nem maradt más, mint dobni. A tőr egyenesen a falba vágódott, de nem voltam elég pontos, ugyanis a patkány farkát találtam el, a kis dög pedig a földre zuhant, és a vendégek lába között egyenesen felém iramodott. Úgy megijedtem a látványtól, hogy Synestra felé akartam hátrálni, de lábam még mindig nem volt az igazi, ezért nemes egyszerűséggel hanyatt vágódtam a padlón. Halálra sápadtan ültem fel, a patkány már csak néhány lépésre tartott tőlem, ám ekkor egy tőr suhant el a fejem fölött, és támadómat pont a szeme között találta el, ami egy nyikkanás nélkül múlt ki. A következő pillanatban Bartimo termett mellettem, és kérdés nélkül a karjaiba vett. Értetlenül néztem körbe a társaságon, mindenki Synestrát figyelte.
- Tudjátok, hogy mindig én nyerek - szólt önelégült mosollyal, majd lágy csípőlengéssel elsétált mellettem, és összeszedte a tőreit. - Bartimo, vidd fel a kisasszonyt a szobájába!
- De én még maradni akarok! - mondtam parancsolóan.
- Holnap sok dolgunk lesz, pihenned kell - felelte Synestra elkomolyodva - Jó éjt!
Eszembe jutott, hogy nem lenne érdemes feleselni vele, ezért beletörődve a dologba átkaroltam Bartimo vastag nyakát, és elindultunk az emeletre. A szobámba érve leültetett az ágy szélére, és már indult is kifelé, de az ajtóban még visszafordult.
- Ranusha őrizze az álmaid!
- Köszönöm - feleltem halkan. - Örülök, hogy megismertelek, Timo!
- Én is nagyon örülök, Tia - válaszolta Bartimo, aztán becsukta az ajtót.
Tia Zessfar. Szoknom kellett még a gondolatot, hogy akármennyire is eleven voltam, Belissa con Ralowen is a lángok között lelte halálát azon a tragikus éjszakán, és már soha többé nem térhetett vissza. Eldőltem az ágyon, a plafont fürkészve merengtem a holnapon, de attól a néhány kupa bortól hamar elálmosodtam, pár perc múlva pedig már aludtam is, mint akit leütöttek.
A leghatásosabb fegyver
Másnap hamar tudomásul kellett vennem, hogy már nem aludhatok ebédig. Synestra egy vödör hideg vizet zúdított rám, majd arra hivatkozott, hogy így a tisztálkodást is megoldotta a számomra. Valahonnan szerzett nekem tiszta ruhát - persze nem a kedvemre való darabok közül -, és még egy pár mankót is hozatott, hogy kicsit könnyítsen a helyzetemen. Miután emlékeztetett a feladatra, magamra is hagyott a gondolataimmal, de bárhogy próbáltam, csak nem jött a megfelelő terv. Hamar meguntam az elmélkedést, úgyhogy inkább magammal kezdtem foglalkozni. Nagy nehezen felöltöztem, kifésültem a hajamat, aztán elkezdtem gyakorolni a mankókkal, de sokkal nehezebbnek bizonyult a járás, mint azt gondoltam volna. Bizonytalanul rakosgattam egyiket a másik után, próbáltam megtartani magamat és az egyensúlyomat, de mindig esés lett a vége. Az ember hamar feladja a céljait, főleg ha addigi élete során egy fűszálat sem kellett megmozdítania, ehhez méltóan én is elég gyorsan kivertem a fejemből a mankóval járás kósza gondolatát is. A padlón ülve hátamat az ágy szélének vetettem, az átkos műlábakat pedig a falhoz vágtam mérgemben. Kezem ökölbe szorult, majd ütlegelni kezdtem a még mindig zsibbadt lábamat. Éreztem a fájdalmat, amit magamnak okoztam, de nem érdekelt, lassan újra eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Könnyeim sorra hullottak béna combomra, ahol hamar beivódtak a fekete nadrág anyagába. Fel sem tűnt, hogy Synestra bejött a szobába, és az ajtó mellől figyelte a szánalmas kis hisztimet. Egy pillanattal később mellettem termett, a hajamba kapaszkodva felhúzott a földről, végezetül lekevert egy hatalmas pofont, majd az ágyra lökött.
- Szedd össze magad! - csattant fel mérgében. - A szüleid büszkék lennének rád, ha így látnának?
Utáltam ezt a tulajdonságát, ahogy a nyers őszinteségével is képes volt sebeket ejteni rajtam, de igaza volt, szánalmasan viselkedtem, ami nem volt méltó a családom nevéhez. Megpróbáltam úrrá lenni magamon, feltámaszkodtam az ágyon, majd megigazítottam az imént megkínzott hajfürtjeimet.
- Erősebb vagy nálam, és még járni sem tudok, hogyan szerezzem meg az ellenszert tőled? - kérdeztem szipogva.
- Erősebb? - ismételte Synestra meglepetten. - Nincs olyan, hogy erősebb, te érzed magad gyengének.
- De hát gyenge vagyok. - Erős önkritika volt, de nem lehetett szépíteni a dolgokon.
- Csupán még nem jöttél rá, hogyan használd a saját adottságaidat. Minden ember fegyver, csak ezzel sokan nincsenek tisztában. - Synestra hangja ellágyult, amitől kezdtem megnyugodni. - Nem kell hatalmas terveket kiötölnöd, egyszerűen fedezd fel magadban a fegyvert.
- És akkor újra fogok tudni járni is? - kérdeztem kikerekedett szemmel.
- Nem, arra ott a mankó - felelte mosolyogva a tanítóm, aztán egy kacsintást követően ismét magamra hagyott.
Bogarat ültetett a fülembe a lelkesítő beszédével, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan fedezzem fel magamban a fegyvert. Minden erőmmel azon voltam, hogy rájöjjek a megoldásra, de az elmúlt napok történései még mindig ott zúgolódtak a fejemben. Kezdett ismét eluralkodni rajtam a hisztérikus roham, mérgemben úgy határoztam, inkább gyakorolom tovább a járást. Nagy nehezen megtámasztottam magamat a mankókkal, de a következő pillanatban már dőltem is előre. Az érkezés nem volt túl kellemes, az esést a mellem tompította, majd a fejem is nagyot koppant a rozoga padlón.
- Hogy Ranusha átkozza el azt a féleszűt, aki kitalálta ezt a haszontalan mankót! - Nagyon jól esett hangot adni a haragomnak, közben a hátamra hemperedve alaposan végigtapogattam az én két büszkeségemet.
És akkor hírtelen minden világossá vált. Szegény anyám fecsegése mégsem volt olyan haszontalan!
Az ágy szélének támaszkodtam, majd vizslatni kezdtem az új ruhámat magamon. A szokásos fekete szín, egyszerű szabás, a kétes hírű emberek hagyományos viselete. A felső nyaka szűk volt, teljesen elfedte a dekoltázsomat, úgyhogy ezt egy gyors mozdulattal orvosoltam is. Végigsimítottam meztelen bőrömön, az érzéstől földöntúli boldogság áradt szét a testemben. Synestra azt akarta, hogy találjam meg a fegyvert, hát megtaláltam! A testem a fegyver, anyám is mindig ezt akarta megmagyarázni. Már csak egy kérdés maradt: hogyan használjam a testemet a feladatom teljesítéséhez?
Mivel a mozgás elég körülményes volt, nehezen tudtam kihasználni az adottságaimat, ráadásul kezdtem farkaséhes lenni. Nyugalmat erőltettem magamra, aztán újból nekilendültem a járásnak. Annyira örültem a kezdeti sikereknek, hogy még a mankókkal is kezdtem egyre jobban boldogulni. Mire a napsugarak rózsaszínre festették a kósza felhőket a város felett, már egyáltalán nem jelentett problémát a mozgás. Ezen felbátorodva úgy döntöttem, kimerészkedek a szobából, hogy kerítsek valami ételt magamnak, mert üres hassal úgysem tudtam volna a feladatra koncentrálni. Rendbe raktam az öltözékem, megigazítottam a hajam, és nekivágtam a kis felfedező utamnak. A szobám egy tágas folyosóra nyílt, ahol legalább fél tucat másik ajtót láttam. Balra egy kis erkélyre vezetett az út, jobbra pedig a széles lépcső vitt a földszintre. A plafonról fehér fényű kristályok lógtak lefelé, ám ezek jóval világosabbak voltak, mint a szobámban lévő darab. Lentről halk beszélgetés hangja szűrődött fel, nem lehettek sokan a fogadóban, bár egyelőre nem is kívántam nagy figyelmet, főleg bénán nem. Vettem egy mély levegőt, aztán nekivágtam a folyosónak. Könnyen eljutottam a lépcsőig, de ott egy újabb problémával találtam szembe magam: hogyan jussak le a földszintre? A lépcsőfokok ugyan elég szélesnek tűntek, de örültem annak, hogy egyenletes terepen tudok közlekedni, nem még lépcsőzni! Tanácstalanul néztem szét, hátha ráakadok a megoldásra, de nem találtam semmit, csak egy elárvult széket az egyik sarokban. Csalódottnak éreztem magam, de örültem annak, hogy legalább odáig eljutottam. Mivel nem volt jobb ötletem, a lépcső elé húztam a széket és leültem, úgy már egész jól beláttam az ivót és a söntés egy részét. Nagy meglepődésemre sehol sem találtam Synestrát, valószínűleg dolga akadt a városban. A vendégek közül felismertem néhányat, ők akkor is ugyan ott támasztották a pultot, mint mikor először tértem be a Háromlábú kutyába. Rajtuk kívül még egy-két megfáradt munkás kortyolgatta jól megérdemelt borát, közülük az egyik azonnal szemet is szúrt nekem. Fiatalnak tűnt, velem egy idős lehetett, csak éppen az ő teste nem Ranushára, hanem egy hordóra emlékeztetett. Széles fejétől elálltak lapát fülei, bogár szemével pimasz módon mért végig engem. Arcát kócos, fekete haja keretezte, amit azonnal igazgatni kezdett, amint magához tért a kezdeti ámulásból. Bevált a fegyverem, kezdtem ráérezni a használatára, már csak gyakorolni kellett - amire jól jött az a nyálát csorgató behemót. Belekapaszkodtam a nadrágomba, majd egyik lábam keresztbe tettem a másik felett, aztán mellemhez fontam a karomat, így kihangsúlyozva az amúgy is tökéletes látványt. Arcomra halvány mosolyt húztam, úgy kezdtem keresni áldozatom tekintetét, de az a bolond teljesen elmerült a dekoltázsomban. Szerencsére még idejében feleszmélt - különben kivájtam volna a szemét -, arcára kiült az elszántság, néhány pillanattal később pedig felállt a székéről és felém indult. Éreztem, ahogy arcomból kiszalad a vér, fogalmam sem volt arról, hogy mitévő legyek. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan cselekedjek, és a behemót egyre közeledett felém. Eszembe jutottak a mankók, amiket a szék hátának támasztottam, úgyhogy forgolódni kezdtem a széken, ám ekkor egy félénk hang ütötte meg a fülemet:
- Üdvözletem, szemnek bájos teremtés! - Ahogy megfordultam, egy bátortalan szempárral találtam szembe magam.
Az ifjú beharapta alsó ajkát, amitől annyira viccessé vált az ábrázata, hogy hangos nevetésben törtem ki. Ő csak állt előttem és értetlenül nézett engem, végül szomorúan sarkon fordult, majd elindult lefelé.
- Hé, várj! Ne menj el! - szóltam utána, amint sikerült levegőhöz jutnom. - Nem akartalak kinevetni.
- Mégis megtetted - pillantott hátra a sértődött monstrum.
- Engem nagyon nehéz jókedvre bírni, tehát ezt tekintsd elismerésnek. - Jobb nem jutott az eszembe, valamit mondanom kellett, de úgy tűnt, hogy bevált.
- Valóban?
- Valóban.
- Ebben az esetben - visszalépett elém, közben nadrágjába törölte a tenyerét, majd felém nyújtotta - Bartimo vagyok, téged hogyan szólítanak?
Ennél jobbat nem is kérdezhetett volna! Synestra azt mondta, senki nem tudhatja meg, hogy élek, ez a szelíd óriás meg egyből a nevemet kérdezte! Hangos kattogásba kezdtek a fejemben lévő fogaskerekek, végül a kezemet nyújtva próbáltam leplezni idegességem.
- Tia, az én nevem Tia Zessfar - feleltem mosolyogva.
- Nahát, milyen szép neved van - mondta Bartimo, majd egy alig érezhető csókot lehelt a kézfejemre.
Legszívesebben nem hagytam volna neki, de nem akartam elijeszteni, reméltem, hogy a hasznomra is válhat majd. Miután kissé oldódott a hangulat kettőnk között, Bartimo egy lépcsőfokot hátrált, hogy nagyjából egy szintbe kerüljünk, de még így is jóval magasabb volt nálam.
- Jó nagyra nőttél, majdnem, mint egy ork - törtem meg a csendet, jobb nem jutott az eszembe.
- Azért egy ork mellett még én is eltörpülök, de az való igaz, hogy én sem panaszkodhatok - felelte Bartimo vigyorogva, miközben megpaskolta kerek hasát. - Miért ücsörögsz itt egyedül?
- Nem tudok lemenni a lépcsőn - válaszoltam, majd kicsit arrébb dőltem, hogy lássa a mankóimat.
- Nahát, nem tudsz járni? Mi történt a lábaddal?
Végre kezdte kapizsgálni a lényeget, már csak egy dolog volt hátra:
- Mindent elmesélek, ha segítesz lejutnom innen. Már napok óta nem ettem egy falatot sem, farkaséhes vagyok.
- Semmi akadálya! - felelte Bartimo lelkesen.
Fellépdelt a lépcsőn és odahajolt hozzám, megvárta, amíg átkarolom a nyakát, aztán óvatosan átnyúlt a lábam alatt, megtámasztotta a hátamat, végül úgy kapott fel a székről, mintha csak egy díszpárna lettem volna. Letrappolt velem a lépcsőn, majd leültetett az asztalához, aztán már fordult is a pulthoz, hogy kérjen nekem valami ennivalót. Amint helyet foglalt velem szemben, láttam az arcán a gyerekes kíváncsiságot, szavak nélkül is tudtam, hogy engem akar hallani - legalább szorult belé egy kis jó modor.
- Szóval most én jövök, ugye? - kérdeztem Bartimot, aki csak bólogatott válaszul.
A név még hagyján, de milyen históriát adjak be ennek az ostobának? Miközben próbáltam valami hihetőt kiötölni, az a féleszű csak kerek szemmel figyelt engem.
- Rendben van. Az én nevem Tia Zessfar, mint azt már mondtam. Anyám a születésemkor elhunyt, így került apám mellé az én mostohám, Synestra. Synestra úrnő - kezdem bele a rögtönzött történetembe.
- Úrnő? Nahát! - ámuldozott Bartimo, de azon nyomban leintettem.
- Édesapám a közelmúltban követte anyámat, így én a mostohám nyakán maradtam, akivel ki nem állhatjuk egymást. Mivel apám vagyonát csak velem együtt kaparinthatta meg, magával hurcol minden városba, és amíg ő feléli az örökséget, addig engem elzár valahova.
- Ez borzasztó! - csattant fel a hallgatóságom. - És ő tette ezt a lábaddal is?
- Sajnos igen. - A hiteles alakítás érdekében néhány könnycseppet is kifacsartam a szememből, úgy pislogtam Bartimora. - Mérgezi a testem, hogy ne tudjak járni se, ezért kényszerülök a mankókra.
- Aljas boszorka! Majd én megmutatom neki! - A szelíd óriás hírtelen fújtató bikává alakult, kezdtem valami férfiasat is felfedezni benne.
A következő pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja, és a már ismerős, kopogtató léptek ütötték meg a fülemet. Elsápadva néztem a hang irányába, ahonnan Synestra közeledett felém, arcán elégedett mosoly húzódott.
- Nocsak, sikerült lejutnod a lépcsőn? - kérdezte az asztalhoz érve.
- Megint magamra hagytál, de szerencsére kaptam egy kis segítséget - feleltem diadalittasan, majd az asztal túloldalán toporgó vadkanra mutattam. - Bemutatom Bartimot.
Synestra elkomolyodva pillantott fel rólam, és akkor elszakadtak önjelölt testőröm láncai. Felborította az asztalt - szerencséjére csak a saját vacsoráját szórta szét -, és teljes testsúlyával Synestra felé vetődött, de a "mostohám" hamar megálljt parancsolt neki. Odébb lépett, majd egy jól irányzott mozdulattal belekönyökölt Bartimo orrába, végül hangos reccsenés jelezte, hogy az bizony eltörött. Amint az az ökör elterült a földön, lehervadt arcomról a mosoly, és kiszaladtam volna a világból is, de sajnos nem tehettem. Synestra fejcsóválva nézte a földön fetrengő Bartimot, majd rám emelte szúrós tekintetét.
- Meglelted a fegyvert?
- Mondhatjuk - feleltem halkan -, de még gyakorolnom kell.
Azt vártam, hogy kapok egy pofont vagy néhány fájdalmas szót, de nem így történt. Synestra elmosolyodott, majd az ölembe dobott egy kis fiolát, amiben égkék folyadék kavargott.
- Idd meg! Néhány óra múlva már nem lesz szükséged a mankókra.
Nagy kő esett le a szívemről, de még nem örülhettem a sikernek, hiszen Bartimonak tartoztam egy magyarázattal.
Lehetetlen feladat
Hasogató fejfájással tértem magamhoz egy idegen szobában. Az ágy bitorolta a helyiség nagy részét, azon kívül még egy éjjeli szekrény és egy kopottas kanapé volt odabent. A falat valamikor régen teljesen bevakolták ugyan, de már több helyen repedések éktelenkedtek rajta. Egy két szárnyas ablak biztosított némi fényt, de a plafonról lelógó kristálylámpás is halványan derengett. Lassan felültem az ágy szélére, és csak akkor tűnt fel, hogy a talált ruhák helyett egy viszonylag tiszta hálóing van rajtam. Értetlenül néztem körbe újból, de még mindig nem tudtam, hol is lehetek. Bevillant néhány emlékkép, de a gyilkosok és a lángok csupán rossz álomnak tűntek. Megpróbáltam talpra állni, de elhagyott minden erőm, a lábam teljesen elzsibbadt. Kósza hajtincseimet a fülem mögé igazítottam, majd a szoba egyetlen ajtajára pillantottam, amit kijáratnak sejtettem, és azt vártam, hogy valaki végre benyisson. Néhány perc múlva erősödő léptek zajára lettem figyelmes, aztán az ajtó végre kitárult. Az ismeretlen nő lépett beljebb, amiből rájöttem, hogy nem csak egy rossz álmot láttam. Könnyeim a combomra hullottak, mire a nő belökte az ajtót, majd közelebb hajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett, végül lekevert egy hatalmas pofont. Még soha senki nem ütött meg, ezért kitörve a szomorú ködfátyolból üvölteni kezdtem:
- Mit képzelsz magadról, te utolsó szajha? Tudod te, hogy ki vagyok? Ha rajtam múlik, egy sötét lyukban fogsz megrohadni! - Éles hangomat talán még az utcán is hallották, de a nőt nem zavarta, elégedett mosollyal az arcán leült mellém. - Most meg mit vigyorogsz? Belissa con Ralowen vagyok, az apám befolyásos ember!
- Te egy senki vagy, a szüleid pedig halottak. - Higgadt szavai belém fojtották a hangot, mintha száz tőrt szúrtak volna a testembe. - Az egykor volt életed elégett, és mindenki azt gondolja, hogy te is odavesztél a lángokban.
Őszintesége összeszorította a szívemet, egyre elevenebben derengett fel minden, fájt minden szó és emlék. Nem értettem, miért pont velem történik meg mindez, hiszen olyan tökéletes életem volt, Ranusha biztos nem ezt a sorsot szánta nekem. Csak némán bámultam a nő arcát arra várva, hogy vajon mi lesz a következő szava, amivel még jobban a lelkembe tiporhat.
- Láttad a gyilkosokat? - kérdezte végül, amire néma fejcsóválással válaszoltam. - Hogyan élted túl?
- Fafhen mutatott egy titkos alagutat, ami kivezetett a házból - feleltem halkan. - A borházban húztam meg magam, onnan indultam hajnalban a Háromlábú kutyába.
- Hogyan jutottál el a fogadóig?
- Bérkocsival.
- A kocsis felismert?
- Nem hiszem. - A vallatás kezdett zavarni, de nem mertem ellenkezni, tartottam az újabb pofontól.
- Fafhen említett engem?
- Nem, csak azt az idétlen mondatot.
- Rendben van, most jól figyelj! Minden, amit tőlem hallasz, az életednél is jobban őrizd, különben kivágom a nyelvedet. Csak azt teszed, amit én mondok, senki másnak nem engedelmeskedsz, világos? - Eléggé megrémisztett, ezért gondolkodás nélkül bólogattam. - Az én nevem Synestra, de te nem szólíthatsz így! Segíteni fogok neked kijutni a városból, te pedig az első nagyobb településig meg sem állsz, értetted?
- Igen, értettem.
- Kitalálsz magadnak egy nevet, megpróbálsz új életet kezdeni, és soha többé nem térsz vissza Ronomba!
- Nem térhetek vissza? - kérdeztem értetlenül.
- Nem! - vágta rá Synestra határozottan.
- Miért nem?
- Akik végeztek a családoddal, azt hiszik, hogy te is meghaltál. Nyilvánvalóan apád földje miatt történt mindez, a megbízó valószínűleg a Sadrawaal család volt, ők pedig csak az Árnyvadász klánra bízzák a tisztességtelen munkát. Ha valamelyik család tudomást szerez arról, hogy életben vagy, az orgyilkosok téged is levadásznak.
- De ha már megkapták, amit akartak, én mit számítok?
- A klán nem végez félmunkát.
Apám mindig is tisztességes és becsületes volt, mégis ez okozta volna a halálát? Nem értettem, Ranusha miért a jók fejére küldte a veszedelmet. Kétségbeesésem haraggá kezdett átformálódni, ami azt sugallta, bosszút kell állnom mindenkin, aki vétkes volt a családom halála miatt. Ki kellett találnom valamit, nem akartam gyáva módon elmenekülni, nem hozhattam szégyent a családom nevére. Egy Ralowen soha nem hátrált meg, becsületesen kiállt az elvei és szerettei mellett, apám is mindig így tett. Nem engedhettem, hogy néhány aljas gyilkos megkeserítse az én tökéletes életem, ez vért kívánt.
Synestra eközben felállt mellőlem, és az ajtó felé indult.
- Várj még! - szóltam utána határozottan. - Honnan tudsz ennyit a gyilkosokról?
- Egykor én is a rossz oldalon álltam - felelte némi gondolkodás után, miközben az ajtót fürkészte.
- Tehát másokra vadásztál?
- Miért érdekel ez téged?
- Taníts!
- Mire? - Synestra pillantása villámokat szórva szegeződött rám.
- Tanítsd meg nekem, hogyan kell ölni! - válaszoltam neki, állva az ostromló tekintetet. - Nem fogom hagyni, hogy büntetlenül eltiporják a családom becsületét!
- Egymagad nem tehetsz semmit, ők a gyilkolásért élnek.
- Én pedig az életemért fogok gyilkolni. - Synestra keze ökölbe szorult, végül dühében feltépte az ajtót, majd kiviharzott a szobából. - Ha te nem segítesz, keresek mást! - kiáltottam utána.
Az addig távolodó léptek újra erősödni kezdtek, a következő pillanatban pedig ismét ott állt előttem Synestra, kezét ütésre emelte. A lelkemben dúló harag és elszántság által vezérelve azonnal mozdultam, és még jóval az arcom előtt elkaptam a csuklóját, ami nem csak őt, de még engem is meglepett. Tekintetünk összeakadt, néma háborút vívtunk egymással, nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymást győzködjük. Synestra végül kitépte csuklóját a szorításomból, majd az egyik zsebéből egy kis fiolát húzott elő, égszínű folyadék lötyögött benne.
- Azért nem tudod használni a lábadat, mert nem kaptál elegendő ellenszert. Ha újra járni akarsz, érdemeld ki vagy szerezd meg!
- És utána mi lesz?
- Elmondom a második feladatot - felelte Synestra, majd elrakta a fiolát, és kisétált a szobából.
Amint becsukódott az ajtó, a kezdeti fellángolás kissé alábbhagyott. A lábam használhatatlan volt, nem bírtam felállni, az a bolond nőszemély pedig azt várta tőlem, hogy lopjam meg őt - nyilván ezt akarta, hiszen az ágyban fekve nehezen érdemelhettem volna ki az ellenszert. Nagyot sóhajtva dőltem el az ágyon, és elkezdtem kiötölni valami használható tervet, de mivel még soha nem kellett senkit sem kizsebelnem, ezért elég gyenge próbálkozások jutottak az eszembe. Gondolataimba merülve fel sem tűnt, hogy odakint besötétedett, és már csak a kristálylámpa árasztotta magából sárgás fényét. Régen azt hittem, apám rengeteget dolgozott, amikor egész napra bezárkózott az irattárba, de kezdtem azt gyanítani, hogy ideje nagy részében ő is csak meredten bámult maga elé, és a gondolataiba merülve töprengett valamin. Nem tudtam, mennyi ideje feküdtem ott a plafont bámulva, de egyre csak idegesített az a tény, hogy nem volt semmi ötletem a fiola megszerzésére. Fafhen - vagy rosszabb esetben anyám - mindig tanácsot adott, ha szükségem volt rá, de már nem számíthattam rájuk, nélkülük kellett megbirkóznom a nehéz feladattal. Synestra mérgétől hamar elfáradtam, pedig jószerivel semmit sem csináltam, csak elmélkedtem és forgolódtam az ágyban. Az utcán vircsaftoló részegek lassan elvonultak aludni, én pedig magamra húztam a takarót, és a lehetetlen feladaton morfondírozva lassan elaludtam.
Kronwel, az Oroszlán
Sötét felhőket hozott a szél a hegyek felől. Az ostromolt vár kapujának törmelékei előtt hatalmas sereg sorakozott. Orkok hordája gyűlt össze, hogy végleg kiharcolják szabadságukat, visszafoglalják hazájukat. A tömegben elszórtan hatalmas katapultok, balliszták és ostromtornyok magasodtak, amik tegnap a büszke vár falait rombolták földig. A horda élén a klánok vezérei ültek hatalmas farkasaik hátán, akik a romokat fürkészték. A váron belül maroknyi csapat, körülbelül ötszáz fő volt még életben. Reményvesztett katonák voltak, némelyik mély sérülésekkel. Tudták, hogy nem fogják túlélni az utolsó rohamot, de fűtötte őket a vágy, hogy saját lelkük legalább tíz orkét rántsa a halálba. A felszálló füst mögött vicsorgó agyarak ezreit látták, mindenki kereste első áldozatát, akit átsegíthet a túlvilágra. A felsorakozott katonák elé egy magas férfi lépett az egyik torony maradványaira. Talpig páncélban volt, kezében üvöltő oroszlánt mintázó sisakjával. Hátán vörös köpeny lobogott, melyen egy aranyszínű sárkány küzdött egy szintén arany oroszlánnal. Másik kezében hatalmas pallost tartott, pengéjét fényes vállvértjén pihentette. A katonák kis zúgolódás után elnémultak, tekintetét mindenki a páncélosra fordította.
- Ez a nap felkínálta nekünk a dicső halál lehetőségét! - kiáltott fel mély, érces hangján. - Odakint orkok ezrei várják, hogy végezhessenek velünk - az emberek szemében a harc tüze lobbant fel. - Ne adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy könnyen eldobjuk az életünket!
A katonák hangos csatakiáltással helyeselték a buzdító szavakat, közben fegyvereiket a magasba emelték. Vezetőjük a fejére húzta sisakját, így egy hatalmas acéloroszlánra hasonlított.
- Én, Krownel, az Oroszlán megfogadom, hogy a halál perceiben végzek minden ellenfelemmel, ki elém kerül! - azzal megforgatta feje fölött hatalmas pallosát, majd bömbölő csatakiáltással a kapu romjain át az ork horda felé rontott, mögötte hangos üvöltéssel követték halálig hű katonái.
Az Oroszlán első áldozata egy klánvezér volt, kit letaszítva farkasáról megszabadította testét a fejétől, majd megbontva az első sorokat vadul mészárolni kezdte ellenségeit. Testét hideg acél járta át, de ez még jobban feltüzelte halála utolsó perceiben.
Irány a Háromlábú kutya!
Hosszú volt az éjszaka. Miközben a sarokból figyeltem, ahogy a tűzőrök és néhány városőr oltotta a hatalmas lángokat, én csak keservesen zokogtam. Az első napsugarak már csak egy nagy kupac füstölgő romhalmazt találtak a tegnap még oly büszkén magasodó ház helyén, a katonák meg sem próbáltak holttestek után kutatni, egyszerűen elmentek. Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, reszkettem a hidegtől és a tehetetlenségtől. Fafhen azt mondta, menjek Alsó-Ronomba, de azt sem tudtam, hogy az merre van, hogyan juthatok el oda. Egyedül maradtam egy olyan városban, amit egyáltalán nem ismertem, és minden vagyonom egy marék arany volt. Először úgy gondoltam, ruhát veszek magamnak belőle, de hasam korgása hamar lebeszélt róla. Azt sem tudtam, mennyire is mehetnék annyi pénzzel, nekem soha nem kellett foglalkoznom az ilyen dolgokkal - apám mindent megvett nekem.
Az idő csak rohant, az öreg szavai pedig ott visszhangoztak a fejemben, ezért összeszedtem magam, elraktam az erszényt és a tőrt is - bár nem tudtam, mire használhatnám -, magamhoz vettem egy üveg harmatbort, aztán elindultam a romok felé. Minél közelebb értem, annál jobban összeszorult a szívem, végül újra sírni kezdtem. Ugyan anyám mindig mondogatta, hogy a sírástól ráncos lesz az arcom, de nem tudtam mit tenni, megállíthatatlanul hullottak a könnyeim. Legszívesebben toporzékoltam volna, de nem akartam zajt csapni, nehogy észrevegyen valaki. A nagy szipogás közepette erősödő beszélgetésre lettem figyelmes, valószínűleg apám emberei érkeztek a szőlősbe dolgozni. A romok láttán hangos szitkozódásba kezdtek, embert még soha nem hallottam így beszélni azelőtt. Az alkalmat kihasználva futásnak eredtem, egészen a szomszéd magas sövényfaláig, ami az ő kertjét övezte. A macskaköves utcán elhaladt néhány lovaskocsi, az egyik meg is állt az út szélén. Húzott fejű, horgas orrú férfi ült a bakon, és bár nem volt bajusza, látszott rajta, hogy Fafhennel egy idős lehetett. Fekete ruházata egyszerű volt, mégis elegánsan nézett ki benne, mint a legtöbb valamire való kocsis a környéken. Kivirult arcából gyanítottam, hogy legalább két pohár borral kezdte a napot, ez pedig egy remek ötletet adott nekem. Gondosan megigazítottam a hajam, letöröltem a könnyeimet, majd odasiettem a kocsi mellé.
- Szép reggelt! - szóltam határozottan, de a férfi rám se nézett. - Vigyen el a Háromlábú kutyához!
- Mi ez a hangnem egy ilyen kis fruskától? - csattant fel a kocsis, miközben lenézően végigmért.
Legszívesebben elhordtam volna mindennek, de aztán rájöttem, hogy már nem a gazdag úrinő szerepében vagyok. Nagyot nyeltem, higgadtságot erőltettem magamra, aztán meglóbáltam az üveg harmatbort.
- Fizetek is érte, ne aggódjon! - A férfi láthatóan jobb belátásra tért, még a nyál is összefutott a szájában.
- Éppenséggel van még időm - felelte végül vigyorogva, majd intett, hogy üljek be a kocsiba.
Néhány perc múlva egy kisebb téren gurultunk át, rengetegen siettek a dolgukra, a boltok előtt az inasok söprögették az utat, több bérszekér is várta az utasokat az egyik sarkon. Minden épület ajtaja felett cégérek lógtak, a legtöbb fogadó vagy borozó lehetett. Ahogy elhagytuk a teret a fényűző házakat kezdték felváltani a tömött sorokban álló épületek. Sokat szinte teljesen benőtt a borostyán, de pont attól voltak olyan különlegesek. Néhol feltűnt egy-egy lugas vagy kisebb park, ahol néhány pad várta a megpihenni vágyókat. A széles út újabb térre vezetett, ám az nagyobb volt az előzőnél, és több ember is nyüzsgött ott. Középen egy díszes szökőkút állt, vizében egy Ranushát ábrázoló szobor térdelt kancsóval a kezében. Nem bírtam betelni a látvánnyal, azt sem tudtam, melyik oldalra nézzek. Amint újabb útra értünk, abbamaradt a rázkódás, a macskaköveket kőlapok váltották fel. A magas házak aljában boltok nyíltak, és az utca népének viselete is kezdett megváltozni. A díszes ruházatot és a dolgos emberek egyszerű gúnyáit felváltotta a szolid, mégis igényes öltözék, az emberek tekercsekkel és vaskos papírtömbökkel a kezükben siettek a dolgukra. A nagy bámészkodás közben ismét egy hatalmas téren lyukadtunk ki, amit fogadók helyett több bazár, középület és raktárház ölelt át. Mind egyhangú és unalmas volt, a fehér falak már szinte bántották a szememet. Az egyszerű lovaskocsik helyett hatalmas társzekerek haladtak el mellettünk, mindegyiken volt ajtó és cégér is. Apám egyszer mesélt ezekről, guruló boltoknak nevezik őket, állítólag nagyon hasznosak a városiak számára. Elszórtan néhol márványból faragott asztalt és padokat is láttam, ahol jól öltözött urak diskuráltak, miközben papírjaikat lapozgatták. Végül megint elhagytuk a teret, ez kezdett az idegeimre menni, ezért megrángattam a csengőzsinórt, mire a kocsis kinyitotta a kis kémlelőnyílását.
- Mi a gondod, te lány? - kérdezte mogorván.
- Unom már, hogy ennyi téren haladunk át! Mikor érünk már oda?
- Átmegyünk a Hatalmasok kapuja alatt, és ott is vagyunk. - A férfi a gyors felelet után becsukta a nyílást, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
Ahogy tovább figyeltem az utat és a házakat, feltűnt, hogy egyre elhanyagoltabb minden. Az óriási kőlapokba mély gödröket ásott az idő, a falak pedig fehérről füstös színűre változtak. Nem messze megpillantottam egy hatalmas falat, talán csak a várakat védték akkora építmények. Hosszasan nyúlt el a városon keresztül, engem pedig teljesen megbabonázott, ám ekkor hírtelen egy alagútba értünk. Először ijedten süllyedtem a puha ülésben, és egészen addig úgy is maradtam, míg ki nem értünk a világosba. Visszahelyezkedtem, bár felesleges volt, mert a kocsi lassan megállt az út szélén. A kémlelő kinyílt, a mogorva kocsis pedig rám förmedt:
- A bort hagyd az ülésen, megérkeztünk!
Nagyot sóhajtottam, aztán kiszálltam a fülkéből, de úgy tűnt, mintha az alagúton át egy teljesen más városba jutottunk volna. A házak öregek, a falak csupaszok voltak. Fakerítések zárták el az udvarokat, érkezésünkre több kutya is hangos ugatásba kezdett. Az utcán sétáló emberek ruhája nem sokban különbözött az enyémtől, talán az én csizmám jobban tartotta magát, mint az ő kopott lábbelijük, és az öltözetük is világosabb, rongyosabb volt.
- Hol van a Háromlábú kutya? - néztem fel a kocsisra kerek szemekkel.
- A harmadik ház arra, meg fogod találni - mutatott a legközelebbi utcába, majd a lovak közé csapott, és elindult visszafelé.
Egy darabig néztem utána, aztán elindultam a fogadó felé. Az út itt már nem volt kikövezve, hanem egyszerűen murvával terítették be, kétoldalt gazos peremű árkok húzódtak. Néhány gyermek rohant át előttem hangosan kacagva, valószínűleg a közeli tanoda felé kergették egymást.
Már a sarokról megpillantottam a cégért, ami egy kutyát ábrázolt, és valóban csak három lába volt. Minden egyes lépés után egyre bizonytalanabbá váltam, a fogadó öreg ajtajához érve pedig már azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ott. Ekkor újra felcsendültek Fafhen szavai, amik valamelyest bátorságot adtak nekem, végül benyitottam a fogadóba. Odabent legalább egy tucat asztal állt, mögöttük a söntés húzódott, ahol három férfi támaszkodott, és a csapossal beszélgettek. Érkezésemre mindannyian felém pillantottak, de aztán egyhangúan visszatértek az iménti elfoglaltságukhoz. A saját borházunkon kívül még soha nem jártam azelőtt más fogadókban, így miközben megindultam a pult felé, alaposan körbenéztem. Az asztalok, padok és székek masszívak voltak, kerülték a díszes faragásokat, az egyszerűséget tükrözték. A falakat fával fedték, néhány ócska festményen kívül - valami bolond próbálta Ranushát megfesteni - minden díszítést mellőztek, leszámítva a fényt adó, fehér kristályokat. A söntés egyik oldalán egy nagy kemence állt, a másikon pedig széles lépcsősor vezetett az emeletre, talán szobák voltak odafent.
A pulthoz érve újra felém fordult minden tekintet, de ezúttal alaposabban szemügyre vettek. A csapos - egy robosztus, kopaszodó, fekete szakállas férfi - néhány pillantást követően kedvtelenül felmordult:
- Mit akarsz, szobát vagy ételt?
A kedvesnek nem mondható fogadtatás ellenére mindkét ajánlaton elgondolkoztam, de ismét csak felcsendült az ismerős hang.
- A kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát - feleltem határozottan, amin még én is meglepődtem, nemhogy a hallgatóságom.
A három férfi hangos nevetésben tört ki, a csapos viszont elkerekedett szemmel bámult rám, majd bólintott egyet.
- Máris szólok neki. - Hanglejtése érezhetően megváltozott, apró tiszteletet véltem felfedezni benne.
Felsietett az emeletre, vendégei pedig értetlenül bámultak utána. Néhány perc múltán egy magas nővel tért vissza, és felém bökött a szakállával, majd a pult végéhez hívta a három férfit. A nő szúrós pillantásokkal mért végig, teljesen megdermedtem a látványától. Magasított - szinte tűhegyes - sarkú csizmát hordott, öltözete pedig pont olyan volt, mint az enyém, csak épp rajta úgy állt, mintha ráöntötték volna karcsú testére. Tökéletesen kiemelte az idomait, mégis mindent eltakart a kíváncsi szemek elől. Arca erős vonalú volt, ajka keskeny. Szájának jobb sarkától a füléig egy heg húzódott, de ezt leszámítva bőre tökéletes volt. Vörös haját hátul lófarokba fogva hordta, ami még így is a háta közepéig érhetett. És a szeme. Mandulavágású szeme hideg és minden érzelemtől mentes volt, színe - furcsa volt - leginkább a rozsdáéhoz hasonlított.
A nő megállt előttem, de nem szólt semmit, csak figyelt. Vártam valami segítséget, de Fafhen csak azt mondta, hogy jussak el idáig, arról már nem beszélt, mit is kellene tennem. Úgy gondoltam, a bemutatkozás talán segíthet, úgyhogy nagy levegőt vettem, de a nő azonnal leintett.
- Belissa con Ralowen vagy, tizennyolc esztendős, a Ralowen-borászat egyetlen utóda és örököse - szólt hideg, színtelen hangon. - Honnan ismered ezt a helyet, és mit keresel itt?
Meg sem tudtam szólalni! Életemben először találkoztam vele, és mindent tudott rólam. Ezt vajon hogyan csinálta?
- Fafhen küldött, ő mondott mindent - feleltem bizonytalanul, mintha egyszeriben az összes bátorság elszállt volna belőlem.
- És miért küldött ide? - kérdezte a nő, közben félvállról hátrapillantott.
- Mert az éjjel valakik betörtek az otthonunkba, végeztek mindenkivel, és porig égettek mindent. - Mire a végére értem, könnyeim már az arcomat mosták, nem bírtam visszatartani a sírást.
A nő arca egyszerre mutatott sajnálatot és döbbenetet, átkarolta a nyakamat, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni, de mindennél jobban esett az az ölelés. Úgy éreztem, az a nő az egyetlen szilárd pont a darabjaira hulló életemben. Átöleltem és vállának támasztottam a fejemet.
- Nyugalom - suttogta halkan, miközben megsimogatta a fejemet.
Ezt követően egy apró tűszúrást éreztem a nyakamon, testem pedig zsibbadni kezdett. Minden erőm elillant, helyét a fáradtság vette át, végül a nő karjaiban elnyomott az álom.
Lángoló múlt
- Fafhen, mit képzelsz magadról? Azonnal kotródj ki innét!
Az öreg hátrahőkölt, felkapta a köntösömet és hozzám vágta. Ijedtemben megbillentem, de még mielőtt kizuhanhattam volna a kádból, Fafhen elkapott, majd egyik kezét a számra tapasztotta.
- Kisasszony, veszélyben van! Gyilkosok törtek be a házba! - Kellett egy kis idő, míg felfogtam a hallottakat, de aztán teli torokból belekacagtam Fafhen tenyerébe. - Nem tréfálok! Mindenhol önt keresik!
- Csak nem a pincében jártál? - kérdeztem a nevetéstől könnyes szemekkel, miközben elhúztam Fafhen kezét a számtól. - Hazudozás helyett valld be, hogy rám voltál kíváncsi!
- A világ minden kincséért sem mondanék ilyet, tényleg betörtek!
Ekkor az ajtón túlról fájdalmas sikolyok harsantak, amitől ijedten összerándultam. Elképzelni sem tudtam, ki bérelt volna ellenünk gyilkosokat, a szüleimnek nem voltak rosszakarói. Talán valamelyik kérőm akart bosszút állni, amiért szívtelenül elhajtottam? Eluralkodott rajtam a félelem, egyre jobban szorítottam az öreg kezét, arcomról lehervadt a mosoly. Magamra húztam a köntösömet, közben egy lehetséges kiutat kerestem, de a fürdőből csak egyetlen ajtó vezetett kifelé, ahol valószínűleg azonnal el is kaptak volna. Az ablakhoz rohantam, szélesre tártam mindkét szárnyát, majd lábujjhegyre állva kihajoltam, hogy jobban körülnézzek. Elszörnyedve pillantottam meg a ház túlsó végénél felcsapó lángokat, ahol a szüleim hálószobája is volt, a bejáratnál pedig egy árnyékként suhanó alak tűnt fel, testét fekete ruházat fedte. Azonnal behúztam a fejem, nehogy meglásson, aztán az ablak alá kuporodva sírni kezdtem. Fafhen felém fordult, majd az egyik porosodó szekrényhez sietett, ahol az esetleges vendégek köntöseit tartottuk, és kutakodni kezdett a mélyén. Lehet, hogy mindenre volt ötlete, de az ilyen helyzetekre még ő sem készülhetett fel eléggé - naiv gondolat volt. A szekrény hátulja nagyot kattant, mögötte pedig egy szűk alagút lejárata tűnt fel. Négykézláb odakúsztam, hogy jobban szemügyre vehessem, ám amikor elég közel voltam, Fafhen megragadta az oldalam, és egy könnyed mozdulattal behajított a járatba.
- Ezen keresztül eljuthat a borház pincéjébe, kisasszony! Ott várja meg a hajnalt, aztán induljon Alsó-Ronomba, de kerülje a forgalmas utcákat és tereket! - Az öreg arca azelőtt még soha nem volt olyan komoly, tekintetével mintha belevéste volna szavait a fejembe. - Keresd fel a Háromlábú kutya nevezetű kocsmát, és csak annyit mondj a pultosnak, "a kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát".
- Micsoda, ez mit jelent? És hol van ez a kocsma? Még soha nem jártam... - Az ajtó ekkor hangos reccsenéssel szakadt ki a helyéről, Fafhen pedig lökött rajtam egyet, aztán bezárta a titkos alagút bejáratát.
Odakintről hangos dulakodás hallatszódott, majd sietős léptek, végül minden elcsendesült. Megfordultam a járatban és lassan felálltam, hogy jobban körbenézhessek - valahogy mindenki elfelejtett mesélni nekem arról, hogy az ócska szekrény mögött mi is van. Világos volt, de gyertya vagy fáklya helyett rengeteg kék kristály volt a falakba építve, amik földöntúli derengéssel árasztották el a járatot. Szemkápráztató volt a látvány, mintha csak álmodtam volna, percekig csak álltam, de egy hangos robajlás visszarántott a rideg valóságba. Elindultam az egyetlen lehetséges irányba, ahol hamarosan olyan szűkös lett a járat, hogy csak guggolva tudtam haladni, közben végig Fafhen szavai visszhangoztak a fejemben. Még soha nem jártam a városban, bármi kellett is onnan, azt mindig elhozták nekem a szüleim. Fogalmam sem volt arról, merre van az a Háromlábú kutya, vagy éppen Alsó-Ronom, ráadásul minden ruhám egy csurom vizes köntös volt. A járat végéhez érve a kristályok kihunytak, én pedig vaksötétben tapogattam ki a titkos ajtót, aminek csak egy határozott lökés kellett ahhoz, hogy kinyíljon. Fafhen nem hazudott, tényleg a borház hideg pincéjében találtam magam. Nem tudtam elképzelni, hogy ki építhette az alagutat, de igen ötletesnek bizonyult, ugyanis a pincébe nyíló kijáratot egy hatalmas hordónak álcázta. Reszketve húztam szorosabbra a köntösömet abban bízva, hogy nem fogok fázni, de semmivel sem lett jobb. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét jégbörtönbe zártak volna, leheletem apró felhőkként hagyták el a számat. Mikor szemem hozzászokott a sötétséghez, elindultam körbenézni valami száraz ruházat után, de mivel soha nem jártam a pince hátsó részén - meg úgy egyáltalán a pincében -, nem tudtam, mit hol találok. Hosszas kutakodás után az egyik sarokban egy ládára bukkantam, amiben érdekes holmikat találtam. Egy pár kényelmes lábbeli, több nadrág és a hozzá tartozó felsők, egy köpeny, valamint egy sál volt rendezetten összehajtogatva, mindegyik fekete - vagy legalábbis sötét - színű volt. Alattuk kitapogattam egy kis erszényt, amiben néhány aranytallér csörgött, mellette pedig egy tőr lapult. Hamar felöltöztem, bár nem tetszett az egyszerű viselet, de legalább már nem fáztam annyira. Elindultam a pince kijárata felé, ami a borházba nyílt, ott pedig az egyik ablakhoz osontam. Az elém táruló látványtól összeszorult a szívem, keserves sírásba kezdtem, patakokban folytak a könnyeim. Szeretett otthonomat hatalmas lángok vették birtokba, a tető több helyen beomlott már. Tisztán hallottam a tűz ropogását, valamint a városőrség kiáltozásait, amint még több vizet követeltek. Életem addigi minden pillanata a lángok martalékává vált, egyedül maradtam egy ismeretlen városban. Csak annyit tudtam, hogy a Háromlábú kutyát kell megkeresnem, de minek? A szüleim és Fafhen nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam. Bekuporodtam két hordó közé, és onnan figyeltem a mindent elemésztő tüzet. Csak az öreg szavait ismételgettem, közben vártam a hajnalt, hogy elindulhassak a városba. Halálosan rettegtem a holnaptól, de valamiért bíztam Fafhenben - ha egyszer megmentett, másodszor sem fog cserben hagyni.
