Ismerkedés az új élettel

Még soha nem voltam olyan másnapos, mint azon a délelőttön. Kiszáradt torkom vízért könyörgött, fejem kis híján széthasadt, izmaim mereven tiltakoztak minden mozdulat ellen. Egyetlen örömömet a lábamban leltem, végre mankók nélkül is tudtam közlekedni, és nem szorultam más segítségére sem. Szerencsére nem kaptam semmilyen váratlan ébresztést, így nyugodtan lustálkodhattam egészen délig, amikor Synestra végül benézett hozzám egy pohár sárgás löttyel a kezében.
- Csodás napunk van, nem igaz? - kérdezte vidáman.
- Soha többet nem iszom pálinkát - morogtam halkan, majd a fejemre húztam a takarót.
- Hamar megszokod, hidd el!
- Ezt a fejfájást sehogy sem lehet megszokni.
- Pont ezért hoztam neked ezt a finom keltegetőt. - Synestra megragadta a takaróm végét, és egy határozott mozdulattal lerántotta rólam. - Idd meg, jót fog tenni!
- Te mindenre ezt mondod? - kérdeztem gúnyosan.
- Majd megtanulod, hogy mikor mi a legjobb gyógyír. Most viszont fenékig, a barátod már odalent vár!
- Barátom?
- Igen, Bartimo. Ma ő fog vigyázni rád, amíg én a dolgomat intézem.
- Nem kell rám vigyázni, nem vagyok már gyerek! - háborogtam rekedten.
- Ó, dehogynem! - nevetett Synestra, aztán a kezembe nyomta a nekem szánt italt. - Ma ugyanis körbejárjátok a környéket, hogy megismerkedj az itteni élettel.
Először nem jutott el a tompa elmémig, amit hallottam, ezért lassan felültem az ágy szélére, lehúztam a poharam tartalmát, majd Synestrára emeltem kábult tekintetem.
- Mit fogunk csinálni?
- Megkértem Bartimot, hogy vezessen körbe a kerületben. Ha itt akarsz élni, muszáj megismerned az itteni életet. - Azt reméltem, hogy csak egy rossz tréfának szánta, de tanítóm szeme elárulta, hogy halálosan komoly a dolog.
- Azt hittem, ma végre elkezdesz kiképezni!
- Vedd úgy, hogy ez a második lecke. Ha nem ismered ki magad a városban, nem mész semmire az én tanításaimmal.
- Nagyszerű - feleltem beletörődve.
- Több lelkesedést kérek! - nevetett Synestra, majd elindult kifelé. - Szedd össze magad, nekem indulnom kell! Este beszámolót kérek! - Azzal becsapta maga mögött az ajtót, és hangos kopogással leviharzott az emeletről.
Nem tehettem mást, kifésültem kócos hajfürtjeimet, megigazítottam magamon a ruhát, aztán én is letrappoltam a lépcsőn. Bartimo a pultnál várt rám, arcán gyerekes mosoly ült.
- Szép napot, Tia! - köszöntött jókedvűen, de azonnal leintettem.
- Menjünk inkább, mielőtt meggondolom magam - mondtam unottan.
- Jól fogunk mulatni, majd meglátod! - felelte töretlen lelkesedéssel, és már vágtatott is az ajtóhoz, hogy kinyissa előttem.
Amint kiléptem a fogadóból, elvakított a napfény, hunyorogva néztem szét a köves utcán. Minden kihalt és csendes volt, az emberek valószínűleg dolgoztak, csak egy keverék kutya ügetett el mellettünk. Szokatlan látványt nyújtottak az egyszerű házak, a gazos árkok, azelőtt csupa fényűző épületek és kertek fogadtak, ha kitekintettem az utcára. Bartimo megállt mellettem, pár percig csak szótlanul figyelt, míg én bámészkodtam, végül megtörte a csendet:
- Indulhatunk?
- Hova?
- Azt terveztem, hogy elviszlek a közeli térre, van ott egy fürdőház. Ehetünk is majd valamit, addigra úgyis megjön az étvágyad. Utána körbejárjuk a forgalmasabb helyeket, megmutatom neked az itteni életet. - Tetszett, amit mondott, úgyhogy nem is ellenkeztem.
- Jól hangzik, főleg a fürdőház. Mutasd az utat! - válaszoltam végül, majd el is indultunk első úticélunk felé.
Az utcák egyhangúságát egy-egy magányos fa vagy bokor törte meg, de ahogy haladtunk előre, egyre több helybéli jött velünk szembe. Sokan intve üdvözölték Bartimot, és bár tisztes távolságot tartva sétáltunk egymás mellett, néhányan úgy néztek ránk, mintha egy párt láttak volna bennünk. A kísérőmet ez ugyan nem zavarta, engem viszont egyre jobban bosszantott a helyzet, főleg amikor valaki hangot is adott róla. Összeszorított fogakkal lépdeltem végig, nem akartam senkit sem lehordani - pedig rájuk fért volna. Szerencsére hamar eljutottunk a piactérre, amit magasabb épületek fogtak közre, közepén pedig egy szerény szökőkút állt, vizében néhány gyermek pancsolt. Bárhova néztem, mindenhol életet láttam, a boltok előtt a kisinasok söprögettek, az asszonyok megtöltött kosaraikkal siettek dolgukra. Jó érzéssel töltött el a látvány, nem tudtam betelni vele. Bartimo megmutatta a fürdőházat, ő pedig bement a szomszédos kovácsműhelybe. Szerencsémre kevesen voltak a házban, így akadt egy külön szoba, ahol nyakig merülhettem a meleg vízben. Végre rendbe tehettem magam, már nagyon hiányzott a bőrömnek egy kis felfrissülés, a fogadóban nem mertem megkérdezni, hogy van-e lehetőség ilyesfajta kényeztetésre. Az idő sajnos hamar elrepült, Bartimo egy darabig türelmesen várt odakint, de aztán megkérte az egyik fürdetőnőt, hogy rángasson ki a kádból. Régen is gyűlöltem, ha valamelyik cseléd megzavart fürdés közben, ezért amikor kopogtattak az ajtón, kieresztettem fülsértő hangomat:
- Megmondtam, hogy ne zavarjanak!
- Egy ifjú úr várja odakint, kisasszony! - jött a válasz, majd az ajtó résnyire kinyílt, és feltűnt a fürdetőnő melegtől kipirult arca.
- Mit képzel magáról? Ne merjen leskelődni, ezt a testet csak Ranusha láthatja! - visítottam teli torokból, majd a kád mellé bekészített törölközőért nyúltam, aztán alakomat gondosan eltakarva kipattantam a kádból.
A nő rögvest bevágta az ajtót, amint meglátta, hogy felállok, és inkább menekülőre fogta. Hamar összeszedtem magam, de kifelé menet még alaposan elátkoztam az egész házat. Amint elértem a díszes kapuhoz, Bartimo odasietett hozzám, hatalmas tenyerét a számra tapasztotta, majd sűrű bocsánatkérések közepette elrángatott a tér közepéig.
- Téged nem lehet magadra hagyni?
- Az emberek fürdés közben lazítani szoktak, az az ostoba meg odajött kopogni!
- Én kértem meg rá, hogy szóljon neked.
- Neked is lehetne egy kis sütnivalód - jegyeztem meg fejcsóválva.
- Jól van, csak higgadj le - felelte Bartimo.
- Te engem ne nyugtatgass!
- Mit szólnál, ha ennénk valamit? Tele hassal talán nem leszel ilyen hírtelen. - Szerencséje volt, mert már fájt a hasam az éhségtől.
A tér túloldalán borostyánnal benőtt fogadó magasodott, arra indultunk Bartimoval. Az épület előtt egy kis lugas állt, ami teraszként szolgált, árnyékában néhány asztal várta a vendégeket. Ahogy beléptünk az ajtón, egyből láttam, hogy az a hely nem olyan, mint a Háromlábú kutya. Az egész helyiség tiszta és világos volt, talpunk alól Ranusha mozaikból kirakott arca köszönt vissza ránk, és a pult mögött tüsténkedő alak sem úgy nézett ki, mint új otthonom csaposa. Nem tudtam betelni a látvánnyal, csodálkozásomat - mint mindig - Bartimo hangja zavarta meg:
- Hova szeretnél ülni?
- Az megfelelő lesz - böktem az egyik ablak melletti asztalhoz.
Amint helyet foglaltunk, a vendéglátónk azonnal ott termett, és lágy meghajlással köszöntött minket. Feltűnően magas, szálfa termetű férfi volt, mosolya halvány, mégis jól észrevehető. Zöld szemével kedvesen fürkészett minket, szótlanul várta óhajunkat.
- Üdvözletem, Antwer! - szólt végül Bartimo.
- Mivel szolgálhatok a vendégeknek? - kérdezte dallamos hangján a férfi, tekintetével végig az enyémet kereste.
- Valami finomat és kiadósat! Baromfi legyen zöldségágyon, mellé pedig egy üveg harmatbort kérünk. - Az igényes környezet azonnal előcsalogatta belőlem a kékvérűt.
- Tia, nem hinném, hogy elég lenne az a pénz erre, amit Synestra adott. - mondta kínosan Bartimo.
- Semmi probléma - legyintett a felszolgáló mosolyogva. - Minden a kedves kisasszony kívánsága szerint lesz, ne törődjenek az árával.
- Antwer, a harmatbor nem olcsó mulatság.
- Tudom, hogy nem az, de ha a vendég azt kér, én azt hozom neki. - A gyors válasz után a férfi azonnal a pult mögé sietett.
Néhány perc múlva egy üveggel tért vissza, két poharat helyezett az asztalra, majd megtöltötte őket halvány rózsaszín harmatborral. Már messziről éreztem kellemes illatát, az első korty pedig egészen a fellegek közé repített. Ugyan nem volt annyira finom, mint a családom által készített, de legalább a Háromlábú kínálatát felülmúlta. A következő pillanatban emlékképek villantak fel előttem, de vissza kellett tartanom a könnyeimet, nem voltam egyedül. Bartimo rám pillantott, kérdő tekintete halvány mosolyt csalt az arcomra. Antwer elviharzott, és már csak az étellel tért vissza, szerencséjére nem kellett sokat várnunk rá. Amikor megcsapta az orromat a sült hús enyhén fűszeres illata, összefutott a nyál a számban. Hatalmas tálon kaptuk meg, amit jól megpakoltak mindenféle főtt és friss zöldséggel. Még magamat is megleptem, úgy tömtem lefelé minden falatot a torkomon, asztaltársam vigyorogva figyelte a kis jelenetet.
- Te nem eszel?
- Megvárom, amíg végzel. Egy egész csirkét úgysem tudsz befalni, majd én befejezem, amit te elkezdtél.
- A maradékot akarod megenni?
- Csak az a maradék, amit a kutyák kapnak.
- Ez így nem lesz jó! - Letörtem az egyik combot, és átnyújtottam az asztal felett. - Csak úgy ehetek, ha mindenki eszik az asztalnál.
- Ez igazán kedves - mondta Bartimo, majd elvette a húst.
Mire kettőt pislogtam, ő már csak a csontokat szopogatta, ezt hallva fintorogva dőltem hátra a székemen.
- Ranusha áldjon meg! Mi a fenét csinálsz?
- Lerágom a húst.
- De hát azon már nincsen semmi!
- Nézd csak! - Bartimo elvett egy csontot a tálról, és a sajátja mellé emelte. - Ezen még rengeteg finom falat van, az enyém viszont teljesen csupasz. Úgy eszel, mint egy úrilány, pazarolsz.
- Mindig így eszek mindent.
- Ezekért a csontokért Fekete-Ronomban még kést is szorítanának a nyakadhoz, hogy elvegyék tőled.
- Majd nem viszem arra a csontjaimat - feleltem mosolyogva, de Bartimo nem értette a tréfát. - Nem fogom leszopogatni azokat a kis húscafatokat!
- Egyszer majd rájössz, hogy az a néhány cafat is sokat érhet, ha igazán éhes leszel.
- Úgy legyen, de addig hagy ne kelljen ilyenekkel törődnöm. - Azzal folytattam az evést.
Hamar befejeztük az étkezést, közben a harmatbort is megittuk, ezért Bartimo javaslatára fizetés után elindultunk, hogy körbejárjuk Alsó-Ronomot. Egy elég forgalmas úton haladtunk, ládákkal és hordókkal megrakott társzekerek sokasága zakatolt el mellettünk, súlyuktól szinte a föld is megremegett. A mellékutcákban gyermekek zsibongtak, a környék ontotta magából az életet. Hamarosan elértünk egy magas fal tövébe, a házak egyszerű kőrakásnak tűntek az árnyékában. Szájtátva bámultam a tetejére, ahol néhány katonát véltem felfedezni.
- Tudod, hogy mi ez? - kérdezte Bartimo.
- A nagyúr utolsó fala - feleltem a csodálkozás közepette. - Mielőtt a földesúri családot kivégezték, akkor kezdték építeni, de azóta sem fejezték be.
- Nahát, ismered a történetét? - Megrázva fejemet visszatértem az ámulatból, és gyorsan összeszedtem a gondolataimat.
- Ismerem Ronom történelmét, csak még soha nem jártam itt. Apám ragaszkodott hozzá, hogy kellően kitanítsanak, ezért a legjobb tanítókat fogadta fel mellém.
- Akkor mehetünk is visszafelé, itt csak ezt akartam megmutatni.
- Miért nem megyünk tovább?
- Ez az út Fekete-Ronomba vezet, az nem nekünk való hely - felelte halkan Bartimo, majd sarkon fordult.
- Miért nem?
- Mert aki nem oda tartozik, azt elég hamar megfosztják a pénzétől és az életétől. Tolvajok, gyilkosok és elfeledett polgárok élnek ott a legnagyobb szegénységben.
- Én úgy tudtam, hogy a családok támogatják a kerületet, hogy új házak épülhessenek.
- A város vezetői nem foglalkoznak azzal a hellyel, csak a népet áltatják az ígéreteikkel. Inkább szedd a lábad, hamarosan sötétedni kezd.
- Hova megyünk még?
- Elsétálhatunk a fal mellett, úgy a Hatalmasok kapuját is láthatod.
- Arra jártam már néhány napja, de mehetünk.
Út közben elsétáltunk egy-két nagyobb fogadó előtt is, amikről Bartimo azt mondta, hogy alkalom adtán kutyaviadalokat rendeznek a falaik között. Megmutatta azt a házat is, ahol élete első szerelme lakott, ott láttam először, hogy az én mindig mosolygós kísérőm is elérzékenyül néha. Elmesélte a sok szép emléket, a közös pillanatokat, de az együtt töltött idő végét magában tartotta, én pedig nem akartam firtatni a múltat. Tudtam, hogy mennyire tud fájni, ha valami olyanra emlékszik az ember, amit legszívesebben elfelejtene. Hamar elértük a kaput, onnantól pedig már ismerős volt a járás, a kiadós séta végeztével visszatértünk a Háromlábú kutyába. Egy üveg bor társaságában kényelembe helyeztük magunkat a szobám ütött-kopott kanapéján, Bartimo pedig folytatta a mesélést Alsó-Ronomról. Teljesen ámulatba ejtett, hogy az ő egyszerű élete mennyire összefonódott a várossal, bármilyen emléket idézett fel, mindig tudott egy helyet is kötni a történetéhez. Miközben őt hallgattam, rá kellett jönnöm, hogy az addigi életem csupa üresség volt. Én nem tudtam volna lenyűgözni semmivel, mivel soha nem hagytam el az otthonomat, nem volt egy barátom se. Azon az estén éreztem úgy legelőször, hogy egy cseppet sem zavar, ha nem én vagyok a középpontban. Bartimo a tudtán kívül valami olyat tett, amiért nagyon hálás voltam neki: Megmutatta, hogy rajtam kívül is lehet valaki érdekes és izgalmas. Mire Synestra megérkezett, engem már elnyomott az álom, Bartimo az ágyamba fektetett, alaposan betakart, végül egy gyengéd csókot lehelt a homlokomra. Ahogy kilépett az ajtón, még félálomból utána szóltam:
- Timo.
- Parancsolj!
- Ne puszilgass - morogtam halkan, majd az oldalamra fordulva visszaaludtam.
- Neked is jó éjszakát, Tia! - Azzal Bartimo csendesen becsukta maga mögött az ajtót.