A viadal

Antwer kitartónak bizonyult. Amint elfogyott a pohár bor, gondolkodás nélkül kérte a következőt, közben pedig arról győzködött, hogy tartsak velük. Eleinte nem hozott lázba az ötlete, de minél több szűzleány csúszott le a torkomon, annál csábítóbbnak tűnt, és mivel Synestra alaposan meggyötört, úgy döntöttem megérdemlem a szórakozást. Antwer összecsődítette a cimboráit, aztán minden feltűnést kerülve kiosontam velük a Háromlábúból. Amint kiléptem az utcára, a sarokig futottam, ott pedig egy kerítés mögé rejtőzve vártam meg a többieket. Remegő lábbal, görcsbe rándult gyomorral képzeltem el tanítóm haragját, de már nem akartam visszafordulni. A következő pillanatban az addigra hangosan dalolászó brigád is odaért hozzám, majd hangos nevetésben törtek ki, amint meglátták rémült arcomat.
- Gyere ide, kortyolj bele! - nyúlt felém egyikőjük, egy fekete szakállas, vállas férfi.
Határozottan megragadta a karomat, és mintha csak egy fadarabot kapott volna fel a földről, úgy rántott magához, majd a kezembe nyomott egy fél üveg feketebort. Antwer azonnal mellettem termett - biztosan valami megmentőnek képzelte magát -, és csitítani kezdte a borgőzös társaságot:
- Uraim, legyünk tisztelettel törékeny vendégünk felé! Úgy látszik teljesen halálra rémült tőletek.
- Hagyd csak, erre nincsen semmi szükség! - vágtam bele a mondandójába. - Majd szólok, ha baj van.
Antwer barátai hangos éljenzésbe kezdtek, én pedig bátorságomat bizonyítva meghúztam az üveget, ami csak tovább fokozta az örömüket. Az egyik közeli ház ablakából egy koros női hang kezdett szitkozódni, jól el is átkozott minket, ezért elindultunk a fiatal éjszakába. A rengeteg kanyargós utca kész labirintusnak tűnt a számomra, főleg miután lecsúszott az a rettentően erős feketebor. Kérdőn emeltem az üres üveget magam elé, de válasz helyett csupán valaki kikapta a kezemből, és behajította az egyik udvarba, majd egy újabbat csúsztatott az ujjaim közé. A sokadik sarkon befordulva úgy véltem, elhagytuk Alsó-Ronomot. Egyre több kutya ugatott a kerítéseken túlról, és az addigi környékhez képest az élet is nagyobb volt az utcán - persze mi voltunk a leghangosabbak. Végül sikeresen elértük a célunkat, egy több emeletes fogadót, aminek a bejárata fölött a "Vércsap" szó volt a falba vésve. Egyáltalán nem tűnt barátságos helynek, a legtöbb ablakot bedeszkázták, az előtte húzódó árok partján pedig rosszarcú emberek beszélgettek, némelyikük fújtató viadort próbált nyugalomra bírni. Antwer egy fél pillantást vetett rám, mire két cimborája azonnal közre fogott, majd benyitott a fogadóba. A helyiségben alig lehetett megmozdulni, annyian voltak, ráadásul az átláthatatlan füsttől azt sem tudtam, ki után menjek. Nagy nehezen elkászálódtunk az emeletre vezető lépcsőig, ahol három verőlegény állta az utunkat.
- Van üres szobátok? - kérdezte Antwer.
- Egy szőnyeges még szabad - felelte az egyik férfi. - Küldjük a szokásosat?
- Igen, köszönjük!
Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, de hiába próbáltam megtudakolni a mellettem állóktól, hogy mit fogunk csinálni, máris indultunk felfelé. Az emeleti folyosók félhomályában csak néhány alak rajzolódott ki, ám a testőreim nem hagyták, hogy jobban szétnézzek, végig Antwert követtük, aki végül belépett egy nyitott szobába. Mindenhol különböző anyagú és mintájú szőnyegek hevertek sőt, még a falakon is díszelgett néhány. A plafonról halványan derengő, vörös, kék és sárga kristályok lógtak, egy lefűrészelt lábú étkezőasztalon kívül pedig nem volt bent más bútor. Amint mindenki beért és helyet foglalt a földön, Antwer becsukta az ajtót, majd mutatta nekem, hogy hova üljek. Bár a hideg futkosott a hátamon, a bortól földöntúli jókedvem volt, és a világítás egyszerűen megbabonázott. A színek kaotikus örvénylése lassacskán magával ragadott, kezdtem eltávolodni a többiektől, a hangjuk csupán múló visszhangnak tűnt számomra. Testemet kellemes érzés járta át, mintha csak a tavaszi szellő simította volna a bőrömet, azelőtt még soha nem éltem át olyat, mint akkor. Andalító illúzióimat Antwer kergette szét, a vállamat bökdösve szólítgatott engem:
- Tia, ébresztő! Tia, még csak most kezdődik az éjszaka, ne menj sehova! - Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen nem készültem elmenni, csak gyönyörködtem a hangulatos szobában.
- Mintha azt mondtad volna, hogy valami mérkőzésre jövünk, nem? - Agyam legeldugottabb szegletéből derengett fel az emlékfoszlány, ami szót követelt.
- Igen, hamarosan kezdődik is.
- Itt?
- Dehogyis, a pincében.
- Akkor minek jöttünk az emeletre? - A kérdést hallva a társaság hangos nevetésben tört ki, mire én érezhetően fülig vörösödtem.
- Hogy igyunk a város legfinomabb pálinkájából!
Az időzítés tökéletes volt. Amint Antwer befejezte a mondatot, az ajtón egy lengén öltözött, vékony nő lépett be a szobába. Egyik kezében méretes tálcát egyensúlyozott, közben lábával belökte az ajtót maga mögött.
- Meghoztam a hangulatot, uraim! - szólt vidám, mégis rekedtes hangján, ami látszólag egyáltalán nem illett hozzá.
- Ó, már nagyon vártuk! Kivételesen szeretnénk idejében leérni - mondta a szakállas izgatottan.
- Akkor nincs idő a beszédre - jegyezte meg a nő, miközben az asztal közepére helyezte a tálcát -, a nagy mérkőzés hamarosan kezdődik.
Amilyen gyorsan érkezett, úgy hagyta el a helyiséget köszönés nélkül, ottjártának egyetlen bizonyítéka csak az a furcsa tálca volt. Jóval nagyobb volt az átlagosnál, a középen álló üveg és az azt övező pohárkák csak egy kis részt követeltek maguknak. Körbe kis tartók sorakoztak, mindegyik egy-egy színes rongydarabbal volt lefedve. Antwer mindenki elé rakott egy poharat, az enyémet azonnal meg is töltötte.
- Mi ez? - kérdeztem gyermeki kíváncsisággal.
- Életvíz, pálinka - érkezett rá a rövid válasz.
- És miért csak nekem öntöttél?
- Kóstold meg, hogy a következőt tudd ízesíteni magadnak!
Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, ezért tanácstalanul a többiekre pillantottam. Mindenki türelmetlenül nyúlkált a kis tartókban egy apró kanálkával, a tartalmát pedig a poharukba szórták, aztán rátöltötték a pálinkát.
- Ez olyan, mint a tea? - érdeklődtem suttogva, hogy csak Antwer hallja.
- Nos, mondhatjuk úgy is. Az életvíz nagyon finom pálinka, de Ronomban senki sem issza magában, mindenki rak bele valamit. Az úrinép drága fűszerekkel ízesíti, mi pedig ezekkel - mutatott az egyik tartóra, amiben fehér por volt.
- És mik ezek?
- Ha a többiek így kapkodnak érte, akkor csak valami jó dolog lehet, nem igaz?
- Rendben van, akkor abból kérek! - Gondolkodás nélkül egy sárgának tűnő rongydarabra böktem.
Antwer mosolyogva bólintott, majd egy púpozott kanállal szórt a poharamba a tartóban rejlő, sötét porból, amit aztán gondosan elkevert a pálinkában. Miután mindenki elkészítette a saját ízlésének megfelelő italt, az asztal fölött koccintottunk egyet, és egy kortyra lenyeltük az életvizet. Az íze valami meseszerű volt, enyhén kesernyés, de azon túl megmagyarázhatatlanul édes, és mindez melegen. A szám szélét nyalogatva bámultam a pohár aljára, mintha abban reménykedtem volna, hogy újra megtelik valami finomsággal, de legnagyobb bánatomra nem történt semmi. Néhány perc hallgatás után ismét hangosodni kezdett a társaság, egyre jobb kedve lett mindenkinek. A következő körben valami mást kértem volna az italomba, de Antwer azt mondta, hogy nem szabad keverni az ízesítőanyagokat, így hát maradt a már ismert por. Minél többet ittam az életvízből, annál kevésbé tudtam megülni a helyemen. A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a testemből, ujjaim önálló életre kelve doboltak az asztalon, közben ajkamat harapdálva figyeltem a többieket abban bízva, hogy végre csinálunk is valami izgalmasat. Az ajtó felől határozott kopogás ütötte meg a fülemet, de senki nem lépett be a szobába. Mindenki bizonytalanul állt fel a helyéről, én viszont egy szempillantás alatt talpon voltam, és egyre izgatottabban vártam, hogy Antwer vezetésével elinduljunk arra a bizonyos viadalra. Ismét mellém szegődött a két testőröm, akik tompán mértek végig engem, majd a hátam mögött egymásra vigyorogtak. Végül elindultunk lefelé, ahogy addigra mindenki, aki az emeleten várakozott. Hangosan morajló tömegként vonultunk le a lépcsőn, majd a fogadó egy eldugott szegletében haladtunk tovább a pincébe. Odalent sokkal nagyobb hely fogadott, mint azt gondoltam volna, padok és kis páholyok fogtak közre egy elég mély vermet. Antwer átverekedte magát a vendégek között, váltott néhány szót az egyik verőlegénnyel, aki aztán az egyik páholyhoz vezetett minket. Nem vitték túlzásba a kényelmet, csak egy asztal és néhány szék jutott nekünk, de legalább nem kellett a türelmetlenkedő tömegben nyomorognunk. Antwer helyet kínált maga mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a verem aljára. Két hatalmas kutya volt lent, az egyik több helyen is vérzett már, de még teljes erejéből feszítette a láncot, ami visszatartotta a harctól. Fülét és farkát már rég elveszítette, valószínűleg a gazdája vágta le, hogy elkerülje a felesleges sérüléseket. A bestia tömör izomnak látszott, ellenben a vele szemben álló társával, aki jóval kisebbnek és fiatalabbnak tűnt.
- Kutyaviadal? - kérdeztem halkan Antwertől.
- Úgy bizony. A baloldali a ház veretlen bajnoka már vagy három hónapja, ő a címvédő.
- Miért engedik harcolni? Csurom vér szerencsétlen állat.
- A kihívás estéjén bárki elhozhatja a saját kutyáját a megmérettetésre. Aki legyőzi a bajnokot, elfoglalhatja a helyét.
- Amíg akad kihívó, addig harcolnia kell?
- Ez egy viador, erre született.
- És miért pont ezt a fordulót nézzük meg? - A fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések, de megpróbáltam egyszerre csak egyet feltenni a sok közül.
- A kihívója egy kisebb kocsma bajnoka. Ebben az esetben nagyobb a tét, mert győztes lesz mindkét hely címvédője - Antwer látszólag türelmesen kezelte a tudatlanságomat, de szemével végig a viadort figyelte.
A közönség lassan elhalkult, a két gazda pedig egy-egy hosszú bottal lenyúlt a kutyák nyakörvéhez, de nem csináltak semmit, amíg a mérkőzés vezetője meg nem adta a jelet. Egy gyors mozdulattal szabadjára engedték az állatokat, azok pedig habzó pofával iramodtak egymásnak. Szinte éreztem azt a nyers erőt, amivel a két állat egymásnak feszült, aztán kisebb-nagyobb harapásokkal keresni kezdték egymás gyenge pontját. Alig bírtam veszteg maradni, és amikor a címvédő először vágódott a földhöz, azonnal felugrottam a helyemről:
- Ne hagyd magad! Tépd szét azt a nyikhajt! - Hangom hallatán a közönség is rákezdett, néhány pillanattal később már szinte mindenki üvöltözött és éljenzett.
A hatalmas viador egy pörgéssel kiszabadult ellenfele szorításából, majd megragadta annak nyakát, és a verem falának rohant vele. Teljesen lenyűgözött a látvány. Nem volt több egy ölésre teremtett szörnyetegnél, mégis úgy küzdött, mint egy tapasztalt harcos. A kihívó kábán emelkedett fel a földről, homlokán és nyakán vér fakadt. Ellenfele nem tétovázott, azonnal megragadta a rövidre visszavágott fülét, aztán egy határozott rántással letépte azt. A nézők tomboltak, néhányukat a verőlegények csitítgattak pár józanító pofonnal, nehogy más akarja megcsapni őket. A két kutya még hosszú percekig marakodott, de nem bírtak egymással. Egyre több vér borította a verem alját és falait, én pedig azon kaptam magam, hogy a nagy izgalomtól testem görcsös állapotba került. Próbáltam megnyugtatni magam, de a tömeg éljenzése megnehezítette a törekvésemet. Úgy tűnt, gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, az elfogyasztott ital pedig felfelé indult onnan. Nagyokat nyelve iramodtam kifelé a páholyból, közben tenyeremet a számra tapasztottam, bár nem segített semmit. A közönség mögött futottam a lépcsőig, onnantól szerencsére már senki nem állt az utamba. Amint kiléptem a kocsma ajtaján, a friss levegő megadta a kegyelemdöfést, és az árok széléhez lépve kiengedtem magamból mindent. Súlyos percek teltek el, míg végül rendesen levegőhöz jutottam, aztán bizonytalan léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnan valószínűleg érkeztünk. Nem érdekelt a viadal és Antwer sem, csak valahogy haza akartam jutni. Bizonytalanul tántorogtam a járdán, néha a kerítéseknek dőlve löktem magam tovább, közben százszor elátkoztam azt az éjszakát. A sarokra érve tanácstalanul pillantottam köbe, de az arcomba lógó hajtincsektől nem láttam semmit. Vállamon erős szorítást éreztem, a következő pillanatban pedig a sarki ház falának vágódtam.
- Hova ilyen sietősen? - Antwer hangja csendült. - Nekünk még dolgunk van!
- Haza akarok menni - sziszegtem erőtlenül, amire a válasz egy hatalmas pofon volt.
- Nem azért itattalak egész este, hogy csak úgy hazaengedjelek!
Antwer a torkomnál fogva a falhoz szorított, másik kezével pedig elkezdte lerángatni a nadrágomat. Elhagyott minden erőm, védekező pofonjaim gyenge simogatásnak tűnhettek neki, a nyakamra feszülő ujjak pedig egy hangot sem eresztettek ki belőlem. Lassan elfogyott a levegőm, testem egyre jobban elernyedt, ám hírtelen megszűnt a szorítás, én pedig a földre rogytam. Dulakodást hallottam az árok felől, könyörtelen pofonok csattantak, Antwer pedig segítségért kiáltott hasztalanul. Rövidesen elhallgatott, én pedig a földön remegve vártam, hogy mi fog történni. Valaki óvatosan megigazította a ruhámat, az ismerős érintés teljesen megnyugtatott.
- Timo?
- Ne izgulj, Tia, visszamegyünk a fogadóba - felelte az én óriásom, miközben magához szorítva felemelt a földről.
- Synestra küldött?
- Ő is téged keres.
- Meg fog ölni - vontam le a következtetést.
- Ha holtan akarna látni, nem indult volna utánad. Aggódott érted, ahogy én is. - Valamit még mondott ugyan, de Bartimo hangja egyre távolodott tőlem, én pedig túljutva az izgalmakon az eszméletlenségbe zuhantam.
Már akkor tudtam, hogy jó ideig nem fogom elfelejteni Synestra haragját.

Az átkozott örökmozgó

- Ki az ágyból, hétalvó! - Synestra éles hangja hasított a szoba csendjébe, én pedig halálra rémülten ültem fel.
- Mi történt?
- Mindent elintéztem, ma végre elkezdhetsz gyakorolni.
- Az még ráér délutánig - feleltem két ásítás között, majd visszadőltem a párnára.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, ezért hoztam magammal egy vödör vizet.
- Ranushára, le ne merj önteni! Inkább felkelek!
- Ezt már szeretem, amikor ilyen lelkes vagy - nevetett Synestra, és az ablak felé intett. - Szedd össze magad, az udvarban várlak.
Hangos léptekkel hagyta el az emeletet, én pedig rövidesen követtem őt. Nem mintha sok kedvem lett volna hozzá, de inkább azt csináltam, amit mondott, mert a végén még tényleg leöntött volna. A fogadó belső udvara nem volt valami kellemes hely. Az istálló mellett állt az árnyékszék, így azok közös erővel árasztották magukból a bűzt. Fedett részén egy hatalmas vermet ástak, és bár egy rozoga fakerítés övezte, nem volt az alján semmi - talán ott rendezték le a sertől bátor férfiak a nézeteltéréseiket. Leghátul egy szintén elkerített kis terasz jelezte, hogy az már a csapos hajléka, előtte néhány asztal várta a jó időt és a vendégeket, az egyiknél pedig Synestra ücsörgött.
Néhány lépésre tőle egy céltábla állt, alja egy nagyobb láda volt.
- Megjöttem - szóltam unottan.
- Mától fogva csak úgy léphetsz erre az udvarra, ha határozottan kijelented, hogy készen állsz a gyakorlásra - mondta a tanítóm ellenvetést nem tűrően.
- Rendben van.
- Halljam!
- Mit?
- Halljam! - Komolyan megijedtem Synestrától, még nem láttam azelőtt olyan szigorúnak.
- Készen állok a gyakorlásra.
- Hangosabban, hogy még akkor is meghalljam, ha odabent vagyok!
- Ez valami tréfa akar lenni?
- Halljam!
- Készen állok a gyakorlásra! - kiáltottam, ahogy csak kifért a torkomon.
- Helyes! Mostantól minden napodat itt kezded, ezzel a mondattal! Ha nem vagy itt, vagy nem hallom reggel a hangod, nincs étel. Amíg nem teljesíted a kiosztott feladatot, nincs étel, sem alvás.
- Ranusha, gyere le! - Még az állam is leesett Synestra szavaitól. - Ez biztosan csak valami rémálom lehet.
- Ez a valóság, elhiheted. A mai feladatod egyszerű lesz, csupán bele kell találnod a céltábla közepébe. Napnyugtáig van időd rá.
- Az izgága patkány után ez könnyű lesz - feleltem megkönnyebbülten.
Synestra mosolyogva a táblához sétált és lágyan meglökte, amitől az oldalirányba dülöngélni kezdett.
- Ez egy okos kis szerkezet, az építője örökmozgónak nevezi.
- Ez tényleg csak egy rossz álom!
- Jobban jársz, ha elkezdesz gyakorolni, különben éhen maradsz. - Azzal mentorom odajött hozzám, átnyújtott öt dobótőrt, majd ismét helyet foglalt az egyik asztalnál.
Percekig csak meredten figyeltem a céltáblát, közben ujjaim a hideg pengékkel barátkoztak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki, a játék alatt szerzett tudásom a másnappal együtt távozott a fejemből. Synestra a torkát köszörülve zökkentett ki zavarodottságomból, én pedig remegő kézzel hajítottam el az első tőrt. Naiv ábránd volt, hogy azonnal sikerülhet célba találnom, de még az azt követő dobásaim is messzire elkerülték a tábla közepét. Némelyik ugyan beleállt a kemény fába, de a legtöbb egyszerűen lepattant vagy mellé ment. Nem éreztem a megfelelő fogást, ráadásul a karomból is hamar elillant minden erőm. Synestra csak türelmesen figyelt engem, néha hunyorogva bólogatott, mintha csak megerősítette volna magában, hogy az élet a legtehetségtelenebb emberrel hozta össze. Órákon keresztül dobáltam a tőröket, majd amikor mind elfogyott a kezemből, összeszedtem mindet, és kezdtem elölről. Tanítóm végül felállt - pedig úgy hittem, kővé dermedt -, aztán lassan mellém lépdelt.
- Tudod mi a te bajod?
- Igen. Éhes vagyok - feleltem félvállról.
- Az, hogy feszengve csinálod az egészet. - Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam neki. - Annyira koncentrálsz a dobásra, hogy minden mást kizársz magadból.
- Máskülönben nem találnám el a célt.
- Ó, dehogynem! - A következő pillanatban egy tőr szelte át a levegőt, és a tábla közepébe vágódott hangos pendüléssel.
- Úgy van, tipord el a maradék önbecsülésemet is, már úgysem számít! - fakadtam ki dühösen, de Synestra egy jól irányzott pofonnal nyomban elhallgattatott.
- Ne a külvilágra figyelj! Csak magadra összpontosíts, semmi másra!
- Magamra? Nem magamat hajítom oda, hanem ezeket a rohadt tőröket! Nem magamat akarom eltalálni, hanem azt az idegőrlő céltáblát!
- És miben különbözöl azoktól a tőröktől? - Egyre jobban bosszantott, hogy Synestra ködösítve beszélt.
- Ezek csak nyavalyás fémdarabok, én meg hús-vér ember vagyok!
- Az lehet, de mindketten fegyverek vagytok.
Elszakadt nálam az utolsó cérna is, a földhöz vágtam a tőröket, aztán az egyik asztalhoz trappoltam és leültem. Lehajtottam a fejemet, próbáltam eltakarni Synestra elől az arcomról lehulló könnyeket, bár tisztában voltam vele, hogy úgyis látja mindet. Percekig csak némán sírtam, de aztán szipogva felnéztem mentoromra, aki még mindig ott állt, ahol eddig.
- Mondd ki a lényeget, ne csak kerülgesd - szóltam remegő hangon.
- Neked kell rájönnöd, másképp soha nem fogod megtanulni.
- Jól van. - Felsőm ujjával megtöröltem az arcom, majd felálltam. - Ha mindketten fegyverek vagyunk, talán akad bennünk valami más közös is, így van?
- Jó meglátás!
- De mi lehet az, amiben még hasonlítunk? - kérdeztem az államat vakarva, közben Synestrát figyeltem, de ő válasz helyett csak mosolyogva az örökmozgóra pillantott.
- A cél! - Villámként csapott belém a felismerés, ettől pedig újult erővel ugrottam vissza a helyemre, hogy folytassam a feladatomat. - A cél a közös bennünk, hisz mindketten el akarjuk találni azt az átkozott örökmozgót!
- Nem is volt olyan nehéz rájönni, ugye?
- Állj félre, most biztosan el fogom találni a tábla közepét!
Nyomban felkapkodtam a tőröket a földről, majd egy mély lélegzetet követően eldobtam az elsőt, ami az ujjaim közé akadt. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló, a penge határozottan megállapodott a táblában, bár nem a közepén. Synestra elismerően megtapsolt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen rossz helyre dobtam.
- Te az erőt és az irányt adod a tőrnek, ő pedig a lehetőséget, hogy eltaláld azt, amit másképp nem érhetnél el.
- Ahhoz céloznom kell, nem?
- Ha jó irányba dobod, a tőr megtalálja a célt.
- De honnan tudjam, hogy jó az irány?
- Onnan, hogy célpont akkor van ott, amikor a tőr.
Ugyan nem teljesen értettem Synestra szavait, de inkább rá is hagytam, és folytattam a gyakorlást. Ahogy telt az idő, a fogadóból egyre több zaj szűrődött ki, néhány vendég az ajtóból figyelte a szenvedésemet, miközben iszogatva beszélgettek egymással. A csapos egy tányér meleg ételt rakott Synestra elé, amitől azonnal összefutott a nyál a számban, de ő mit sem törődve velem nekiállt falatozni. Mivel egész nap nem ettem semmit, egyáltalán nem tudtam összpontosítani, haragom pedig egyre csak fokozódott, amikor Bartimo is megérkezett az udvarba, és vigyorogva integetett nekem a tanítóm mellől. Az utolsó tőrt, ami a kezembe maradt, felruháztam minden mérgemmel, majd annak a padnak a lábához hajítottam, amin Synestra ült. A penge halk pendüléssel állt bele a fába, mire a mögöttem álló közönség elnémult.
- Engem céloztál?
- Nem, a padot!
Synestra lehajolt a tőrért, kirántotta a padból, aztán visszahozta nekem. Azt vártam, hogy újabb pofonnal fog jutalmazni, de csak némán fürkészte haragos tekintetemet.
- Bocsánatot kérek - szóltam halkan, bár minden szó felesleges volt, egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Ismételd meg! - Synestra elállt az útból, és a pad felé mutatott.
- Még egyszer nem menne, már megnyugodtam.
- Eddig dühös voltál?
- Igen.
- Miért?
- Mert a szemem láttára eszel, miközben én korgó hassal szenvedek!
Csak bólintott, nem mondott semmit. Bement a fogadóba, majd rövid idő elteltével egy ismerős felsővel a kezében tért vissza. Megállt az örökmozgó előtt, majd széthajtotta a gyűrött ruhadarabot, és a céltáblára húzta.
- Tudod, hogy kik hordanak ilyet?
Azonnal rájöttem a válaszra, de nem tudtam kimondani. Ujjaim ökölbe szorultak, könnybe lábadt szemmel figyeltem tanítómat, aki apró biccentéssel jelezte, hogy helyes az elhallgatott válasz. Begyűjtöttem a tőröket, majd gondolkodás nélkül dobtam egyiket a másik után. A vendégek hangos éljenzésben törtek ki, mert kettő pengével is eltaláltam nagyjából a céltábla közepét, de én nem tudtam örülni a sikeremnek. Fejemet előre szegezve utat törtem az ajtóig, és felsiettem a szobámba. Az ágyon hasalva könnyeimmel itattam a takarót, miközben újra felderengett bennem a lángoló éjszaka minden egyes pillanata.
Kis idő elteltével a fájdalmas emlékképeket halk kopogás terelte szét.
- Mit akarsz?
- Minden rendben? - szólt kintről Bartimo bátortalan hangja.
- Hagyj békén! Menj innen! - Hiába próbáltam elzavarni, az a nagy melák csak benyitott a szobába.
Ugyan nem néztem fel, de hallottam, ahogy súlyos léptei alatt recsegett a padló, aztán leült az ágy szélére. Szótlanul szuszogott mellettem, talán nem mert megszólalni, vagy csak azt várta, hogy én mondjak valamit, de hiába várt.
- Hoztam neked almás pitét, édesanyám sütötte - kezdte Bartimo, közben a fejem fölé rakta a kendőbe bugyolált finomságot. - Még szinte meleg.
- Timo - dörmögtem a takaróba.
- Mi az?
- Az ember hogyan tudja elfelejteni a rossz emlékeket?
- Sehogyan. Az emlékek egy örök életre szólnak, nem lehet őket csak úgy elfelejteni.
- De nekem nem kellenek.
- Akkor nyomd el őket a szép emlékeiddel, gondolom azok is vannak.
- Elnyomni?
- Igen. Kár a borús múltat felidézni, ha emlékezhetsz bármi másra is, ami kedves számodra. Édesapám hosszas betegeskedés után tért az Istenekhez, és bár azt a napot soha nem felejtem el, én csak a sok boldog pillanatra gondolok, hiszen abból szerencsére rengeteg van.
Rossz volt hallani, amit mondott, de igazat beszélt. Rá kellett jönnöm, hogy a múltamat már nem változtathatom meg, de a sok jó emlékkel szebbé tehetem, és könnyebben elfogadhatom, ami történt. Néhány percig még emésztettem a hallottakat, nyugalmat erőltettem magamra, végül felültem az ágy közepére.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól esik a jelenléted.
Bartimo fülig vörösödve bámult rám, egy hang sem hagyta el a száját. Még én is meglepődtem, hogy ilyet mondtam valakinek, és hogy elkerüljem a kínos beszélgetést, gyorsan megöleltem a szelíd óriást, aztán felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Mire vársz még? Menjünk lefelé, mert éhen halok!
- Ó, el is felejtettem! - csapott a homlokára Bartimo. - Synestra már kikérte neked a jutalmadat.
- És ezt csak most mondod? - Ha a gyomrom nem akart volna kilyukadni az ürességtől, leüvöltöttem volna a fejét is, de inkább letrappoltam az emeletről.
Miután végre jól laktam - még soha életemben nem ettem annyit -, elkortyoltam egy pohár bort, aztán kimentem az udvarra. A vendégek birtokba vették a céltáblámat, és kivételesen patkány nélkül dobálták a kopott pengéket, Synestra és Bartimo pedig az egyik asztalnál beszélgettek két kopasz alakkal. Észre sem vettek engem, úgyhogy megpróbáltam minél távolabb kerülni a mentoromtól. Az egyik társaságban egy ismerős arcra lettem figyelmes, közelebbről szemügyre véve pedig Antwert ismertem fel. Kedves mosollyal köszöntött, majd észrevétlenül kilépett baráti köréből, és odajött hozzám.
- Micsoda véletlen! Mit keres egy ilyen elbűvölő teremtés ebben a lepukkant fogadóban?
- Itt szállok meg egy ideje, szerintem kellemes hely - feleltem szemforgatva.
- Talán nem helybéli vagy?
- Ismerem Ronomot, de most járok először itt.
- Én viszont még nem nagyon ismerlek téged. Megtudhatom a nevedet? - Végre nem egy ficsúr próbálkozott nálam, bár a stílusa majdnem ugyanaz volt.
- Tia vagyok, többet nem kell tudnod.
- Ahogy akarod - Antwer megadóan feltartotta a kezét, de a szeme elárulta, hogy nem vett komolyan. - Mit szólnál, ha elvinnélek szórakozni valahova?
- Nem egy könnyű kis nőcske vagyok, ne próbálj úgy kezelni! - Csak halkan sziszegtem neki, nem akartam nagy felhajtást.
- Nyugalom, semmi rosszat nem akarok! Néhány sarokra innen lesz egy kisebb mérkőzés, oda tartottunk a cimborákkal, csak megszomjaztunk út közben.
- Jó mulatást! Én inkább lepihenek, mert fárasztó napom volt.
- Egy italra azért meghívhatlak? - Ritka az igazán rámenős ember, de én ráakadtam egyre Antwer személyében.
- Rendben van, egy italt elfogadok, de utána tényleg pihennék.
Azt hittem, hamar lerázhatom egy pohár bor után, de akkor még gondolni sem mertem volna, hogy mi fog történni velem azon az estén.