Irány a Háromlábú kutya!

Hosszú volt az éjszaka. Miközben a sarokból figyeltem, ahogy a tűzőrök és néhány városőr oltotta a hatalmas lángokat, én csak keservesen zokogtam. Az első napsugarak már csak egy nagy kupac füstölgő romhalmazt találtak a tegnap még oly büszkén magasodó ház helyén, a katonák meg sem próbáltak holttestek után kutatni, egyszerűen elmentek. Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, reszkettem a hidegtől és a tehetetlenségtől. Fafhen azt mondta, menjek Alsó-Ronomba, de azt sem tudtam, hogy az merre van, hogyan juthatok el oda. Egyedül maradtam egy olyan városban, amit egyáltalán nem ismertem, és minden vagyonom egy marék arany volt. Először úgy gondoltam, ruhát veszek magamnak belőle, de hasam korgása hamar lebeszélt róla. Azt sem tudtam, mennyire is mehetnék annyi pénzzel, nekem soha nem kellett foglalkoznom az ilyen dolgokkal - apám mindent megvett nekem.
Az idő csak rohant, az öreg szavai pedig ott visszhangoztak a fejemben, ezért összeszedtem magam, elraktam az erszényt és a tőrt is - bár nem tudtam, mire használhatnám -, magamhoz vettem egy üveg harmatbort, aztán elindultam a romok felé. Minél közelebb értem, annál jobban összeszorult a szívem, végül újra sírni kezdtem. Ugyan anyám mindig mondogatta, hogy a sírástól ráncos lesz az arcom, de nem tudtam mit tenni, megállíthatatlanul hullottak a könnyeim. Legszívesebben toporzékoltam volna, de nem akartam zajt csapni, nehogy észrevegyen valaki. A nagy szipogás közepette erősödő beszélgetésre lettem figyelmes, valószínűleg apám emberei érkeztek a szőlősbe dolgozni. A romok láttán hangos szitkozódásba kezdtek, embert még soha nem hallottam így beszélni azelőtt. Az alkalmat kihasználva futásnak eredtem, egészen a szomszéd magas sövényfaláig, ami az ő kertjét övezte. A macskaköves utcán elhaladt néhány lovaskocsi, az egyik meg is állt az út szélén. Húzott fejű, horgas orrú férfi ült a bakon, és bár nem volt bajusza, látszott rajta, hogy Fafhennel egy idős lehetett. Fekete ruházata egyszerű volt, mégis elegánsan nézett ki benne, mint a legtöbb valamire való kocsis a környéken. Kivirult arcából gyanítottam, hogy legalább két pohár borral kezdte a napot, ez pedig egy remek ötletet adott nekem. Gondosan megigazítottam a hajam, letöröltem a könnyeimet, majd odasiettem a kocsi mellé.
- Szép reggelt! - szóltam határozottan, de a férfi rám se nézett. - Vigyen el a Háromlábú kutyához!
- Mi ez a hangnem egy ilyen kis fruskától? - csattant fel a kocsis, miközben lenézően végigmért.
Legszívesebben elhordtam volna mindennek, de aztán rájöttem, hogy már nem a gazdag úrinő szerepében vagyok. Nagyot nyeltem, higgadtságot erőltettem magamra, aztán meglóbáltam az üveg harmatbort.
- Fizetek is érte, ne aggódjon! - A férfi láthatóan jobb belátásra tért, még a nyál is összefutott a szájában.
- Éppenséggel van még időm - felelte végül vigyorogva, majd intett, hogy üljek be a kocsiba.
Néhány perc múlva egy kisebb téren gurultunk át, rengetegen siettek a dolgukra, a boltok előtt az inasok söprögették az utat, több bérszekér is várta az utasokat az egyik sarkon. Minden épület ajtaja felett cégérek lógtak, a legtöbb fogadó vagy borozó lehetett. Ahogy elhagytuk a teret a fényűző házakat kezdték felváltani a tömött sorokban álló épületek. Sokat szinte teljesen benőtt a borostyán, de pont attól voltak olyan különlegesek. Néhol feltűnt egy-egy lugas vagy kisebb park, ahol néhány pad várta a megpihenni vágyókat. A széles út újabb térre vezetett, ám az nagyobb volt az előzőnél, és több ember is nyüzsgött ott. Középen egy díszes szökőkút állt, vizében egy Ranushát ábrázoló szobor térdelt kancsóval a kezében. Nem bírtam betelni a látvánnyal, azt sem tudtam, melyik oldalra nézzek. Amint újabb útra értünk, abbamaradt a rázkódás, a macskaköveket kőlapok váltották fel. A magas házak aljában boltok nyíltak, és az utca népének viselete is kezdett megváltozni. A díszes ruházatot és a dolgos emberek egyszerű gúnyáit felváltotta a szolid, mégis igényes öltözék, az emberek tekercsekkel és vaskos papírtömbökkel a kezükben siettek a dolgukra. A nagy bámészkodás közben ismét egy hatalmas téren lyukadtunk ki, amit fogadók helyett több bazár, középület és raktárház ölelt át. Mind egyhangú és unalmas volt, a fehér falak már szinte bántották a szememet. Az egyszerű lovaskocsik helyett hatalmas társzekerek haladtak el mellettünk, mindegyiken volt ajtó és cégér is. Apám egyszer mesélt ezekről, guruló boltoknak nevezik őket, állítólag nagyon hasznosak a városiak számára. Elszórtan néhol márványból faragott asztalt és padokat is láttam, ahol jól öltözött urak diskuráltak, miközben papírjaikat lapozgatták. Végül megint elhagytuk a teret, ez kezdett az idegeimre menni, ezért megrángattam a csengőzsinórt, mire a kocsis kinyitotta a kis kémlelőnyílását.
- Mi a gondod, te lány? - kérdezte mogorván.
- Unom már, hogy ennyi téren haladunk át! Mikor érünk már oda?
- Átmegyünk a Hatalmasok kapuja alatt, és ott is vagyunk. - A férfi a gyors felelet után becsukta a nyílást, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
Ahogy tovább figyeltem az utat és a házakat, feltűnt, hogy egyre elhanyagoltabb minden. Az óriási kőlapokba mély gödröket ásott az idő, a falak pedig fehérről füstös színűre változtak. Nem messze megpillantottam egy hatalmas falat, talán csak a várakat védték akkora építmények. Hosszasan nyúlt el a városon keresztül, engem pedig teljesen megbabonázott, ám ekkor hírtelen egy alagútba értünk. Először ijedten süllyedtem a puha ülésben, és egészen addig úgy is maradtam, míg ki nem értünk a világosba. Visszahelyezkedtem, bár felesleges volt, mert a kocsi lassan megállt az út szélén. A kémlelő kinyílt, a mogorva kocsis pedig rám förmedt:
- A bort hagyd az ülésen, megérkeztünk!
Nagyot sóhajtottam, aztán kiszálltam a fülkéből, de úgy tűnt, mintha az alagúton át egy teljesen más városba jutottunk volna. A házak öregek, a falak csupaszok voltak. Fakerítések zárták el az udvarokat, érkezésünkre több kutya is hangos ugatásba kezdett. Az utcán sétáló emberek ruhája nem sokban különbözött az enyémtől, talán az én csizmám jobban tartotta magát, mint az ő kopott lábbelijük, és az öltözetük is világosabb, rongyosabb volt.
- Hol van a Háromlábú kutya? - néztem fel a kocsisra kerek szemekkel.
- A harmadik ház arra, meg fogod találni - mutatott a legközelebbi utcába, majd a lovak közé csapott, és elindult visszafelé.
Egy darabig néztem utána, aztán elindultam a fogadó felé. Az út itt már nem volt kikövezve, hanem egyszerűen murvával terítették be, kétoldalt gazos peremű árkok húzódtak. Néhány gyermek rohant át előttem hangosan kacagva, valószínűleg a közeli tanoda felé kergették egymást.
Már a sarokról megpillantottam a cégért, ami egy kutyát ábrázolt, és valóban csak három lába volt. Minden egyes lépés után egyre bizonytalanabbá váltam, a fogadó öreg ajtajához érve pedig már azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ott. Ekkor újra felcsendültek Fafhen szavai, amik valamelyest bátorságot adtak nekem, végül benyitottam a fogadóba. Odabent legalább egy tucat asztal állt, mögöttük a söntés húzódott, ahol három férfi támaszkodott, és a csapossal beszélgettek. Érkezésemre mindannyian felém pillantottak, de aztán egyhangúan visszatértek az iménti elfoglaltságukhoz. A saját borházunkon kívül még soha nem jártam azelőtt más fogadókban, így miközben megindultam a pult felé, alaposan körbenéztem. Az asztalok, padok és székek masszívak voltak, kerülték a díszes faragásokat, az egyszerűséget tükrözték. A falakat fával fedték, néhány ócska festményen kívül - valami bolond próbálta Ranushát megfesteni - minden díszítést mellőztek, leszámítva a fényt adó, fehér kristályokat. A söntés egyik oldalán egy nagy kemence állt, a másikon pedig széles lépcsősor vezetett az emeletre, talán szobák voltak odafent.
A pulthoz érve újra felém fordult minden tekintet, de ezúttal alaposabban szemügyre vettek. A csapos - egy robosztus, kopaszodó, fekete szakállas férfi - néhány pillantást követően kedvtelenül felmordult:
- Mit akarsz, szobát vagy ételt?
A kedvesnek nem mondható fogadtatás ellenére mindkét ajánlaton elgondolkoztam, de ismét csak felcsendült az ismerős hang.
- A kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát - feleltem határozottan, amin még én is meglepődtem, nemhogy a hallgatóságom.
A három férfi hangos nevetésben tört ki, a csapos viszont elkerekedett szemmel bámult rám, majd bólintott egyet.
- Máris szólok neki. - Hanglejtése érezhetően megváltozott, apró tiszteletet véltem felfedezni benne.
Felsietett az emeletre, vendégei pedig értetlenül bámultak utána. Néhány perc múltán egy magas nővel tért vissza, és felém bökött a szakállával, majd a pult végéhez hívta a három férfit. A nő szúrós pillantásokkal mért végig, teljesen megdermedtem a látványától. Magasított - szinte tűhegyes - sarkú csizmát hordott, öltözete pedig pont olyan volt, mint az enyém, csak épp rajta úgy állt, mintha ráöntötték volna karcsú testére. Tökéletesen kiemelte az idomait, mégis mindent eltakart a kíváncsi szemek elől. Arca erős vonalú volt, ajka keskeny. Szájának jobb sarkától a füléig egy heg húzódott, de ezt leszámítva bőre tökéletes volt. Vörös haját hátul lófarokba fogva hordta, ami még így is a háta közepéig érhetett. És a szeme. Mandulavágású szeme hideg és minden érzelemtől mentes volt, színe - furcsa volt - leginkább a rozsdáéhoz hasonlított.
A nő megállt előttem, de nem szólt semmit, csak figyelt. Vártam valami segítséget, de Fafhen csak azt mondta, hogy jussak el idáig, arról már nem beszélt, mit is kellene tennem. Úgy gondoltam, a bemutatkozás talán segíthet, úgyhogy nagy levegőt vettem, de a nő azonnal leintett.
- Belissa con Ralowen vagy, tizennyolc esztendős, a Ralowen-borászat egyetlen utóda és örököse - szólt hideg, színtelen hangon. - Honnan ismered ezt a helyet, és mit keresel itt?
Meg sem tudtam szólalni! Életemben először találkoztam vele, és mindent tudott rólam. Ezt vajon hogyan csinálta?
- Fafhen küldött, ő mondott mindent - feleltem bizonytalanul, mintha egyszeriben az összes bátorság elszállt volna belőlem.
- És miért küldött ide? - kérdezte a nő, közben félvállról hátrapillantott.
- Mert az éjjel valakik betörtek az otthonunkba, végeztek mindenkivel, és porig égettek mindent. - Mire a végére értem, könnyeim már az arcomat mosták, nem bírtam visszatartani a sírást.
A nő arca egyszerre mutatott sajnálatot és döbbenetet, átkarolta a nyakamat, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni, de mindennél jobban esett az az ölelés. Úgy éreztem, az a nő az egyetlen szilárd pont a darabjaira hulló életemben. Átöleltem és vállának támasztottam a fejemet.
- Nyugalom - suttogta halkan, miközben megsimogatta a fejemet.
Ezt követően egy apró tűszúrást éreztem a nyakamon, testem pedig zsibbadni kezdett. Minden erőm elillant, helyét a fáradtság vette át, végül a nő karjaiban elnyomott az álom.