A leghatásosabb fegyver

Másnap hamar tudomásul kellett vennem, hogy már nem aludhatok ebédig. Synestra egy vödör hideg vizet zúdított rám, majd arra hivatkozott, hogy így a tisztálkodást is megoldotta a számomra. Valahonnan szerzett nekem tiszta ruhát - persze nem a kedvemre való darabok közül -, és még egy pár mankót is hozatott, hogy kicsit könnyítsen a helyzetemen. Miután emlékeztetett a feladatra, magamra is hagyott a gondolataimmal, de bárhogy próbáltam, csak nem jött a megfelelő terv. Hamar meguntam az elmélkedést, úgyhogy inkább magammal kezdtem foglalkozni. Nagy nehezen felöltöztem, kifésültem a hajamat, aztán elkezdtem gyakorolni a mankókkal, de sokkal nehezebbnek bizonyult a járás, mint azt gondoltam volna. Bizonytalanul rakosgattam egyiket a másik után, próbáltam megtartani magamat és az egyensúlyomat, de mindig esés lett a vége. Az ember hamar feladja a céljait, főleg ha addigi élete során egy fűszálat sem kellett megmozdítania, ehhez méltóan én is elég gyorsan kivertem a fejemből a mankóval járás kósza gondolatát is. A padlón ülve hátamat az ágy szélének vetettem, az átkos műlábakat pedig a falhoz vágtam mérgemben. Kezem ökölbe szorult, majd ütlegelni kezdtem a még mindig zsibbadt lábamat. Éreztem a fájdalmat, amit magamnak okoztam, de nem érdekelt, lassan újra eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Könnyeim sorra hullottak béna combomra, ahol hamar beivódtak a fekete nadrág anyagába. Fel sem tűnt, hogy Synestra bejött a szobába, és az ajtó mellől figyelte a szánalmas kis hisztimet. Egy pillanattal később mellettem termett, a hajamba kapaszkodva felhúzott a földről, végezetül lekevert egy hatalmas pofont, majd az ágyra lökött.
- Szedd össze magad! - csattant fel mérgében. - A szüleid büszkék lennének rád, ha így látnának?
Utáltam ezt a tulajdonságát, ahogy a nyers őszinteségével is képes volt sebeket ejteni rajtam, de igaza volt, szánalmasan viselkedtem, ami nem volt méltó a családom nevéhez. Megpróbáltam úrrá lenni magamon, feltámaszkodtam az ágyon, majd megigazítottam az imént megkínzott hajfürtjeimet.
- Erősebb vagy nálam, és még járni sem tudok, hogyan szerezzem meg az ellenszert tőled? - kérdeztem szipogva.
- Erősebb? - ismételte Synestra meglepetten. - Nincs olyan, hogy erősebb, te érzed magad gyengének.
- De hát gyenge vagyok. - Erős önkritika volt, de nem lehetett szépíteni a dolgokon.
- Csupán még nem jöttél rá, hogyan használd a saját adottságaidat. Minden ember fegyver, csak ezzel sokan nincsenek tisztában. - Synestra hangja ellágyult, amitől kezdtem megnyugodni. - Nem kell hatalmas terveket kiötölnöd, egyszerűen fedezd fel magadban a fegyvert.
- És akkor újra fogok tudni járni is? - kérdeztem kikerekedett szemmel.
- Nem, arra ott a mankó - felelte mosolyogva a tanítóm, aztán egy kacsintást követően ismét magamra hagyott.
Bogarat ültetett a fülembe a lelkesítő beszédével, már csak arra kellett rájönnöm, hogyan fedezzem fel magamban a fegyvert. Minden erőmmel azon voltam, hogy rájöjjek a megoldásra, de az elmúlt napok történései még mindig ott zúgolódtak a fejemben. Kezdett ismét eluralkodni rajtam a hisztérikus roham, mérgemben úgy határoztam, inkább gyakorolom tovább a járást. Nagy nehezen megtámasztottam magamat a mankókkal, de a következő pillanatban már dőltem is előre. Az érkezés nem volt túl kellemes, az esést a mellem tompította, majd a fejem is nagyot koppant a rozoga padlón.
- Hogy Ranusha átkozza el azt a féleszűt, aki kitalálta ezt a haszontalan mankót! - Nagyon jól esett hangot adni a haragomnak, közben a hátamra hemperedve alaposan végigtapogattam az én két büszkeségemet.
És akkor hírtelen minden világossá vált. Szegény anyám fecsegése mégsem volt olyan haszontalan!
Az ágy szélének támaszkodtam, majd vizslatni kezdtem az új ruhámat magamon. A szokásos fekete szín, egyszerű szabás, a kétes hírű emberek hagyományos viselete. A felső nyaka szűk volt, teljesen elfedte a dekoltázsomat, úgyhogy ezt egy gyors mozdulattal orvosoltam is. Végigsimítottam meztelen bőrömön, az érzéstől földöntúli boldogság áradt szét a testemben. Synestra azt akarta, hogy találjam meg a fegyvert, hát megtaláltam! A testem a fegyver, anyám is mindig ezt akarta megmagyarázni. Már csak egy kérdés maradt: hogyan használjam a testemet a feladatom teljesítéséhez?
Mivel a mozgás elég körülményes volt, nehezen tudtam kihasználni az adottságaimat, ráadásul kezdtem farkaséhes lenni. Nyugalmat erőltettem magamra, aztán újból nekilendültem a járásnak. Annyira örültem a kezdeti sikereknek, hogy még a mankókkal is kezdtem egyre jobban boldogulni. Mire a napsugarak rózsaszínre festették a kósza felhőket a város felett, már egyáltalán nem jelentett problémát a mozgás. Ezen felbátorodva úgy döntöttem, kimerészkedek a szobából, hogy kerítsek valami ételt magamnak, mert üres hassal úgysem tudtam volna a feladatra koncentrálni. Rendbe raktam az öltözékem, megigazítottam a hajam, és nekivágtam a kis felfedező utamnak. A szobám egy tágas folyosóra nyílt, ahol legalább fél tucat másik ajtót láttam. Balra egy kis erkélyre vezetett az út, jobbra pedig a széles lépcső vitt a földszintre. A plafonról fehér fényű kristályok lógtak lefelé, ám ezek jóval világosabbak voltak, mint a szobámban lévő darab. Lentről halk beszélgetés hangja szűrődött fel, nem lehettek sokan a fogadóban, bár egyelőre nem is kívántam nagy figyelmet, főleg bénán nem. Vettem egy mély levegőt, aztán nekivágtam a folyosónak. Könnyen eljutottam a lépcsőig, de ott egy újabb problémával találtam szembe magam: hogyan jussak le a földszintre? A lépcsőfokok ugyan elég szélesnek tűntek, de örültem annak, hogy egyenletes terepen tudok közlekedni, nem még lépcsőzni! Tanácstalanul néztem szét, hátha ráakadok a megoldásra, de nem találtam semmit, csak egy elárvult széket az egyik sarokban. Csalódottnak éreztem magam, de örültem annak, hogy legalább odáig eljutottam. Mivel nem volt jobb ötletem, a lépcső elé húztam a széket és leültem, úgy már egész jól beláttam az ivót és a söntés egy részét. Nagy meglepődésemre sehol sem találtam Synestrát, valószínűleg dolga akadt a városban. A vendégek közül felismertem néhányat, ők akkor is ugyan ott támasztották a pultot, mint mikor először tértem be a Háromlábú kutyába. Rajtuk kívül még egy-két megfáradt munkás kortyolgatta jól megérdemelt borát, közülük az egyik azonnal szemet is szúrt nekem. Fiatalnak tűnt, velem egy idős lehetett, csak éppen az ő teste nem Ranushára, hanem egy hordóra emlékeztetett. Széles fejétől elálltak lapát fülei, bogár szemével pimasz módon mért végig engem. Arcát kócos, fekete haja keretezte, amit azonnal igazgatni kezdett, amint magához tért a kezdeti ámulásból. Bevált a fegyverem, kezdtem ráérezni a használatára, már csak gyakorolni kellett - amire jól jött az a nyálát csorgató behemót. Belekapaszkodtam a nadrágomba, majd egyik lábam keresztbe tettem a másik felett, aztán mellemhez fontam a karomat, így kihangsúlyozva az amúgy is tökéletes látványt. Arcomra halvány mosolyt húztam, úgy kezdtem keresni áldozatom tekintetét, de az a bolond teljesen elmerült a dekoltázsomban. Szerencsére még idejében feleszmélt - különben kivájtam volna a szemét -, arcára kiült az elszántság, néhány pillanattal később pedig felállt a székéről és felém indult. Éreztem, ahogy arcomból kiszalad a vér, fogalmam sem volt arról, hogy mitévő legyek. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan cselekedjek, és a behemót egyre közeledett felém. Eszembe jutottak a mankók, amiket a szék hátának támasztottam, úgyhogy forgolódni kezdtem a széken, ám ekkor egy félénk hang ütötte meg a fülemet:
- Üdvözletem, szemnek bájos teremtés! - Ahogy megfordultam, egy bátortalan szempárral találtam szembe magam.
Az ifjú beharapta alsó ajkát, amitől annyira viccessé vált az ábrázata, hogy hangos nevetésben törtem ki. Ő csak állt előttem és értetlenül nézett engem, végül szomorúan sarkon fordult, majd elindult lefelé.
- Hé, várj! Ne menj el! - szóltam utána, amint sikerült levegőhöz jutnom. - Nem akartalak kinevetni.
- Mégis megtetted - pillantott hátra a sértődött monstrum.
- Engem nagyon nehéz jókedvre bírni, tehát ezt tekintsd elismerésnek. - Jobb nem jutott az eszembe, valamit mondanom kellett, de úgy tűnt, hogy bevált.
- Valóban?
- Valóban.
- Ebben az esetben - visszalépett elém, közben nadrágjába törölte a tenyerét, majd felém nyújtotta - Bartimo vagyok, téged hogyan szólítanak?
Ennél jobbat nem is kérdezhetett volna! Synestra azt mondta, senki nem tudhatja meg, hogy élek, ez a szelíd óriás meg egyből a nevemet kérdezte! Hangos kattogásba kezdtek a fejemben lévő fogaskerekek, végül a kezemet nyújtva próbáltam leplezni idegességem.
- Tia, az én nevem Tia Zessfar - feleltem mosolyogva.
- Nahát, milyen szép neved van - mondta Bartimo, majd egy alig érezhető csókot lehelt a kézfejemre.
Legszívesebben nem hagytam volna neki, de nem akartam elijeszteni, reméltem, hogy a hasznomra is válhat majd. Miután kissé oldódott a hangulat kettőnk között, Bartimo egy lépcsőfokot hátrált, hogy nagyjából egy szintbe kerüljünk, de még így is jóval magasabb volt nálam.
- Jó nagyra nőttél, majdnem, mint egy ork - törtem meg a csendet, jobb nem jutott az eszembe.
- Azért egy ork mellett még én is eltörpülök, de az való igaz, hogy én sem panaszkodhatok - felelte Bartimo vigyorogva, miközben megpaskolta kerek hasát. - Miért ücsörögsz itt egyedül?
- Nem tudok lemenni a lépcsőn - válaszoltam, majd kicsit arrébb dőltem, hogy lássa a mankóimat.
- Nahát, nem tudsz járni? Mi történt a lábaddal?
Végre kezdte kapizsgálni a lényeget, már csak egy dolog volt hátra:
- Mindent elmesélek, ha segítesz lejutnom innen. Már napok óta nem ettem egy falatot sem, farkaséhes vagyok.
- Semmi akadálya! - felelte Bartimo lelkesen.
Fellépdelt a lépcsőn és odahajolt hozzám, megvárta, amíg átkarolom a nyakát, aztán óvatosan átnyúlt a lábam alatt, megtámasztotta a hátamat, végül úgy kapott fel a székről, mintha csak egy díszpárna lettem volna. Letrappolt velem a lépcsőn, majd leültetett az asztalához, aztán már fordult is a pulthoz, hogy kérjen nekem valami ennivalót. Amint helyet foglalt velem szemben, láttam az arcán a gyerekes kíváncsiságot, szavak nélkül is tudtam, hogy engem akar hallani - legalább szorult belé egy kis jó modor.
- Szóval most én jövök, ugye? - kérdeztem Bartimot, aki csak bólogatott válaszul.
A név még hagyján, de milyen históriát adjak be ennek az ostobának? Miközben próbáltam valami hihetőt kiötölni, az a féleszű csak kerek szemmel figyelt engem.
- Rendben van. Az én nevem Tia Zessfar, mint azt már mondtam. Anyám a születésemkor elhunyt, így került apám mellé az én mostohám, Synestra. Synestra úrnő - kezdem bele a rögtönzött történetembe.
- Úrnő? Nahát! - ámuldozott Bartimo, de azon nyomban leintettem.
- Édesapám a közelmúltban követte anyámat, így én a mostohám nyakán maradtam, akivel ki nem állhatjuk egymást. Mivel apám vagyonát csak velem együtt kaparinthatta meg, magával hurcol minden városba, és amíg ő feléli az örökséget, addig engem elzár valahova.
- Ez borzasztó! - csattant fel a hallgatóságom. - És ő tette ezt a lábaddal is?
- Sajnos igen. - A hiteles alakítás érdekében néhány könnycseppet is kifacsartam a szememből, úgy pislogtam Bartimora. - Mérgezi a testem, hogy ne tudjak járni se, ezért kényszerülök a mankókra.
- Aljas boszorka! Majd én megmutatom neki! - A szelíd óriás hírtelen fújtató bikává alakult, kezdtem valami férfiasat is felfedezni benne.
A következő pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja, és a már ismerős, kopogtató léptek ütötték meg a fülemet. Elsápadva néztem a hang irányába, ahonnan Synestra közeledett felém, arcán elégedett mosoly húzódott.
- Nocsak, sikerült lejutnod a lépcsőn? - kérdezte az asztalhoz érve.
- Megint magamra hagytál, de szerencsére kaptam egy kis segítséget - feleltem diadalittasan, majd az asztal túloldalán toporgó vadkanra mutattam. - Bemutatom Bartimot.
Synestra elkomolyodva pillantott fel rólam, és akkor elszakadtak önjelölt testőröm láncai. Felborította az asztalt - szerencséjére csak a saját vacsoráját szórta szét -, és teljes testsúlyával Synestra felé vetődött, de a "mostohám" hamar megálljt parancsolt neki. Odébb lépett, majd egy jól irányzott mozdulattal belekönyökölt Bartimo orrába, végül hangos reccsenés jelezte, hogy az bizony eltörött. Amint az az ökör elterült a földön, lehervadt arcomról a mosoly, és kiszaladtam volna a világból is, de sajnos nem tehettem. Synestra fejcsóválva nézte a földön fetrengő Bartimot, majd rám emelte szúrós tekintetét.
- Meglelted a fegyvert?
- Mondhatjuk - feleltem halkan -, de még gyakorolnom kell.
Azt vártam, hogy kapok egy pofont vagy néhány fájdalmas szót, de nem így történt. Synestra elmosolyodott, majd az ölembe dobott egy kis fiolát, amiben égkék folyadék kavargott.
- Idd meg! Néhány óra múlva már nem lesz szükséged a mankókra.
Nagy kő esett le a szívemről, de még nem örülhettem a sikernek, hiszen Bartimonak tartoztam egy magyarázattal.