Egy eseménytelen nap vége. Vége?

Anyaszült meztelenül rohangáltam fel-alá a szobámban, mivel nem találtam a megfelelő ruhát. Lehet, hogy csak egy egyszerű vacsoráról volt szó, de nem csomagolhattam imádott testem közönséges ruhákba. Édesanyám - mint mindig, amikor késésben voltam - az ajtómon kopogtatott, hogy siessek, mert apám már türelmetlenkedett. Végül egy kékes árnyalatú ruhát öltöttem magamra, ami a méretes szekrény hátuljában bujkált, aztán megkerestem a hozzá készült cipőt is. Mikor végeztem az öltözködéssel, a tükörhöz siettem, hogy még utoljára megbizonyosodjak az összképről, ám valami nem volt jó. Percekig csak méregettem magamat, forgolódtam jobbra-balra, de nem tudtam rájönni a hibára. Végső elkeseredettségemben szóltam az ajtóm előtt toporgó anyámnak:
- Gyere be inkább, ne dörömbölj!
A kopogás megszűnt, én pedig vártam, hogy nyíljon az ajtó, de nem történt semmi. Pár pillanattal később anyám szólalt meg, hangjában bizonytalanság csengett:
- Biztosan bemehetek?
- Igen, csak gyere már!
Az egész házban az én szobám volt az egyetlen, ahova nemhogy a cselédek, de még a szüleim is csak félve mertek bejönni, mert annak soha nem lett jó vége, ezért mikor én adtam rá engedélyt, akkor is kétszer meggondolták a dolgot. Anyám végül benyitott, de először csak a fejét merte bedugni a résen. Barna hajfürtjei az arca elé hullottak, amiket halkan mérgelődve igazított hátra, aztán megköszörülte a torkát.
- Mit szeretne az én szemem fénye? - kérdezte halkan.
- Nem tudom, mi a baj a ruhával - fordultam felé széttárt karral.
- Ó, nincsen semmi baj azzal! - felelte megkönnyebbülve, és beoldalazott az ajtón. - Megmutatja a domborulatokat, mégis elfed mindent a kutakodó pillantások elől.
Lehet, hogy anyám nem volt egy lángész, de ha ruha, ékszer vagy hasonló dolog végett kérdeztem, mindig tudott segíteni. Azonnal a tükör felé fordultam, és akkor végre szemet szúrt a hiba. A szolidan díszített fűző nem mutatta meg eléggé a dekoltázsomat! Megpróbáltam helyre igazítani, de sehogy sem boldogultam vele, végül könnyes szemekkel, a sírás határán állva pillantottam anyámra. Ő nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva odasétált hozzám, szembefordított magával, aztán elkezdte babrálni a ruhámat.
- Nincsen semmi baj, csak egy kicsit lejjebb kell húzni, itt pedig megigazítani - mondta kedvesen, közben feljebb tolta a mellemet.
Én csak némán néztem az arcát, főleg a nyelve hegyét, ami mindig kikandikált a szája sarkából, ha nagyon belemerült valamibe. Éreztem, ahogy lassan elillan a kellemetlen érzés, nem bőgtem el magam.
- Készen is van! - szólt végül anyám, és letörölte az apró könnyeket a szememből. - Menjünk vacsorázni, mert apád már éhen akar halni!
A szokásos séta után meg is érkeztünk a tágas étkezőbe, a szakács a konyha ajtajából figyelte, hogy mikor szolgálhatja fel az ételt. Apám a hosszú asztal végénél ült, ujjaival malmozva a kristályokkal díszített csillárokat nézegette unalmában, de lépteink hallatán felénk fordította tekintetét.
- Nocsak, a ház úrnői is megérkeztek végre! - szólt gúnyosan, majd intett a szakácsnak, aki már ugrott is a dolgára.
- Belissának gondja akadt - felelte anyám, aztán helyet foglalt apám mellett.
- Igazán? A ruha színével vagy a hajával?
- Ne firtassuk, úgysem értenéd!
Anyám szavain elmosolyodtam, miközben leültem vele szemben, de nem kellett volna.
- Remélem azért vagy ilyen vidám, mert végre megtaláltad a megfelelő férjet magadnak - mondta apám szúrós tekintettel.
- Ha már csak ilyen elárvult kutyatenyésztőket tudsz iderendelni, mint a legutóbbi, akkor nem hiszem, hogy valaha is megházasodok - feleltem vállvonogatva, miközben az elém kerülő tányér tartalmát kezdtem nézegetni.
- Fiatalon rangot szerzett, tisztességes férfi, nem hódol káros szenvedélynek, csak ünnepek alkalmával iszik egy pohár bort. Mi a bajod vele?
- Az, hogy agyatlan viadorokat tenyészt.
Anyám a villájával megkocogtatta a tányérját, így hívta fel a figyelmet az előttünk illatozó ételre. Nem is kellett több, azonnal nekiláttam az evésnek, megpróbáltam elkerülni a prédikálást, ráadásul a kedvencemet készítette a szakácsunk: tyúksültet tavaszi gyümölcságyon. Néhány percre csend telepedett az étkezőre, de apám nem bírta megállni, hogy ne szólaljon meg.
- Minden kérőt elüldöztél eddig, soha nem számított, mi volt a foglalkozása. Milyen család leszármazottját hozassam eléd, hogy végre megházasodj?
- Ha már így kérdezed, egy kereskedő vagy borász család fia lenne a legjobb. - Apám feje elvörösödött, kezdetét vette a jól megszokott párbajunk.
- A városban már egy kereskedő sarj sincsen, aki megkérné a kezedet!
- És borász? - kérdeztem, aztán újabb falat húst vettem a számba.
- Már csak egy... - kezdte apám, de hírtelen elnémult, és a harmatborral teli poharáért nyúlt, hogy igyon pár kortyot.
Akárhányszor ki akarta mondani a számára átkos nevet, mindig ez történt. A Sadrawaal család bérencei minden évben megkörnyékezték apámat, de ő az elveihez hűen mindig visszautasította az ajánlatukat, és ha a szőlőst nem engedte, akkor engem főleg nem fog odaadni.
Vártam még egy kicsit, hátha újra megszólal, de látszólag valamin nagyon elgondolkozott, ezért folytattam az evést. A vacsora további része csendben telt, végül anyám felé pillantottam:
- Eltávozhatok?
- Menj csak nyugodtan, mi még maradunk!
Megvontam a vállamat, majd felálltam az asztaltól, és kényelmes tempóban felsétáltam a szobámba. Megszabadultam minden ruhámtól, magamra húztam fehér köntösömet, aztán elindultam a fürdőhelyiség felé. A cselédek előkészítettek mindent, aztán felszívódtak, nem volt szükségem közönségre. A méretes kád egy emelvényen pihent, alatta haldokló tűz pislákolt az elszenesedett fahasábokon, a falikarokon álló gyertyák többségét eloltották már. Szerettem azt a kellemes hangulatot, ezért is utasítottam a fürdetőket, hogy ne lábatlankodjanak folyton körülöttem, menjenek anyám köré ugrándozni. Levetettem a köntösömet, hajamat kétoldalt előreigazítottam, aztán nyakig merültem a kád meleg vizében. Eszembe jutott apám gondterhes arca a vacsoránál, de nem tudtam rájönni, mi nyomaszthatta annyira, hiszen a Sadrawaalok miatt soha nem volt olyan bizonytalan. Hamar széttereltem a gondolataimat, nem igazán érdekeltek a borászat ügyei - amíg hasznot hozott, nem izgatott.
Rátértem egy sokkal fontosabb dologra, vagyis magamra. Elemeltem a kád melletti asztalkára bekészített bort, töltöttem egy pohárral magamnak, egy keveset a vízbe öntöttem, aztán lassan kortyolgatni kezdtem. A velem szemben lévő ablakon beszűrődő holdfény ezüstösre festette a vizet, ami kellemes melegséggel vette körül testemet. Miközben iszogattam, mutatóujjammal a mellemet simogatva figyeltem az egyik gyertya lángjának andalító táncát, amely teljesen megbabonázott. Sokáig fel sem tűnt, hogy megittam a bort, végül az üres poharat leraktam a kisasztalra, a hangulatos pillanat és a lágy érintések együttesen pedig hamar álomba is ringattak.

Gondtalan élet

Csak álltam a magas tükör előtt, és az új ruhámban gyönyörködtem. Selyemből készült a város egyik legjobb szabója által, fekete és lila színben pompázott, hatalmas uszálya volt. Egyszerűen imádtam minden részét, főleg a fűzőjét, mert olyan látványosan összenyomta a melleimet, mintha bele sem fértek volna. Anyám mindig azt mondta, hogy az istenek azért teremtették ilyennek a nőket, mert így könnyebb elcsavarni a férfiak fejét. Na, nem mintha szentírásként tartottam volna a szüleim szavát, de néha mondtak értelmes dolgokat is. Elvégre anyám sem az eszével csábította el az apámat, így talán valamivel alátámaszthatta néhány bölcseletét, ha nem is mindet. Annyira lefoglalt a tükörképem, hogy fel sem tűnt, valaki kopogott az ajtómon, de nem is érdekelt. Olyan kevés időt tölthettem magammal, mióta tizennyolc esztendős lettem, pedig imádtam foglalkozni bájos arcommal, mogyoróbarna hajfürtjeimmel, karcsú testemmel és persze formás domborulataimmal. Több mint valószínű, hogy magának Ranushának is ilyen teste volt fiatal korában. Végül meguntam az idegesítő kopogást, és mérgemben felkiáltottam:
- Először is hallottam!
- Siess, mert megérkezett a kérőd! - hallatszott anyám vékony hangja az ajtón túlról.
Igen, a kérőm. Azok a piperkőc ficsúrok csak rabolták az időmet, ezért nem foglalkozhattam magammal. Apám a fejébe vette, hogy férjet talál nekem, de azok a nyámnyila fiúcskák nem tudtak mást csinálni, csak összenyálazták a kezem és sületlenségeket fecsegtek. Senkit nem érdekelt a származásuk, meg hogy melyik családhoz tartoztak! Amelyik okosabb volt, az nem magáról beszélt, hanem rólam. Áradozott az égkék szememről, pisze orromról, telt ajkaimról, nem pedig a vagyonáról és a terveiről. Egyszer járt nálunk egy ifjú, aki verset írt a szépségemről, de azonnal kidobattam a bolondot, amint családról és gyermekekről kezdett beszélni. Az istenekre, ezt a testet nem azért teremtették, hogy magzatokat hordjon ki!
Anyám ismét kopogott párat, amivel az őrületbe tudott kergetni.
- Mindjárt megyek! - kiáltottam már kissé idegesen, majd perdültem egyet a tükör előtt.
- Az ifjú uraság már a kertben vár - jött kintről a hang.
Uraság? Fiatalon rangot szerzett magának? Gyorsan az ablakhoz siettem, ami pont a kertre és a végeláthatatlan szőlősre nézett, majd óvatosan kilestem, hogy szemügyre vegyem a kérőmet. Egy magas, vállas férfiú álldogált a kertben, éppen anyám virágait vizslatta. Fekete haját igényesen hátrafésülte, tarkójánál kunkori copfba fogta. Előkelő viselete ugyanolyan színű volt, mint az enyém, vagyis apám összebeszélt vele - mindig ezt csinálta, ha biztosra akart menni. Az arcát ugyan nem láttam, de első ránézésre úgy gondoltam, talán kezdhetek vele valamit.
- Nem illik ennyit váratni - szólt anyám kintről, és mondandója mellé újra kopogott, amitől aztán tényleg begurultam.
- Megyek már! - üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.
A kiabálásra még a kertben ácsorgó kérő is megfordult, és egyből kiszúrt az emeleti ablakban. Egy pillanatig csak meredten bámult engem, aztán elmosolyodott, végül intett felém. Ranusha ments meg, hol rejtőzött eddig ez a jóképű marha? Az ajtó felé fordultam, és a ruhához készült magassarkú cipőben tipegve megiramodtam kifelé. Anyám a világos folyosón várt rám, de ahogy kiviharzottam a szobámból, majdnem felborítottam. Két kézzel kapaszkodtam a szoknyámba, nem akartam megbotlani az aljában, mert abból csúnya esés lett volna. A felmenőimnek mániája volt hatalmas szobákat és termeket építtetni, így beletelt néhány percbe, amíg leértem a vendégfogadóba. Gyorsan összeszedtem gondolataimat, megigazítottam a hajam és a dekoltázsomat, felvettem egy bájos műmosolyt, aztán kihúzva magam elindultam kifelé. A kint várakozó vendég észrevehetően végigmért - ha a szemei kezet tudtak volna növeszteni, meg is fogdosnak -, aztán elém lépdelt, és mélyen meghajolt.
- Hanel cwa Tardon, a harmadik - szólt dallamos hangján, közben kezemért nyúlt, és lágy csókot lehelt rá.
- Belissa con Ralowen - feleltem remegő térddel, majd erőt vettem magamon. - Sétáljunk!
Hanel majdnem szó szerint beleütötte az orrát a mellembe, ahogy felegyenesedett. Bal keze a derekamra simult, jobbjával pedig megtámasztotta államat.
- Szépsége túlszárnyal minden képzeletet, kisasszony - mondta, miközben mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta.
Na, így kellett volna kezdeni minden kérőnek! Ha nem tartotta volna az államat, biztosan elalélok - bár ezt a tömény illatszerek is okozhatták, amik áradtak a ruhájából. Pillanatnyi zavaromat szétterelve nyugodtságot erőltettem magamra, Hanelt megjutalmaztam egy kedves mosollyal, aztán elhátrálva kezei közül megindultam a faragott kövekből kirakott ösvényen, ami a szőlős és a borház felé vezetett. Kérőm lelkes kiskutyaként jött utánam, mindvégig rólam áradozott. A névtelen kis lánykák már rég elolvadtak volna tőle, de bennem volt annyi tartás, hogy nem vetettem magam egyből a karjai közé. Én nem értem be üres fecsegéssel, csupa olyan dolgot mondott, amit én is tudtam magamról. Apám alaposan felkészítette, de biztos voltam benne, hogy annak a - kívülről szinte tökéletes - féleszűnek is akad valami hibája. Szép lassan elértük a borházat, ami nem minden kérővel sikerült. Nagyjából minden tizedik ficsúrnak volt szerencséje, hogy elsétálhatott velem a borostyánnal benőtt épületig.
- Hagyd a szép szavakat, beszélj magadról! - utasítottam Hanelt.
- Nem érdemes rám pazarolni a szót, kisasszony.
- Szépségemben biztos vagyok, mivel ezzel nőttem fel, de rólad semmit sem tudok. Beszélj hát magadról!
A borház lugasa alatt - mint mindig - Fafhen várakozott, hogy borral kínáljon minket. Jól is jött az ital, mert másképp nem bírtam volna ki Hanel locsogását. Egy-egy pohár szűzleánnyal a kezünkben leültünk a számunkra megterített asztalhoz, amin különböző sütemények voltak.
- Szóval a teljes neved Hanel cwa Tardon, a negyedik - kezdtem a vallatást.
- A harmadik, kisasszony - szólt közbe szemtelenül.
Talán azt utáltam mindig is a legjobban, ha kijavítottak. Elkezdett rezegni a léc.
- Mennyi idős vagy?
- Huszonhat esztendős volnék, kisasszony.
- Nahát, ilyen fiatalon lettél egy kisebb család vezetője?
- Igen, apámat idő előtt magához hívta Sors isten - hangjában szomorúság hallatszott.
- Ez sajnálatos hír. - Próbáltam együttérző lenni, nem sok sikerrel. - Mi történt vele?
- Szétmarcangolta két viador - válaszolta halkan, majd elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Látványos színészkedés volt, meg kellett hagyni. Az árva fiú, aki elveszítette apját, de cserébe egy egész családot örökölt.
- Ez szörnyű! - kezemet a szám elé emeltem, mint egy rémült kislány. - Tragikus baleset!
- Ez gyakorta megesik a családunk tagjaival, a nagyapám is hasonlóképp végezte - fokozta Hanel.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogyan lehetett ilyen szerencsétlen valaki, hogy több családtagját is ugyanúgy veszítette el? És akkor elkezdtek összeállni a mozaik darabkái.
- Mondd csak, mivel foglalkozik az általad vezetett család? - kérdeztem gyanakodva.
- Kutyák tenyésztésével, főleg viadorokat tartunk, de kevés a jó kiképzőnk. Ezért gyakorolom magam is ezt a mesterséget.
Szemem elkerekedett, hírtelen azt sem tudtam, sírjak, nevessek vagy üvöltsek, de végül az utolsót választottam.
- Hogy micsoda? Ocsmány kutyákat tanítasz a gyilkolásra? Te megőrültél! Nincs akkora vagyonod, amivel rávehetnél, hogy összekössem veled az életem! Kotródj a szemem elől, te bájgúnár!
Hanel teljesen elsápadt, szerintem még levegőt sem mert venni. A világ minden haragját rázúdítottam volna, ha nem jelenik meg Fafhen. Az öreg tekintete szavak nélkül is érthetően a tudtára adta annak a szerencsétlennek, hogy ideje volna távozni, ha lehet azonnal. Hanel úgy elinalt a kerten keresztül, mintha őt is viadorok kergették volna. Mikor sikerült lehiggadnom, önelégült mosollyal dőltem hátra a fonott karosszékben, fülem mögé igazítottam kósza hajtincseimet, végül belekortyoltam a poharamba. Fafhen fejcsóválva fordult felém, majd leült velem szemben.
- Mire jó ez, kisasszony?
- Lehet, hogy beteges élvezet járja át a testem a menekülő ifjak láttán - válaszoltam nevetve, amire a lakáj is elmosolyodott a bajsza alatt. - Igyál te is egy kicsit! - böktem Hanel pohara felé.
- Tudja nagyon jól, hogy nem tehetem.
- Te a komornyik vagy, aki a mi házunkban szolgál, igaz? - kérdeztem résnyire szűkült szemekkel, csak a móka kedvéért.
- Igaz, kisasszony.
- Ezek szerint az én szavam is parancs, így van?
- Így van - bólintott Fafhen.
Imádtam az öreget, már jóval a születésem előtt is apám szolgálatában állt. Vicces volt látni, hogy a horgas orra alatt egyre nagyobb lett a bajsza, míg fejéről kihullott minden hajszála. Apám mindig azt mondta, miattam lett ilyen kopasz szegény, amin maga Fafhen is jókat nevetett. Ismerte az öreg a tréfát, ezért néha jókat lehetett mulatni vele - vagy éppen rajta. Belekortyoltam a finom borba, aztán megnyaltam ajkamat, közben sejtelmesen Fafhenre pillantottam.
- Ha mindez valóban így van, akkor én, Belissa con Ralowen megparancsolom neked, hogy igyál velem egy pohár bort!
- A parancs az parancs, nincs mit tenni - válaszolta az öreg, majd felemelte a poharat. - Mire iszunk, kisasszony?
- A gondtalan életre - feleltem határozottan, majd én is felemeltem a poharamat.
Koccintás után a földre öntöttünk egy keveset a borból, majd mindketten belekortyoltunk a vörös italba.

Prológus

Az egyszerűen berendezett szobában két férfi ült egy íróasztalnál. Mindketten elegánsan voltak öltözve, az egyikőjük néhány papírt lapozgatott, míg a vele szemben helyet foglaló némán figyelt. A percekig tartó, súlyos csendet halk torokköszörülés törte meg.
- Sajnálom, de most sem fogadhatom el az ajánlatát - szólt a férfi, aki a papírokat tartotta, majd hátradőlt kényelmes karosszékében. - Nem is értem, miért erőlteti ezt a szerződést.
- Sadrawaal nagyúr sokra tartja az ön tudását, ezért igazán örülne, ha csatlakozna a család kötelékébe - felelte a másik nyájasan.
- Nekem úgy tűnik, hogy a mélyen tisztelt nagyúr csak az ültetvényre szeretné rátenni a kezét, nem foglalkozik az én tudásommal.
- A szerződésben kikötött részek csupán formai követelmények - válaszolt ismét a férfi. - Tudja nagyon jól, mennyire szigorúan veszi a család a birtokokra vonatkozó szabályokat.
- Hogyne tudnám! - nevetett hangosan a férfi, és az asztalra dobta a papírokat. - A család kötelékein belül csak a Sadrawaaloknak van joga a borkészítéshez, a kereskedelemhez, a földek igazgatásához.
- Sokat ad a pletykákra, uram. - A futár arca elkomolyodott, miközben a szétszóródott papírokért nyúlt. - A nagyúr becsületes ember, jólétet és biztonságot nyújt a hűségért cserébe.
- Ugyan miért volna szükségem biztonságra? Nincsenek ellenségeim.
- Soha nem tudhatja, kit haragít magára a tetteivel, uram.
Az addig higgadtan üldögélő férfi felpattant helyéről, homlokára a düh szántott ráncokat. Fújtatva figyelte a papírjait összekaparászó futárt, majd mikor végzett a dolgával, a ház ura az ajtó felé mutatott.
- Takarodjon a házamból, és többet ne hozzon ide semmilyen szerződést!
- Végzetes hibát követ el - mondta a férfi, aztán felállt a székéről.
- Takarodjon!
A futár nem szólt többet, csak alattomos mosollyal elhagyta a szobát. Néhány perc múlva a lakáj kopogtatott az ajtón, majd a választ meg sem várva benyitott.
- Minden rendben van, uram?
- Gyere beljebb, Fafhen! - A férfi a hatalmas ablaknál állt, és az éppen távozó hintót figyelte. - Tölts nekem egy pohár bort!
Az ősz bajuszos, kopasz lakáj már rég megtanulta, ha ura az ablaknál állt, valami nem volt rendjén, ezért csak akkor beszélt, mikor parancsolója kérdezte. Csendben töltött egy pohár bort - minden szobában volt egy vitrin, ahol tartottak néhány üveggel -, majd ő is az ablakhoz lépett, aztán átnyújtotta az italt urának.
- Mondd csak, Fafhen, miért feketebort töltöttél nekem? - kérdezte a férfi a pohárba merengve.
- Megjegyeztem az évek során, hogyha jó uram lelkét valami nyomasztja, azt csak ez mulasztja.
A ház ura egy pillanatra elmosolyodott és helyeslően bólogatott.
- Sadrawaal szüntelenül ereszti a futárjait, hogy hajtsak fejet előtte.
- Ön több annál, mintsem a talpnyalók sorába álljon, uram - vágta rá a lakáj gondolkodás nélkül.
- De mi lesz akkor, ha egyszer tényleg felhergelem a családot? - A férfi gondterhes arccal pillantott fel a pohárból, és az egyik fal felé fordult, amin egy őt és családját ábrázoló festmény díszelgett. - Mi lesz, ha nem tudom megvédeni azokat, akik fontosak számomra?
- Amíg ön életben van, a feleségét és a lányát nem érheti baj. Sadrawaal ugyan sok mindenre képes, de nem fogja egy maroknyi földért kockáztatni a hírnevét - felelte bizakodóan a lakáj.
- Úgy legyen, ahogy te mondod, Fafhen - bólintott a férfi, és belekortyolt a fekete nedűbe.

Álmatlanok (novella)

Eljött a várva várt nap, imáimat meghallgatta Rea istenanya. Már hosszú évek óta az Álmatlanok rendjében szolgálok, de csak most, húsz esztendősen fogadtak igazán maguk közé a rendtagok. A rendet majd' négyszáz éve alapította Aghnar Bydern, az első Álmodó. A tekercsek szerint valami olyan bűnt követett el, ami miatt Shaelig tartó, álmatlan zarándokútra ítélte magát. Hosszú napokig haladt megállás nélkül, mígnem a fáradtság ledöntötte a lábáról. Álmában Rea szólította meg, és arra utasította Aghnart, hogy emeljen neki szentélyt azon a helyen, ahol szemét lehunyta. Aghnar követőket gyűjtött, és közös erővel megépítették a rendházat, minek közepén a Reának szánt szentély áll. Aghnar úgy rendelte követőinek, hogy amint elalszik valaki, azt azonnal verjék föl álmából. Senki nem térhetett nyugovóra, csak maga Aghnar, az első Álmodó. Parancsait halála után mindig a legfáradtabb rendtag vitte tovább, és ez így van a mai napig. Míg az Álmodó alszik, s Rea szavára vár, mindenki más éberen teszi a dolgát. Senki idegen nem léphet be otthonunkba, ki idebent él, nem szólhat máshoz, csak a társaihoz. A rendház kertjében csak olyan növények találhatóak, amelyek segítenek nekünk ébren maradni, de ha már semmi sem segít, akkor parázson járunk, úszunk a közeli tóban, vagy más elfoglaltságot keresünk magunknak. Olykor hozzájuthatunk különféle porokhoz, amik ugyancsak az éberségünket hivatottak szolgálni. Ezeket egy vén kuruzsló hozza nekünk, és beleteszi a rendház előtti faládába, amibe ruhát, élelmiszert, meg hasonló dolgokat szoktak rakni a környéken élő falusiak. Régebben engedélyezve volt még az önostorozás is, de mióta egy rendtag ebben lelte halálát, csak legvégső esetben alkalmazható. Én már lassan öt éve nem hajtottam álomra a fejem, de ez nem sok idő, hiszen van köztünk olyan is, ki harminc éve virraszt már. És a mai napon végre teljes jogú rendtaggá avattak, aminek szívből örülök. A Zászlóháború miatt minden segédet az Álmatlanok közé fogadtak. A rendházban mindössze kétszázan élünk, de ebből sokan nem felszentelt rendtagok, a mai naptól azonban már mindenki joggal viselheti a ház hófehér köpenyét, melyen az aranyszínű, félig behunyt szem díszeleg. A rend nagy kitüntetésben részesült, hiszen komoly feladatot kaptunk: a Szövetség utánpótlásának útját kell fenntartani egy kis mezővárosban, ami a határ déli részén fekszik. Tudom, nem nagy dolog, de az Álmatlanok eddig csak kisebb parancsokat teljesítettek, mikor mások hadba vonultak. A felszentelésemnek nem örülhetek sokáig, a rangidősek utasításaira minden szükséges felszerelést és útravalót összekészítünk a fiatalabb társaimmal, és még naplemente előtt nekivágunk az útnak. Mivel az első Álmodó is magányosan, szó nélkül haladt célja felé, mi sem beszélgethetünk. Gyalog megyünk, a kényelem és a rendtagok nem férnek meg egymás mellett, de nekem nem is hiányzik. Mikor gyenge pillanataimban fekhelyről álmodozok, parázsra térdelve kérem Reát, hogy űzze el a bűnös vágyakat, de most szerencsére az erőltetett menetelés és a fekete bakkin keserű bogyója nem engedi a közelembe a régen látott álmok csábítását. Mivel már idejét nem tudom annak, mikor jártam utoljára ilyen távol a rendháztól, kicsit örülök is a hallgatásnak, így legalább élvezhetem a természet minden darabkáját. Miközben elmerülök a madarak énekében, arcom és hajam a lágy szellő simogatja, mintha csak finom női kéz érintene. Éjszaka felkeresem az összes csillagképet, amit ismerek, de olykor egyszerűen a Holdat fürkészem. Bár a napok lassan és unalmasan telnek, végül sikeresen elérjük a település határát. Végtelennek látszó szántóföldek mindenütt, körülöttük sötét erdő magasodik. A felettesek elmondják a tervet, majd tíz-tizenöt fős csapatokra oszolva, különböző irányból kezdjük megközelíteni a kis várost. Ugyan a parancslevél nem említett számottevő helyőrséget, de jobb az elővigyázatosság. Szerencsémre egy csapatba kerültem Tarhemmel, akivel egész jól el tudok beszélgetni, és még a csapatvezető sem szigorú, így válthatok néhány szót velük. Tarhem kevéssel előttem került a rendházba, miután a szülei egy tűzvészben odavesztek. Robusztus testalkata ellenére jámbor ember, bár mély hangja nem ezt sejteti. Ugyan keveset beszél, de ha sikerül kicsikarni belőle bármit is, hamar feltűnhet, hogy kellemes társaságul szolgál. Mikor elérjük a kijelölt ösvényt, a kapitányunk csendre int minket, de egy kérdés még kikívánkozik belőlem:
- Mit gondoltok, menni fog?
- Remélem, hogy nem lesz semmi nehézség - feleli Tarhem.
- Ezek csak egyszerű parasztok - legyint a felettes. - Kaszával és kapával nem érnek sokat a kard ellen.
- Úgy gondolja, uram? - kérdem suttogva.
- Igen. Lehet, hogy alig kétszázan vagyunk, de minket kiképeztek, ezek meg csak a földműveléshez értenek.
- Igazat beszél - bólogat Tarhem egyetértően.
- Most már egy hangot se! - förmed ránk a kapitány. - És maradjatok a parancsnál!
- Igenis! Nem ölünk, csak ha nincs más lehetőség! - idézem az utasítást.
A napsugarak már csak elhalványulva kúsznak az égen, mire elérjük az első házakat. Egyszerű földút, ami a városba vezet, két oldalán hosszú, zsuppfedeles parasztházak sorakoznak. Szerencsére senki nincs a mocskos utcákon; az asszonyok a vacsorát készítik, a dolgos férfiak pedig jól megérdemelt sörüket kortyolják valamelyik ivóban. A kezdeti izgalom hamar elszáll, és büszkén vigyorogva vonulunk tovább az utcán.
- Ez igen hamar ment - szól a kapitány.
- Igaza lett, uram! Harc nélkül bevonulhatunk a piactérig! - mondja Tarhem, közben a levegőbe öklöz.
Ekkor az egyik ház udvarából valami négylábú förmedvény ront ránk, mi pedig kardot rántva fordulunk a vinnyogó lény felé. Azonnal lesújt rá a kapitány, de már késő, az az ocsmány dög belemar felettesünk lábába. Tarhem egy szempillantás alatt előreszúr kardjával, és leteríti a szörnyet, ami nyüszítve leheli ki a lelkét.
- Uram, súlyos a sérülése? - lépek a kapitányhoz a következő pillanatban, aki szitkozódva nézegeti a vérző lábát.
- Sunyi dög, még nem is láttam ilyet! Mi ez a lény?
Tarhem leguggol a tetem mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Rózsaszín bőrén átütnek a lila és zöld erek, nyújtott pofájából tűhegyes fogak sokasága mered kifelé. A nyakán ejtett sebből barnás vér patakzik.
- Uram, ez valami démoni bűbájjal kitenyésztett korcs lehet! - állapítja meg végül Tarhem.
- Rea, ments meg! - sápadozik a kapitány. - El kell látni a sebet, nehogy elfertőződjön! Keressünk egy biztonságos helyet!
Öt társunk azonnal kapja magát, és bemennek annak a háznak az udvarába, ahonnan az imént kirontott a csúfság. Tarhem és én a kapitányt támogatva követjük a felderítőket, három társunk pedig hátulról fedez minket. A hosszú parasztház mögött egy roskatag istállót találunk, de amint tásaim belépnek, egy hatalmas bestia ront rájuk. Tarhem elengedi a kapitányt, hogy a többiek segítségére siessen, ám az üvöltő szörnyeteg addigra már leteríti egyikőjüket, és könyörtelenül átharapja a torkát. Időm sincs kardot rántani, mikor hátulról éktelen ricsaj üti meg a fülemet. Kiperdülök a kapitány mellől, aki ettől egyensúlyából kibillenve elterül a földön, én pedig meglátom újabb támadónkat. Rút banya mártja kését az egyik társam hátába, aztán újabb áldozat után fordul. Meglendítem kardomat, a vágás nyomán vér fröccsen. A vén szipirtyó úgy károg fájdalmában, mint a varjú, de egy újabb suhintással sikerül elhallgattatnom, és az udvarra csend borul. Az istálló felé pillantok, Tarhem épp kirántja kardját a szörnyeteg oldalából, társaink pedig döbbenten figyelik őt. Hamar a kapitányhoz sietek, és felsegítem a földről.
- Uram, hova küldtek minket? Mi ez a förtelmes hely? - kérdi Tarhem, miközben a habzó pofájú bestiát figyeli.
- Nem tudom, fiam - feleli halkan a kapitányunk.
- Két rendtag halott, maga megsérült, és most két újabb társam kapott sebet ettől a dögtől.
Tarhem fáradt szemében a harag tükröződik, keze ökölbe szorul, de kordában tartja indulatait. Mindenki némán figyeli a kapitányt, csak én szegezem tekintetem a szörnyetegre. Hasonlít a kintire, de ez sokkal nagyobb, lábai fekete karmokban végződnek, testét néhol szőr borítja.
- Uram, ez a valami ember lehetett! - szól az egyik társam a hátam mögül, aki épp a banyát vizslatja. - Eltorzult a kinézete, de szerintem ez egy ember!
- Ne foglalkozzatok vele, menjünk be az istállóba! - utasítja a kapitány.
Tarhem előre megy, majd hamarosan int nekünk, hogy mi is bemehetünk. Odabent gyertyát gyújtunk, amit a kapitány kotor elő erszényéből, aztán elmondunk egy imát Reának, hogy fogadja magához elhunyt társaink lelkét és óvjon meg minket ezektől az átkos teremtményektől.
- Lássátok el a sebesülteket! - mondja a kapitány az ima végeztével, közben elhelyezkedik egy szalmával megtömött zsákon.
- És a maga lába, uram? - kérdezem.
- Azzal ne törődjetek, megvagyok én egyedül is!
- Biztos benne?
- Nyugalom, majd én bekötözöm magamnak!
Tarhem és én hozzáfogunk a két sérült rendtag ellátásához, a többiek pedig őrt állnak az istálló bejáratánál. Sokat sajnos nem tehetünk értük, csak reménykedhetünk abban, hogy a sebeik nem fertőződnek el. Dolgom végeztével hátrapillantok a kapitányra, és döbbenten látom, hogy felettesünket elnyomta az álom.
- Uram, nem szabad aludnia! - ugrok fel a helyemről, de a kapitány a füle botját se mozdítja. - Ébredjen fel!
Megragadom a vállát, és rázni kezdem, a ricsajra a többiek is beszaladnak. Tarhem arrébb taszít a vállával, majd lekever egy hatalmasat a kapitánynak, aki ettől háborogva felriad.
- Mi a fészkes fenét képzelsz magadról, te féleszű? Majd megmutatom én neked, hogy kit pofozgass, te senkiházi!
- Csihadjon, uram! Csak felkeltettem, mert elbóbiskolt! - feleli hátrálva Tarhem, mire a kapitány kardot rántva felpattan. - Térjen az eszéhez, uram!
Már látom, ha nem cselekszem, nagy baj fog történni, ezért én is kivonom a kardomat, és a kapitány elé ugrok. Az első csapását sikerül hárítanom, a következő pillanatban pedig egy jól irányzott szúrással az oldalába mélyesztem a kardhegyet. Kezéből kifordul fegyvere markolata, végül fehérre sápadva elterül a földön. Tarhem levegőért kapkodva figyeli a felettest, aztán rám emeli a tekintetét, de egy szó sem hagyja el a száját.
- Biztos a harapástól őrült meg - szól egy társunk, megtörve ezzel a súlyos csendet.
Kiszabadítom kardomat, aztán a többiekhez fordulok. Fejemben visszhangzik az a mondat, amit az imént hallottam, és valószínűleg a többiek is épp így éreznek.
- Most mi a baj? - kérdi remegő hangon az egyik sebesült. - Ugye nem gondoljátok... - ám utolsó szavait Tarhem fojtja belé.
Másik sérült társunk a kardjáért nyúl, de én azonnal mozdulok, és szíven szúrom, a többiek pedig csendben figyelnek. Percekig csak állunk a történtek után, nem szól senki egy szót sem. Tarhem fel-alá járkál az istállóban, néha megvakarja a tarkóját, de mindvégig a kapitány holttestét méregeti, mintha arra várna, hogy felkeljen.
- Vajon a többiekkel mi lehet most? - fakad ki belőlem a kérdés.
- Keressük meg őket! - Tarhem megtorpan, és felém fordul. - Ha szerencsénk van, néhány házzal vagy utcával arrébb találkozhatunk valamelyik rendbéli csapattal!
- És ha megint megtámad minket valami? - kérdezi egyik fiatal társunk.
- Már tudjuk nagyjából, mivel állunk szemben, nem érhet meglepetés minket - felelem halkan, mire a többiek helyeslően bólogatnak.
A halottakat hátrahagyva indulunk kifelé az istállóból, ám odakint újabb akadályba ütközünk. Egy éjszín sörényű monstrum kuporog a földön a banya kihűlt tetemét szorongatva. Mire feltápászkodik a földről, és megragadja a ház falának támasztott rozsdás kaszát, mi mindannyian kardot rántunk. Félelmetes üvöltéssel ront ránk, de a túlerővel szemben nincs esélye, hamar levágjuk az átkozottat, bár egy ideig még szenved a vérében fuldokolva. Egy utolsó egyeztetést követően nekivágunk a sötétségbe burkolózott utcának, hogy megkeressük a többi csapatot. Lépteink sietősek, nem kívánunk újabb rémségekkel találkozni, hangtalanul haladunk abba az irányba, amerre a főteret sejtjük. Mindenki bepillant a házak udvaraiba, hátha valami rejtőzik ott, de végül szerencsésen elérjük célunkat. A kis tér kőzúzalékkal van borítva, körülötte fogadók és középületek ácsorognak. A holdfénynél jól belátható az egész, egy árva lélek sem bóklászik a környéken.
- Itt nincsen egy se a mijeink közül - állapítja meg Tarhem csalódottan.
- Pedig a terv úgy szólt, hogy itt találkozunk - mondom neki. - A többieket is megtámadta volna valami?
- Minden bizonnyal.
- Akkor most mi legyen?
- Biztonságos helyet kell keresnünk, ahol átvészelhetjük az éjszakát!
- Igazad van, de mégis hogyan?
- Majd én azt megmondom! - lép közénk egyik idősebb, kopasz társunk. - Váljunk szét! Hatan nehezebben rejtőzhetünk el, mint ketten vagy hárman!
- Talán elment az eszed? - Tarhem felháborodva tárja szét karját. - Együtt több esélyünk van életben maradni!
- Kevesebb embernek kisebb búvóhely kell! - vág vissza a tar férfi, majd sarkon fordul, és sértődötten elviharzik.
Két társunk követi őt, így már csak hárman maradunk a kis tér szélén. Tanácstalanul nézünk egymásra, nem tudjuk, mit tehetnénk ebben a helyzetben. Közel kétszáz rendtag jött erre az átkos helyre, és csupán mi maradtunk mostanra? Az nem lehet!
- Tarhem, mi van akkor, ha a többiek csapdába estek valahol, vagy elhurcolták őket? - kérdem reménykedve.
- Elhurcolni? Mégis hova?
- Akárhova! Lehet, hogy van itt valami szentély, ahol ezek a förtelmes lények emberáldozatot mutatnak be, vagy tudom is én! - felelem vállvonogatva.
Tarhem láthatóan elmerül gondolataiban, karját a mellére fonva néz engem. Másik társam egy darabig türelmesen várakozik, de mikor megunja, elkezd kavicsokat rugdosni. Percekig csak várom, hogy valamelyikőjük megnyikkanjon, de mindketten szótlanok maradnak. Türelmem fogytán vállon verem Tarhemet, hátha attól magához tér, de csak egy homlokráncolt pillantást kapok cserébe.
- Rea szavára, mondjatok már valamit! - szólok rájuk végül.
- Mi lenne, ha keresnénk egy búvóhelyet, és aludnánk? - kérdi Tarhem bizonytalanul.
- Megőrültél? - csapok a homlokomra. - Az csak az Alvó kiváltsága!
- Ha a többi csapat tagjai halottak, akkor csak Rea segíthet rajtunk, és ahhoz muszáj álmodnunk.
Ez a nyomós érv gondolkodtatóba ejt. Tarhemnek igaza van, hiszen az Álmatlanok rendjében csak azt látogatja meg Rea, aki alszik. Számtalanszor imádkoztam már hozzá, de ezidáig még egyszer sem jelent meg előttem. Egy próbát megér, ha ez sem segít, akkor már semmi.
- Rendben van! - mondom halkan. - Ezzel megszegjük a rend egyik legfontosabb parancsolatát, de a szükség törvényt bont!
- Ez a beszéd! - feleli Tarhem vigyorogva, ám ekkor társunk csendre int minket.
- Valami zajt hallottam - suttogja, miközben a kis tér túloldalán álló kocsma irányába mutat.
A borostyánnal benőtt kőépületből néhány rusnya lény lép ki, és pont felénk indulnak el. Pofájukból fröcsög a nyál, szakadt gúnyájuk tiszta sár, vállukon vérmocskos kaszát vagy kapát támasztanak. Úgy ledermedek, hogy rémülten rezzenek össze, mikor Tarhem megböki a vállamat. Mire felé tekintek, ők már néhány lépéssel odébb járnak, úgyhogy sietősen követem őket. Egy kis utcát vesz célba, közben többször hátrapillant, nehogy utánunk eredjenek. Kevés séta után békésnek látszó környékre érünk, a közelben egy árva lényt sem látunk. Igaz, sötét van, de jól kivehető még így is, hogy itt az út kiszélesedik, egy kis füves sziget választja ketté, a közepén pedig két fából faragott oszlop nyúlik az csillagos ég felé. Úgy hiszem, valami bálvány lehet ezeknek az átkozottaknak. Ahogy tekintetem ereszkedik lefelé, megpillantok valamit, vagyis inkább valakit az egyik oszlop tövében. Megveregetem társaim vállát, majd előremutatok.
- Az egy rendbéli! - Tarhem szeme szinte azonnal kikerekedik, és a véres köpenybe bugyolált férfihez siet. - Barátom, jól vagy? Élsz még?
Nem kapunk választ, az apró reménysugár veszni látszik. Ez az egész hely megfertőz minden halandót, és a halálba taszítja. Kezem ökölbe szorul, legszívesebben üvöltenék, kardot rántva rohannék a rothadó dögök ellen, kik ezt a helyet lakják. Gondolataimat egy erőtlen hang tereli szét.
- Meneküljetek innen - suttogja alig hallhatóan a földön kuporgó társunk.
- Mi történt a csapatoddal? Hol vannak a többiek? Életben maradt még valaki? - Tarhem kérdései csak úgy záporoznak a férfira.
- Mindenki meghalt. Halálarcú rémek, rút banyák, ocsmány korcsok voltak mindenütt. Vérre szomjaztak, mi pedig nem bírtunk velük.
- A fene vinné el az egészet! - szitkozódik Tarhem, majd az egyik oszlopba öklöz.
- És te hogy kerültél ide? - térdelek a férfi mellé.
- Több sebet kaptam, de el tudtam rohanni. Néhány acsargó dög üldözőbe vett, meg is haraptak, de mikor ideértem, volt még annyi erőm, hogy felkapaszkodjak erre az oszlopra.
Amint vége a mondatnak, kard pendülését hallom. Tarhem lemondóan csóválja a fejét, aztán legyint nekem, hogy menjek arrébb. Tudom, mire készül, de igaza van, nem tehetünk semmit a sérült társunkért. Felegyenesedem, aztán elhátrálok néhány lépést.
- Szóval megharaptak? - kérdi Tarhem hidegen a férfitől.
- Legalább háromszor.
- Rea óvja lelkedet a sötétségtől. - A kard könyörtelenül szúrja át társunk nyakát, aki vérében fuldokolva meredten bámul rám.
Szemében látom a megnyugvást, végre örökké aludhat a szerencsétlen.
- Tarhem, te mindenkit képes lennél megölni, aki sebet kapott az ocsmányságoktól? - kérdezi bizonytalanul eddig szótlan társunk.
- Ha úgy hozza a sors, még a saját életemet is kioltom - feleli Tarhem rezzenéstelen arccal.
Kell néhány pillanat, amíg értelmet találok a kérdésnek, de amint gondolataim választ adnak, már nyúlok is a kardom után. Az árulás aljas fegyver, csak a gyávák értenek a forgatásához. Bátor harcos soha nem árulja el a társait, az elveit, a hitét. Aki ezt megteszi, az pusztuljon Rea akarata által! Mi haszna a gyávaságnak, ha ezzel olyas valakit áldozunk fel, aki talán gyógyír lehet a problémára, aki utat mutathat a halál torkából? Tarhem nem mozdul, nem tesz semmit, csak áll. Megmagyarázhatatlan mosoly húzódik az arcára, majd szemét lehunyva várja az elkerülhetetlent. Mindkét kard célba talál, ám nem voltam elég gyors. Társam elterülnek a földön, én pedig kővé dermedve figyelem őket. Szívem egyre hevesebben kalapál, ujjaim elengedik a kardom markolatát, az pedig Tarhem lába mellé esik. Összeroskadok, ekkor egy öklömnyi kő akad a kezem ügyébe, amire teljes erőmből rászorítok. Suttogó hangok kezdenek bíztatni a bosszúra, hiszen még nincs késő, az áruló még lélegzik. Mire feleszmélek, már halott társam teste fölött térdelek, kinek fejét a felismerhetetlenségig összezúztam a kővel, amit az imént markoltam fel. Futásnak eredek, nem tudom hova, de nem is érdekel, csak jussak minél messzebb innét. Kiérek a házak közül, lábam a búzamezőn keresztül az erdő felé visz, de már nem kapok levegőt, a fák közé érve erőtlenül összeroskadok. Beletúrok véres erszényembe, de nincs nálam semmi, ami erőt adhatna, így hamarosan eljön a rég várt pillanat, és elalszom. Álmomban talpig fekete köpenybe burkolózva járjuk egy kis város poros utcáját Tarhemmel. Mindkettőnk bőre sápatag, szemeink beesettek, fénytelenek. Egy kedves kiskutya rohan oda hozzánk, vígan ugrándozik körülöttünk, Tarhem még meg is simogatja. Egy közeli ház udvarából aggodalmas vakkantások hallatszódnak, anya szólítja a kölykét. Mi bekísérjük kis barátunkat, odabent pedig egy kedves asszonnyal találkozunk, akivel beszélgetni kezdünk. Jó társaságban repül az idő, hazaér a földekről a ház ura is. Egyszerű parasztember, nagyon barátságos, még az istállót is felajánlja nekünk éjszakára, de mi nem maradunk. Tovább haladva a faluban látunk egy takaros kis fogadót is, ahol a megfáradt földművesek kortyolják jól megérdemelt sörüket. Néhányan épp hazafelé indulnak, biztos valami finom vacsora várja őket otthon. Nemsokára megpillantunk két magas faoszlopot, mindkettő tetején Rea szent szimbóluma díszeleg. Elfáradunk, mire idáig elérünk Tarhemmel, ezért letelepszünk az oszlopok tövébe, és egymásnak dőlve elalszunk. Újabb álom kezdődik, ismét találkozunk a kiskutyával és gazdáival, megint elmegyünk a fogadó előtt, ismét leülünk a díszesen faragott oszlopok tövébe, ahol újra elnyom az álom minket. Végre mindent értek. Az álmatlanság az őrületbe taszított minket, minden rendtagot, ahonnan már nincs kiút. Lovagok? Soha nem voltunk Rea kegyeltjei, csupán eszelős őrültek, tébolyult gyilkosok, akik már nem tudták megkülönböztetni agyuk szüleményeit a valóságtól. Egy sötét erdőben fekszem, semmi nem számít többé. Örökké alszom, végre pihenhetek.

Ronom (városleírás)

Ronom

Ronom egy nyugati város, állandó lakossága nagyjából 30000 fő. Régen mezőgazdasági település volt, de zamatos borai és jól képzett harci és vadászkutyái hamar elhíresültek, amiért a kereskedőknek is megérte eljönni idáig. A város nagy területen fekszik, északi irányból a borászatoknak otthont adó dombok határolják, míg a többi oldalról legelők és szántóföldek fogják közre. Nyugaton egy mesterségesen duzzasztott tó található, amin keresztül vezet az út a városig.
Az elmúlt négyszáz évben a város nemessége irányította Ronomot, előtte a földesúri család belviszályai miatt szenvedett a nép. A bukást követően a nagy céhek és kereskedőházak - más néven családok - felosztották a várost maguk között, és mindenkinek a saját területéről kellett gondoskodnia, ez a mai napi így van.
Ronom vagyona főleg a borok és kutyák eladásából származik, de lovakkal és gabonával is kereskedik. Pénzneme a szőlőfürtöt ábrázoló aranytallér, amit nem szoktak váltani, magas nemesfém tartalma miatt pedig örömmel elfogadják a környező településeken is.
A város elrendezése igen sajátos, minden a területeket uraló családok épületei köré összpontosul. Minden az egyszerűségre törekszik, a fontosabb épületek csoportosan állnak, a nagyobb tereket széles utak kötik össze, ezért könnyen el lehet jutni bárhova. Minden út le van fedve, a nagyobbak macskakővel vagy kőlapokkal, a kisebbek kőtörmelékkel. Egybefüggő fal nincsen, a családok némelyike rendelkezik csupán kisebb védművekkel, de ez csak a saját területeket védi. A közbiztonság városrészenként változik, a lakosság moráljától és a családok pénzétől függ, de mindenhol van képzett helyőrség.
A város az új felosztás mellett a régi körzetek neveit is megtartotta, ami alapján öt kerületre osztható:

Pincesor (Felső-Ronom)

Aréna kerület
Kereskedő kerület
Alsó-Ronom
Fekete-Ronom

Pincesor: Egykor a tehetősebbek lakhelye volt, ám a borászatok hamar kivásárolták az összes épületet, és díszes borházakat, fogadókat építettek, vagy óriási pincéket alakítottak ki, amik a dombok alá is benyúlhatnak. A kerületben két nagy család dominál, mindkettő borokkal foglalkozik.
Aréna kerület: Neve megtévesztő, ugyanis az arénát lebontották a tűzvész után, napjainkban csak kutyaviadalokra kialakított "vermek" találhatóak itt. A kerületet csupán négy család uralja, akik kutyák tenyésztésével foglalkoznak, gyengébb társaikat kivétel nélkül bekebelezték.
Kereskedő kerület: Piactér, bazár, guruló boltok, meg ami kell. A kerületben két kereskedő család, illetve a pénzverő család a mérvadók, de a borászok által irányított "bábüzletek" is kiharcolták a tiszteletet. Az egyik nagy család ötlete volt a guruló bolt, amivel nem a vevő megy az üzletbe, hanem az megy a vevőkhöz. Erre csak a közadók fizetésének emelésével lehet jogosultságot szerezni, amit a kis családok nem engedhetnek meg maguknak.
Alsó-Ronom: A város lakónegyede, az átlagos emberek otthona. Nem a legbiztonságosabb környék, mivel a kerület családjai nem költenek sokat a közbiztonságra, csak amennyit muszáj. A kocsmák és fogadók feltűnően nagyok, mivel úgy lettek felépítve, hogy kisebb kutyaviadalokat is rendezhessenek a pincékben vagy a belső udvarokon. A kerület családjai szoros összhangban élnek egymással.
Fekete-Ronom: A város sötét oldala. A nagy tűzvész során porig égett a kerület, innen kapta a nevét is. A fedél nélkül maradt, nincstelen emberek a romok között újraépíthették házaikat, hála a családok adományainak, azonban már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Nyomornegyeddé vált a kerület, ahova berágták magukat a nem kívánatos családok, és a mai napig itt bonyolítják tisztességtelen üzleteiket. A közbiztonság fogalma a verőlegényeknél és torokmetszőknél kimerül, sötétedés után már csak az jár az utcákon, aki elég erős vagy túl hülye.

Családok

A kerületeket több család közösen irányítja, de mindig a gazdagabb, nagyobb családok szava érvényesül. Avatatlan szem a demokrácia példaképének látja a várost, de aki ismeri Ronom sötét oldalát, az tisztában van azzal, hogy az alvilág is kiveszi a maga részét a politikából. Senki nem mer keresztbe tenni a nagy családoknak, mert ha valaki nem tudja magát megvédeni, elég hamar egy sötét verem mélyén találhatja magát az illető, és életének utolsó perceit egy viadorral kell eltöltenie.
A városi gyűléseken ugyan minden család képviselteti magát, de a saját biztonságuk érdekében eladják a szavazati jogukat a kerület egyik nagy családjának. Ettől a gyűléseken egyedülálló szinkronmozgás tapasztalható: Amint kézfeltartással szavaz egy nagy család képviselője, a megvásárolt tagok nyomban követik a példáját. A kerületi tanácskozások ezzel szemben sokkal becsületesebben folynak, hiszen ott saját kerületük és jólétük érdekében kell döntéseket hozni a családoknak.
Ha egy céh vagy szövetkezet nem éri el a kellő szintet, nem léphet a családok közé, és nem kap szavazati jogot sem, tehát nincs beleszólása a közigazgatásba.
Minden kerületben vannak domináló családok, ezek pedig a következők:

Pincesor
Sadrawaal borház: Ronom egyik legerősebb családja. Az ő kezükben van a domb nagy része, ezért rengeteg kiváló minőségű bort termelnek. Vezetője mindig a legidősebb Sadrawaal leszármazott, a becsatlakozott borászatoknak nincs beleszólásuk a család ügyeibe. Elismert boraik többségét nem a városon belül értékesítik, hanem a saját kereskedőikkel hordatják szét a környező települések nemesei számára. A Pincesort már rég óta próbálják a saját uralmuk alá hajtani, de eddig még nem sikerült nekik. A család az Árnyvadász klán védelmét élvezi, cserébe nem kis összegekkel támogatják őket.
Harkon pincészet: A Pincesor másik nagy családja, a Sadrawaal borház vetélytársa. Támogatja a kerület kisebb borászatainak fejlődését, ennek ellenére nagyon elszigetelt család. Odafigyelnek birtokaik, boraik szuverenitására; a nőknek mindig külhoni férjet választanak, de kizárólag arannyal támogatják az ifjú párokat; a bortermeléshez csak a Harkon nevet viselő férfiaknak van joga. Bor mellett jelentős mennyiségű pálinkát is készítenek, aminek a Harkon névhez méltó a minősége. Főleg a helyi piacon adják el készítményeiket.
Aréna kerület
Kutyaszobrászok céhe: Neve is mutatja, hogy kizárólag szoborkutyák tenyésztésével foglalkoznak a család idomárjai. Befolyásukat a kutyák eladásából szerzett pénznek köszönhetik, ugyanis a képzettebb példányokért akár több ezer aranyat is elkérnek. Ronom nagy családjai mellett a környék nemessége is törzsvendégnek számít náluk.
Ranusha őrzői: Néma rona és ronomi viador idomításával foglalkoznak. Főleg házőrző - és nem ritkán rendfenntartó - kutyákat képeznek, de előfordulnak harci ebek is náluk. A városőrségben szolgáló kutyák mind ezen család idomárjainak köszönhetőek, de sok példány talál külhoni gazdára is. Az Árnyvadász klán rendszeresen rendel tőlük.
Halhatatlanok szövetsége: Csak vérbeli harci kutyákat képeznek, kivétel nélkül ronomi viadorokat. A család régen magába olvasztott egy alkimista céhet, azóta ők készítik az egyedi összetételű tápot, ami a szövetség védjegye. Sokan úgy gondolják, a náluk idomított kutyák nem képzett harcosok, hanem őrült gyilkosok. Ronom nagy viadalainak állandó szervezői, az ő birtokukban van a város legnagyobb "arénája". A kutyákat csak idomárral együtt adják el, akiket külön szerződtetnek a vásárlók.
Vadászegylet: Szoborkutya kivételével minden fajtát képeznek, és mint azt a család neve is mutatja, főleg vadászkutyákat tenyésztenek. Törpevadászaik híresen jól neveltek, általában tucatjával viszik őket megrendelésre, de a városi piacon is hamar elkelnek. Tehetséges idomárjaik gyakran szegődnek bérvadásznak a gazdag urak mellé, ezért pedig nem kevés fizetséget kapnak.
Kereskedő kerület
Aranyverők céhe: Ronom egyetlen családja, aki jogosult a pénzverésre, ezért nem csak a kerületben, de a városban is jelentős a szerepe. Független minden más családtól, tagjai megvesztegethetetlenek. Városszerte van bankházuk, ám a legnagyobb természetesen a Kereskedő kerületben található. Saját őrséget tartanak fenn, embereik képzett zsoldosok.
Szekérszövetség: Ez a család főleg a külkereskedelem miatt alapult. Tagjai közös pénzből fizetett zsoldos csapatokat bérelnek a környező településekre induló konvojaikhoz, így védve az árut az utakon leselkedő veszélyektől. Nyílt titok, hogy a Sadrawaal család már többször megpróbálta rátenni a kezét a Szekérszövetségre, de eddig minden terve kudarcba fulladt.
Szabad kereskedők: A család élvez jogosultságot a külhoni kereskedők vámolására. Készleteiket nem szállítják máshova, csak városon belül kereskednek. Tagjai közül sokan a borász családok által létrehozott bábüzletek vezetői, ezért a család neve nem teljesen fedi a valóságot. A saját pénzből fenntartott őrség veteránok által képzett katonákból áll, ezért nagyon szervezettek.
Alsó-Ronom
Bortestvériség: A kerületben élő borászok családja. Alsó-Ronomban sok szimpatizánsa akad, mert az olcsó - de jó minőségű - borok mellett viszonylag képzett őrséggel is ellátják a várost. A családhoz tartozó kocsmák és fogadók hangulatosak, áraik megfizethetőek. A nagyobb helyeken fizetett bárdokat alkalmaznak, akik néha magukra vállalják a kidobó szerepét is.
Játékmesterek: A kerület közösségi életéért felelnek, ők rendezik a kisebb kutyaviadalokat. Közepesen képzett viadorokat tartanak, amiket főleg korcs kutyákkal, farkasokkal, alkalomadtán bikával vagy medvével eresztenek össze a különlegesen kialakított kocsmák vermeiben. A város biztonságosabb környékein játékbarlangokat is üzemeltetnek, emellett különböző bódítószereket is árulnak. Épületeiket tolvajokkal, bárdokkal és tagbaszakadt verőlegényekkel őriztetik.
Fekete-Ronom
Árnyvadász klán: Kíméletlen orgyilkosok, nem ismernek kegyelmet. A Sadrawaal család pénzéből élnek, cserébe védelmet biztosítanak a borház tagjainak. Aljas módon, főleg mérgekkel ölnek, de nyílt harcban is veszélyesek. A klán vámolja a fekete kereskedelmet, valamint sokféle bódítószert adnak el a városban és azon kívül is. Saját kerületükben nagyon veszélyesek, de Ronom többi részén inkább a háttérbe húzódnak. A kisebb boltoktól és ivóktól védelmi pénzeket szednek, a városőrséget pedig gyakran lefizetik, így tevékenységeiket akadálytalanul végezhetik.
Hollótoll céh: A város legtitokzatosabb családja. Tagjai képzett gyilkosok, sokan mágiát is használnak. Varázstudóik különleges felszerelésekkel látják el a családot, de a megfelelő összeg ellenében megrendelésre is dolgoznak. Szigorú szabályok szerint élnek, megszegésüket halállal büntetik. Ronom minden kerületében van őrházuk, így szinte mindenről elsőként értesülnek. Létezésük hasznos a város számára, mivel lelkiismeretesen vadásznak a nem kívánatos személyekre, orvkereskedőkre, tolvajokra, ezzel segítve a városőrség munkáját. Diszkréten kezelik a megbízatásokat, mindig elvégzik a feladatukat. Gyakran fordulnak hozzájuk a környező települések, ha segítség kell az ottani alvilág szabályozásához.

Vallás

Ronom minimális tiszteletet szentel az Istenek házának, minden kerületben egy-egy közös szentély található, de ezek közül sem mindegyikre jut felszentelt pap.
A város saját bálványa Ranusha, a bor és jókedv istennője, kinek a környező települések is tiszteletüket teszik. Buja, csábító, alulöltözött alakban szokták ábrázolni, a festményeken mindig vörös hajjal és levelekből készült ruhában látható. Nincs olyan tér, ahol ne állna legalább egy Ranusha-szobor, a fontosabb csomópontokon még templomokat is állítottak neki a városiak. Ezek a díszes épületek adnak helyet a legtöbb ünnepségnek, a köréjük emelt lugasok alatt hajnalig tartó mulatozásokat szoktak rendezni egy-egy esküvő alkalmával.
Imái vidám hangvitelűek, dallamosak, az idegenek gyakran egyszerű bordalnak hiszik.
A városiak bort szoktak áldozni a különlegesen kialakított, tölcsér formájú oltáron, mielőtt fohászkodnak az istennőhöz, a mennyiség a kérés nagyságától függ. A csecsemőket borban fürösztik egy hónapos korukban, ezzel védik az ártó erőktől. A temetéseket mindig a dombokon tartják, az elhunyt sírját nem szokás túldíszíteni, csupán a közepére ültetnek egy fiatal szőlőhajtást.

Lakosság és Kultúra

Ronom lakóinak többsége közvetlen, nagyhangú, őszinte. Tisztességesen dolgozik mindenki, nem szokás kibújni a munka alól. A férfiak esténként elmennek otthonról, hogy meglátogassák kedvenc fogadójukat, kocsmájukat vagy zugivójukat, ám ezalól kivételt képeznek a tehetősebb urak, mivel ők saját rezidenciájukon iszogatnak. Egyik helyi szokás, hogyha valakinek vagy valaminek az egészségére isznak, az első korty italt mindig a földre öntik. Mivel a ronomi ember általában vidám, mindig iszik valamire, ezért a tömény italok csak ritkán kerülnek elő. Átlagos napokon nem szokás lerészegedni, ezért egy-két kupa bor után hazatér a dolgos ember.
A gyermekeket tizennégy évesen avatják felnőtté (ekkor ihatnak először többet egy kupa bornál), de csak gyermekáldás után kell munkába állniuk.
Az ifjaknak elnézik, ha néha kimaradnak otthonról, de a lányokat csak akkor engedik el éjszakára, ha biztos kézben tudják a szülők. Mivel Ranusha egyes imái hirdetik a szerelmet, a nemi vágyak kielégítését, nem ritka, hogy a lányok húsz éves koruk előtt szülnek, de ha nem tudják az apa kilétét, az nagy szégyen a családnak.

Kereskedelem

Ronom borai és kutyái között több híresség is található, melyekre a helyiek nagyon büszkék, ezért is cserélték le régi városi címert a mostanira, amin zöld alapon két ágaskodó kutya fog közre egy fürt szőlőt - ezek mind aranyszínűek. Emellett ritkaságnak számítanak ugyan, de az avatott utazó találkozhat a város "legendás" pálinkáival is, amiket a helyiek csak ünnepek alkalmával hoznak elő.

Híres borok:
Ronomi szűzleány: Könnyű, édes vörösbor, főleg desszertekhez fogyasztják. A nők kedvelt bora, gyakran előkerül egy-egy beszélgetés vagy családi összejövetel alkalmával. Ronom minden fogadójában és kocsmájában fellelhető, igen olcsón mérik.
Ranusha vére: Testes vörösbor, általában vadhúsokhoz fogyasztják, mert jól társul a fűszeres, karakteres ízekhez. Úgy tartják, csak akkor igazán jó a bor, ha pont olyan vörös, mint Ranusha haja. A templomban mindenki ezt szokta áldozni az istennőnek, és ebben fürösztik a csecsemőket is. Mivel nagy mennyiségben készítik, a legócskább ivóban is kapható.
Harmatbor: Rózsaszín árnyalatú, kristálytiszta bor, szárnyasokhoz szokás fogyasztani. Különlegessége, hogy szüret idején a szőlőfürtökre kiült harmatot a szüretelők gondosan vödrökbe gyűjtik, amit aztán hozzáöntenek a nedűhöz, mielőtt a hordókba töltik azt. Elkészítése miatt igen drága, ezért csak a nagyobb fogadók engedhetik meg maguknak, hogy tartsanak belőle egy-két hordóval.
Ronomi feketebor: A közkedvelt fekete szőlőből készül ez a karakteres bor. Színe majdnem fekete, fény felé tartva ibolyaszínűnek látszik. Sertésből és marhából készült ételek mellé fogyasztják. A legtöbb fogadóban és ivóban tartanak belőle néhány hordóval.
Farkasvér: Vörös színű, erősen fűszeres ízű bor, amit az idősebb városiak csak vadászbornak neveznek. Főként bárányhús mellé fogyasztják kísérőnek. Régen a dombokon túlra járó vadászok itták, amibe alkalomadtán valóban csepegtettek a megölt farkasok véréből. Napjainkban már nem használják ezt az összetevőt, csak a hagyományokat hűen őrző borászok. A városban igen elterjedt és kedvelt bor, nincs ivó nélküle.
Keltegető: Ronom egyetlen fehér - azaz inkább aranyszínű - borfajtája. Kellemes, kissé fanyar íze megosztja a lakosságot, sokan visszautasítják, ha ezt kínálják nekik, mások viszont örömmel fogyasztják. Gyümölcsök, könnyű ételek mellé szokták kortyolgatni. Nevét azért kapta, mert ha a bort felöntik mézes tejjel, egy ízletes ital lesz az eredmény, ami kiváló a másnaposság elűzésére. Csak olyan környéken kapható, ahol elegen igényt tartanak rá.

Híres kutyafajták:
Néma rona: Az éjszakák rettegett teremtménye, hangtalan gyilkos. A rona minden jellemzőjét őrzi, az egyetlen kivétel, hogy a néma rona nem képes semmilyen hang kiadására. Állítólag az első tenyészpéldányokat mágikus úton némították meg, amit utódaik is örököltek. Magassága 2,5 arasz körül mozog, átlagos termetéhez hosszú lábak társulnak. Fejformája enyhén keskeny, pofája a farkasokéhoz hasonló. Füle hegyes, farka felfelé ível, ritkán kurtítják. Bundája rövid, mégis dús, egyenes szőrzetű. Alap színe fekete, de a fehér mintázatot és maszkot is elfogadják a tenyésztők. Viselkedése kimért, nyugodt, mindig tartja a távolságot, és csak gazdájának fogad szót, ha az kiharcolta a falkavezér szerepét. A parancsot halálig követi, nem ismer félelmet. Átlagon felüli szaglása miatt szinte lehetetlen elbújni előle, kitartóan üldözi áldozatát. Főleg házőrzőként tartják, de nem ritka, hogy a helyőrség tagjai között is feltűnik.
Ronomi viador: Vérbeli harci kutya, létezésének egyetlen célja a gyilkolás. Születésétől kezdve edzik, emellett egy különleges, csak a ronomi alkimisták által előállított táppal etetik, ez teszi kiemelkedővé a más vidékeken tenyésztett fajtársai közül. Élete során csak egyetlen embernek engedelmeskedik, ezért csak azok tartják házőrzőként, akik meg tudják fizetni az idomárja bérét. Főként a nép szórakoztatására tenyésztik, az arénákban bikák, medvék, farkasok vagy fajtársai ellen szokott küzdeni, de olykor megesik, hogy halálra ítéltekkel kerül szembe. Feje széles, pofája enyhén nyomott, fülét és farkát teljesen levágják. 2-2,5 arasz magas, teste tömör izom. Szőrzete rövid és durva, általában egyszínű, de az sem ritka, hogy foltos vagy rajzolatos mintát visel. Lobbanékony, agresszív természetű, de idomárja egyetlen szavára is hallgat. Szereti, ha figyelnek rá, elvárja a simogatást és kedveskedést, ha úgy véli, jó dolgot csinált.
Szoborkutya: Maga a megtestesült elegancia, tenyésztése már-már művészetté vált. Akik nem értékelik ezt a fajtát, csak díszkutyának gúnyolják. Ronomban évente többször is megrendezésre kerül az a verseny, ahol a tenyésztők megmutathatják, mire képes a saját szoborkutyájuk. Ennek a kutyafajtának ugyanis az a tulajdonsága, hogy parancsra tökéletesen mozdulatlanná tud meredni, akár egy igazi szobor. A póz nehézségétől függően legalább két percre meg tud dermedni, de átlagosan akár több órát is kibír teljesen mozdulatlanul. Magassága közel 1 láb körül mozog, teste karcsú, lábai hosszúak. Feje keskeny, pofája nyújtott. Füle természetes állapotban lelóg, farka szögegyenes, de tetszés szerint kurtítani szokták. Rövid szőrzetének érintése selyemre emlékeztet, színe mindig szürke, ám nagyon ritkán születik márvány mintázatú is. Az ilyen kölyök ára egy nagyobb földbirtokéval és annak javaival is vetekedhet. A szoborkutya másik érdekessége, hogy szeme nem barna, hanem fehér vagy aranyszínű, ez vérvonalanként változik. Érzéketlen kutyafajta, nem szereti az emberek közeledését, csak ha úgy tartja kedve. Bár nagyon okos, betanítása évekig is eltarthat. Nyugodt vérmérsékletű, engedelmes fajta, de ha nem úgy bánnak vele, ahogy elvárná, nagyon makacs is tud lenni. A gazdag urak kedvtelésből tartják.
Törpevadász: A félreértések elkerülése végett tisztázni kell, hogy ez a kutyafajta nem a kedvenc áldozatáról kapta a nevét. A törpevadász kis termetű, tömzsi, nagyon szívós, magassága átlagosan 1-1,5 arasz között váltakozik. Feje kerek, pofája enyhén nyomott, fülét és farkát kurtítják. Szőrzete rövid és puha, színe zsemlebarnától a feketéig változik, de mindig egyszínű. A világosabb példányoknak fekete maszkjuk van. Türelmes, intelligens kutya, a gazdájához nagyon hűséges, ha megkapja a kellő odafigyelést. A jól képzett példányok elbírnak egy rókával, tízes falkában akár egy medvét is legyűrnek, ezért a vadászatok elengedhetetlen résztvevői. Méretei miatt a nők ölebként tartják.

Híres pálinkák:
Ranusha átka: Méregerős törkölypálinka, ami kiharcolta magának az elismerést. Általában temetés után isszák, de a nagyobb fogadókban gyakran előfordul. Neve egy tréfás történetből ered, miszerint élt a városban egy nagyszájú ember, akit Tardarnak hívtak. Tardar minden este más ivóba tért be, és megmondta a pultosnak, hogy töltsön neki a három legerősebb italból, amit ha egyhuzamban meg tud inni, és utána kézen állva eljut az ajtóig, akkor nem fizet ki. Persze a szájhős bírta az italt, mindig elért az ajtóig, a pultosok pedig csak beletörődtek az egészbe. Mikor Tardar híre elterjedt, sorra hívták a fogadókba, de semmi sem ütötte ki. Egy napon az öreg Garni elment Ranusha templomába, és az istennő áldását kérte az egyik üveg pálinkájára. Este Garni elhívta Tardart a kocsmájába, de az öreg csupán egy pohárkával töltött ki. A szájhős lehúzta a pálinkát, amitől még négykézláb is alig talált el az ajtóig. Ezután minden fogadós megáldatta a legjobb törkölypálinkáját, Tardar pedig nem ivott többet ingyen. Azóta minden férfi Ranusha átkának nevezi azt a pálinkát, amit megáldatnak, mert egy kupica is véget vethet az ivászatnak.
Ronomi faltörő: Karcos ízű, ágyas szőlőpálinka, szinte minden ivóban megtalálható, közkedvelt ital. Egyszer egy átutazóban lévő férfi, aki jól láthatóan nem az erejével kereste a kenyerét, megivott néhány pohárral belőle. Mikor a fejébe szállt, kiment a fogadó elé, ahol erejét fitogtatva belerúgott párszor egy akkor épp építés alatt álló ház falába. Mivel a fal még nem volt készen, a rúgásoktól egyszerűen kidőlt, a fogadós pedig azután csak faltörőként nevezte a pálinkát, ami idővel elterjedt a városban.
Szomszédűző: Egyszerű szőlőpálinka, amit érdekes módon rókapaprikával készítenek el. A külhoniak nem nagyon szeretik a keserű íze miatt, de a helyiek előszeretettel fogyasztják. Úgy tartja a szóbeszéd, hogy nevét és létezését egy ronomi lakosnak köszönheti, akit csak Barten bácsinak hívtak. Az öregnek volt egy szemtelen szomszédja, aki lopkodta a pálinkáját. Mikor rájött a tolvaj kilétére, elrejtette mindet, a helyére pedig azt a szőlőpálinkát rakta, amihez hozzáadta a rókapaprikát is. Mikor a szomszéd éjjel átosont, hogy igyon egy kicsit, a megszokott íz helyett teljesen mást érzett. Annyira rosszul lett a pálinkától, hogy másnap el is költözött Barten bácsi háza mellől. A hírhedt pálinka receptjéért a város összes pálinkafőzője sorban állt, Barten bácsi pedig némi arany ellenében örömmel elárulta a titkos összetevőt.
Ronomi életvíz: Mézzel ízesített törköly, amit furcsa módon melegen fogyasztanak. A nagyobb fogadókban külön tálcán szolgálják fel, aminek kis tartóiban különböző fűszerek vannak, ezekkel tetszés szerint lehet ízesíteni. A szegényebb városrészeken ezeket a fűszereket felváltják a bódítószerek. Nevét egyszerűen azért kapta, mert ha egy frissen elhalálozott illetőnek a szájába csepegtetnek ebből a pálinkából, az rögtön magához tér, hogy ihasson még belőle, annyira finom. Íze miatt a nők is előszeretettel fogyasztják, és szinte mindenhol megtalálható a városban.

Állatok és növények

Ronom és környéke bővelkedik a vadakban, főleg vaddisznó, őz és szarvas járja a dombokat, de találkozhatunk fácánnal is. Ragadozók közül a róka a legelterjedtebb, ám több farkasfalka is tanyázik a közelben. A mesterséges tó partján vadkacsák szoktak fészkelni, a vízben pedig néhány halfaj is megtalálható.
A tanyákon szarvasmarhát, sertést, bárányt, valamint baromfit tartanak. A városban egy kis család - a del Martimo-ház - lótenyésztéssel foglalkozik, méneseik gyakran szoktak vágtatni a déli legelőkön.

Érdekes állatok:
Szüreti medve: A környék egyetlen medvefajtája. Valamivel kisebb és mozgékonyabb, mint a barnamedve, és nem alszik téli álmot. Amíg jó az idő, nem merészkedik a települések közelébe, de az ősz közeledtével - általában szüret idején - egyre gyakrabban portyázik a tanyák környékén, ahol megtámadja a jószágot. Tél elején 3-5 utódot hoz világra, de ha nem talál eléggé eldugott helyet, a vadászok könnyen megfoszthatják kölykeitől. A fogságban nevelkedett példányokat gondosan etetik és edzik, hogy később a vermekben harcoljanak a viadorok ellen.
Álmos réce: A mesterséges tó egyik érdekes madara, minden sűrű növényzetű vízparton megtalálható. Nevét azért kapta, mert átlagosan 16-18 órát alszik egy nap. Nádasok közepére fészkel, de a fiatal egyedek a tavak közepén szoktak aludni, ahol csak nehezen éri el őket az ember. A hímek nagyon agresszívak, főleg ha felébresztik őket, ami nem nehéz, mivel igen éberen alszanak. Tavasz elején kezdenek párt keresni maguknak, ilyenkor jellegzetes sípoló, berregő hangot hallatnak. A tojó 5-10 tojást rak le a fészekbe, amiből az ínyencek egyik kedvelt desszertje, az édes tojáshab készül, ebbe gyümölcsöket szoktak mártogatni. A tojás héjából víziókat okozó altató készíthető.
Skarlátszemű sólyom: Ez a ragadozó madár elsősorban a településeken belül fészkel, és az ott élő, nála kisebb állatokra vadászik - rágcsálókra, madarakra, olykor macskákra. Éjszaka aktív, ezzel magyarázható fekete tollazata és skarlátszínű szeme, amivel tökéletesen lát a legnagyobb sötétben is. Hangtalanul közlekedik, sokan bagollyal szokták összetéveszteni, de azzal ellentétben a skarlátszemű sólyom gyorsan, cikázva repül. A vadászok nagyon szeretik, mert könnyen idomítható, és fajtársaival ellentétben akár erdőben is alkalmazható, egyetlen hátránya viszont az, hogy túl erős fényben gyakorlatilag megvakul.
Csíkos levéltekerő: A borászok ádáz ellensége, a szüret hírvivője. Egy arasz magas, barna bundás maki, hátán sötétzöld csíkokkal. Általában kis családokban élnek az erdőben, ahol gyümölcsökön és bogyókon élnek, de ahogy közeleg a szüret, ellepik a szőlősöket. Neve onnan ered, hogy mindig keres egy nagyobb levelet, amiből tölcsért formál, ebbe gyűjt élelmet magának. Ha elég ennivalót szedett, egy biztonságos helyen elfogyasztja azt, végül az összehajtott levelet eldobva visszatér az erdőbe. Csak a tökéletesen megérett gyümölcsöket szedi le, ezért hívják a szüret hírvivőjének.

A város földjein gabonaféléket termesztenek, emellett kisebb gyümölcsösök is vannak, ahol főleg mérsékelt övi gyümölcsfák találhatóak. A dombokat és a legelőkön túli földeket lombhullató erdő nőtte be, elterjedt a tölgy, a bükk és a cser. A borászok által betelepített szőlőfélék között a vörösborok alapjául szolgáló fajták dominálnak, mivel a fehérbort nem sokan szeretik.

Érdekes növények:
Rókapaprika: Ez a cserjeféle a környező erdőkben honos. Mindig fák tövénél nő, szabadon hamar elpusztul, a tudorok szerint élősködik a gyökereken. Szára és ágai nem fásulnak el, a növény egész évben megtartja sötétzöld színét. Levelei nem nagyobbak az ember fülénél, egyenesek, és valamivel világosabbak az ágaknál. Nevét a terméséről kapta, ami kezdetben fehér bogyóként növekedik, de aztán leve nagy részét leadja a növénynek, végül ökölnyi nagyságúra fújódik. Érés közben pirosodni kezd a termés, míg csak a vége marad fehér, ekkor alkalmas a leszedésre és fogyasztásra - ebben az állapotban úgy néz ki, mint a rókák farka. A helyiek porítva fűszerként, frissen a rókavár nevű étel alapanyagaként használják. A túlérett rókapaprika lassan elfeketedik, úgy pedig méreg főzhető belőle, ami nagy mennyiségben vakságot eredményez.
Fekete szőlő: Mivel lédús terméséből sok bor készíthető, igen elterjedt a város dombjain. Különlegességét az adja, hogy szüret idejére nem csak a fürtök, hanem a levelek is feketébe borulnak. Leve szintén sötét színű, amivel bizonyos eljárások után ruhát színeznek, írnak vagy festenek. Levele sajátos tulajdonsága, hogy ha forró vízbe mártják, tartósan megkeményedik, így dekorálni szoktak vele, de nem ritka az sem, hogy különféle eszközöket, felszereléseket készítsenek belőle.
Vízicitrom: Ez a növény a vízpartokon szokott megtelepedni, főként az iszapos aljzatot kedveli. Teljes egészében hasonlít a hínárra, ám a nyár végén a vízfelszínre engedi citromra emlékeztető termését. Nagyon keserű, de a merészebbek magában is megkóstolhatják, máskülönben ételek ízesítésére használják. Néhányan már kora tavasszal begyűjtenek néhány szemet, mert az éretlen termésből olyan főzet készíthető, ami akár órákra is úgy összehúzhatja az ember száját, hogy az meg sem tud szólalni.
Tarakka: 10 láb magasra is megnőhet ez a különleges fa. Ritka a környéken, de ahol megveti a gyökereit, ott minden más kipusztul, nem tűr más növényt maga körül. Szára és minden ága egyenes, kiváló alapanyag fegyverek és szerszámok nyeléhez. Levele nincsen, ellenben egész felületét tövisek borítják, szúrása a csaláncsípéshez hasonló. Valószínűleg azért fejlődött így a fa, mert évente csak egyetlen egy termést hoz, ami viszont olyan édes, mint a méz. Ritka ágaira szeretnek fészkelni a madarak, mert a fa tövisei megvédik őket, és szemkápráztató virága vonzza a rovarokat. Ősszel fejni szokták a töviseket, mert méreg és gyógyszer egyaránt készíthető belőle.

A város térképét megtekinthetitek ITT!

Új történet

Tengermély tiszteletem az olvasóknak!

Sokat gondolkoztam azon, hogy a Társak után mi legyen a következő alkotásom, amivel megörvendeztethetem a nagyérdeműt. Az életút regényeknek még nem mertem nekifogni, mert nem éreztem magam elég felkészültnek a feladatra, ezért elkezdtem kutakodni az internet végtelen képgyűjteményeiben. Hosszas keresgélést követően rátaláltam erre a képre, ami meghozta az ihletet.
A következő írásom egy burokban nevelkedett lány életének változását fogja bemutatni, ami kivételesen nem csak egy - tőlem megszokott - rövid novella lesz, hanem egy több fejezeten átívelő történet.
Az olvasók végigkövethetik majd a főhős lelki összeomlását, hogy a romokból újjászületve leküzdhesse az útjába kerülő akadályokat, és könyörtelenül érvényesíthesse a saját akaratát.
Remélem sok rendszeres olvasója lesz a történetnek, és alkalomadtán kapok némi visszajelzést is majd.

Addig is további jó olvasást a blogomon!

Társak (novella)

A sérült fekete sárkány lassan, bicegve jött elő a hegy oldalában nyíló barlangból. Gyengén terült el a földön, majd nagyot fújtatva megpihent. Több sebből vérzett, szárnyain hatalmas vágások éktelenkedtek. Az orrából kiáramló levegő fel-felkavarta a port, amit a hegyi szél vitt tovább a völgyben. A barlanghoz vezető keskeny ösvényen egy dúdoló fiú tűnt fel. Vállán foltozott zsákot cipelt, de amint megpillantotta a sárkányt, azonnal ledobta terhét, és odarohant.
- Aggaro, mi történt veled? - kérdezte kétségbeesetten.
- Katonák voltak itt - válaszolt a sebzett bestia erőtlenül. - Azt hitték, kincset őrzök, ezért rám támadtak.
- Hányan voltak?
- Hárman.
- És hogyan tudtak így elbánni veled? - kérdezte meglepetten a fiú.
A sárkány felemelte fejét a földről, majd a hang irányába fordult.
- Elvették a szemem világát, Zai - felelte.
- Az istenekre! - a fiú közelebb lépett, és megérintette a sárkány vérmocskos fejét. - Ellátom a sebeidet, rendbe fogsz jönni!
- Ne fáradj, fiú, nekem már lejárt az időm.
- Nem súlyosak a sebeid, hamar meggyógyulsz. Hozok füveket az erdőből.
- Nem látok, Zai! - csattant fel Aggaro, és elfordította a fejét.
A fiú megölelte a sárkány vastag, pikkelyes nyakát. Hosszú percekig maradtak úgy, mindketten mozdulatlan szobrokká váltak, de végül Zai megtörte a csendet.
- Majd én leszek a te szemed!
- Én nem vagyok hátas, te pedig nem vagy sárkánylovas.
- Két napra innen van egy kis kolostor, ahol néhány sárkány is él.
Aggaro feltápászkodott, aztán a sziklaterasz széléhez bicegett. Mélyen beleszagolt a levegőbe, fejét az ég felé emelte. Zai csak ekkor látta meg barátja üresen tátongó szemgödreit, és a pofájára száradt vért.
- Addig a kolostorig csak akkor juthatunk el, ha repülünk.
- Ha odáig eljutunk, akkor máshová is! - bíztatta a fiú.
- Te leszel a lovas, én a hátas? - kérdezte Aggaro.
- Nem, többek leszünk - lépett mellé Zai.
- Többek?
- Én a te szemed, te az én szárnyam.
A sárkány elmerült gondolataiban, egy szót sem szólt. Szárnyával csapkodni kezdett, amivel felkavarta a port, és Zai fekete haját is kellően összekócolta. Aggaro a levegőbe emelkedett, de egy pillanattal később inkább leereszkedett a biztonságos sziklateraszra.
- Nem fog menni, fiú - szólt végül fejcsóválva. - Repülni még tudok, de a látásom nélkül nem merem megtenni, hogy elhagyjam a barlangot.
- Aggaro, már idejét sem tudom annak, mióta ismerlek, de arra tisztán emlékszem, hogy mindig arra bíztattál, nézzek szembe az előttem lévő akadályokkal, és soha ne adjam fel! - mondta Zai homlokráncolva, miközben a sárkány mellé trappolt.
- Te egy ember vagy - mordult Aggaro. - Rövidke életedben nincs idő meghátrálni, ha el akarod érni az álmaidat.
- Gyáva vagy! - csattant fel Zai, és dobbantott egyet a lábával.
- Nem vagyok gyáva! - üvöltötte a sárkány.
Barátja ijedtében meghátrált, ekkor talpa megcsúszott a sziklaterasz peremén, és zuhanni kezdett.
- Segítség! - kiáltotta Zai torkaszakadtából.
Aggaro a szakadék felé fordította fejét, majd egy pillanatnyi hezitálást követően levetette magát a mélységbe.
- Kiálts, fiú! Megyek a hangod után!
Zai zuhanás közben végig a sárkányt bíztatta, hogy hajtsa gyorsabban magát a szárnyával. Üvöltött, ahogy csak tudott, hogy barátja biztosan hallja a hangját, amíg már csak egy karnyújtásnyi távolság volt kettőjük között. Aggaro még egy utolsót csapott, így Zai belekapaszkodhatott a sárkány pofájába, aztán a hátára kúszott.
- Fel! Kanyarodj felfelé! - utasította a fiú, barátja pedig engedelmeskedve irányt váltott.
- Hol van a barlang, Zai?
- Ne izgulj, odavezetlek!
Aggaro ugyan félt egy kicsit, de a nyugtató szavak hallatán megszállta a magabiztosság, és próbálta higgadtan követni barátja utasításait. Végül épségben elérték a sziklateraszt, bár a leszállás kissé rázósra sikerült. Zai úgy reszketett, hogy alig bírt megállni a lábán, mikor lemászott a sárkány hátáról, ezért inkább leült a földre. Aggaro fújtatva hasalt le, próbált volna megszólalni, de egy hang sem hagyta el a száját.
- Vakon repültem - nyögte ki végül.
- És én irányítottalak - tette hozzá Zai lihegve.
- Együtt repültünk, mint sárkány és lovasa - mondta Aggaro hitetlenkedve.
- Nos, akkor elmegyünk a kolostorba?
- Fiú, holnaptól gyakorolni fogunk! - felelte a sárkány.
- Majd hozok neked gyógyfüveket, hamar rendbe fogsz jönni!
- Rendben van, de most menj haza! Elég volt ennyi izgalom egy napra.
- Vigyázz magadra, holnap korán jövök! - mondta Zai, miközben felpattant a földről, aztán megölelte Aggarot.
Másnap a fiú a napkeltével érkezett, zsákját mindenféle gyógyfüvekkel tömte meg, és egy vödör vizet is cipelt a kezében. Letisztogatta Aggaroról a vért, aztán egy kőmozsárban összeőrölte a növényeket, és az így kapott pépes anyaggal látta el a sárkány sebeit.
- Készen is vagyunk! - mondta végül elégedetten, miközben mellkasára fonta a karját.
- Hálásan köszönöm, fiú! - biccentett Aggaro, majd feltápászkodott, és kisétált a barlangjából. - Megpróbáljuk?
- Repülni akarsz? - kérdezett vissza Zai, amire barátja csak némán bólogatott. - Akkor ne ácsorogjunk itt! - azzal felmászott a sárkány nyakába, és próbált kényelmesen elhelyezkedni.
- Készen állsz?
- Igen, mehetünk!
Aggaro egy mély levegőt vett, aztán nekiiramodott a szakadéknak, és kitárva szárnyait elrugaszkodott. Emlékezetéből tudta, hogy a völgy túloldala jóval magasabban van, így körözve emelkedni kezdett, hogy nyílt terepen gyakorolhassanak.
- Hol tartunk, fiú?
- Mindjárt felérünk. Merre akarsz menni? - kérdezte Zai.
- Dönts te, csak ne vezess messzire! - felelte Aggaro.
- Jól van, akkor kanyarodj kicsit jobbra, aztán egyenesen előre!
A sárkány engedelmeskedett a parancsnak, és pontosan arra repült, amerre Zai mondta. Eleinte nehezen igazodtak ki egymáson, de hamar belejöttek mindketten, és délutánra már messzire jutottak a barlangtól.
Aggaro vízzúgásra lett figyelmes, ami egyre hangosodott.
- Zai, már a vízesésnél vagyunk? - kérdezte izgatottan.
- Igen. Gondoltam, ezt a helyet ismered, és biztosan megszomjaztál repülés közben - válaszolta Zai. - Kezdj el lassítani, mindjárt leszállunk!
Egy kis tó partján értek földet, amit zöldellő liget övezett. Ritka látvány volt az ilyen hely, a völgy általában kopár falait csak itt-ott tarkították facsoportok vagy füves sziklateraszok, a ligeteket és kisebb erdőket bárki meg tudta volna számolni a két kezén. Aggaro nagyokat kortyolt a kristálytiszta vízből, Zai pedig a hátsóját fájlalva heveredett le a fűbe.
- Meg kell hagyni, eléggé kemény a hátad - panaszkodott fintorogva a fiú.
- Mi bajod a hátammal? - fordult oldalra Aggaro.
- Úgy érzem, mintha apám egy hétig ütötte volna az ülepem.
- Ne haragudjon, uram, amiért nem vagyok felnyergelve - morgolódott a sárkány.
- Megvan! A sárkánylovasok nyerget használnak!
- Bolond vagy, fiú! Egy olyan nyereg kisebb vagyonba kerül! Honnan teremtesz aranyat rá?
- Azt nem tudom - felelte Zai tanácstalanul, ám egy pillanattal később felcsillant a szeme. - Neked biztos rengeteg kincs van a barlangodban, adhatnál kölcsön!
Aggaro teljesen ledöbbent a hallottaktól. Fejcsóválva sétált a fiú mellé, aztán elhasalt a fűben.
- Te elhiszel minden falusi szóbeszédet?
- Biztos van valami alapjuk, nem?
- Emlékszel, amikor a testvéreid azt mondták neked, hogy mekegni fogsz, ha megeszed a kecskebogyót?
- Tisztán emlékszem - bólintott Zai.
- Ettél bogyót? - tette fel az újabb kérdést Aggaro.
- Igen, ettem. Friss volt még, akkor hullajtotta a kecskénk.
- És mekegtél?
Zai teljesen elvörösödött, és azonnal felpattant a helyéről.
- Nem, nem mekegtem! Mire akarsz célozni?
- Attól, hogy a falusiak szerint minden sárkány kincset őriz, még nem így van - felelte Aggaro. - Szerinted a három gaz támadó mit talált, miután megvakítottak?
- Az istenekre, hát ezért nem láttam egy lyukas rézgarast sem a barlangodban! - Zai a fejéhez kapott, aztán visszahuppant a fűbe, ám ekkor égető fájdalom nyilalt a fenekébe. - Anyám, ugorj a kútba! Ez irtózatosan fájt!
Aggaro hangos nevetésben tört ki, közben oldalra hemperedett a fűben, Zai pedig tovább szitkozódott. Miután mindketten megnyugodtak, még egy darabig hallgatták a természet kellemes hangjait, a vízzúgást és a madarak csicsergését. Már sötétedett, mikor visszaértek a sziklateraszhoz. Mindketten elfáradtak, ezért Aggaro hamar behúzódott a barlangjába, barátja pedig elindult hazafelé.
Reggel a napsugarak hamar felkúsztak a hegygerincre, Zai pedig már alig várta, hogy elmehessen otthonról. A kis falut régen bányászok lakták, de amikor a kereskedők felfedeztek egy biztonságos utat a közelben, a helyiek fogadókat építettek, ahol jó pénzért szállhattak meg a fáradt utazók. A hegyek között mindig aranyat ért egy puha ágy még akkor is, ha csak egy szalmával tömött zsák szolgált párnaként. Zai szülei is szívesen vendégül láttak bárkit, ám ők nem büszkélkedhettek saját fogadóval, csupán egy üres szobával. Apja idegenvezetésből tartotta el a családot, ami már generációk óta hagyomány volt náluk, anyja pedig bábaként munkálkodott a faluban. Amíg Zai a ház körül segédkezett, gondolatai magasan szárnyaltak, csak a repülésre tudott gondolni. Ebéd után felkapta zsákját és a szomszédtól szerzett nyerget, aztán elindult Aggarohoz. Mikor odaért a barlanghoz, a fekete sárkány a kellemes napsütést élvezve szunyókált.
- Aggaro, ébredj! - Zai már messziről kiabált. - Nem fogod kitalálni, mit hoztam!
- Igazad van, nem fogom kitalálni - emelte fel a fejét Aggaro.
- Szereztem egy nyerget!
- Honnan szereztél nyerget?
- A szomszédtól kértem.
- Csak úgy adott egy nyerget? - hitetlenkedett a sárkány.
- Először nem értette, mit akarok csinálni vele, mert lovunk az nincsen, de végül odaadta - felelte büszkén Zai.
- Ha az a nyereg lovakra való, akkor rám kicsi lesz.
- Ne félj te attól, már otthon átalakítottam, így biztos jó lesz rád.
- Na, ettől féltem én is - sóhajtott a sárkány, aztán lehajtotta a fejét. - Gyere, próbáld meg felrakni!
Zai nem tétlenkedett, pár perc leforgása alatt sikerült felpántolnia a nyerget, ami meglepő módon tényleg ráment Aggarora. Elég érdekesen mutatott a nagy bestián a kis nyereg, de a célnak pont eleget tett. Zai azonnal felpattant újdonsült helyére, lábát beakasztotta a kengyelbe, ám valami még úgy sem volt az igazi.
- Aggaro, rakhatok rád kötőféket is?
- Csak a rothadó tetememre! Nem vagyok igavonó, és különben is, a legendás lovasok kötőfék nélkül ülték meg a sárkányukat.
- Az lehet, de mi még nem vagyunk legendásak - nevetett Zai. - Talán azt akarod, hogy leessek rólad, miközben hasítunk az égen?
- Jó, szerezz egy kötőféket - mondta Aggaro beletörődve.
- Tudod, nem bolond családból származom, úgyhogy már délelőtt készítettem egyet kötelekből.
- Tőled nem is vártam volna mást.
- Ezzel mire akarsz célozni?
- Hagyjuk, inkább tedd fel azt a vacakot - felelte Aggaro.
Néhány csomóval később már teljes valójában pompázott a kötőfék, ami egész kényelmesnek tűnt annak ellenére, hogy csupán egy-két rozoga kötél alkotta. Zai újra elhelyezkedett, és jelzett barátjának, hogy elindulhat. A völgy felett vitorlázva ezúttal déli irányba fordultak, a hegyláncolat szíve felé, ahol a nagy sárkánylovasok kolostorai rejtőztek. Zai még az éjszaka leple alatt megleste otthon apja szakadt térképét, és emlékezetéből próbálta felidézni az útvonalat, hogy merre is lehet a legközelebbi.
- Gyalog két nap alatt elérnénk a kolostort, repülve mennyi idő?
- Mivel mi nem az ösvényen megyünk, nagyot kell kerülnünk, viszont holnap délutánra már biztosan ott leszünk - felelte Aggaro.
- És mikor akarsz megállni?
- Sötétedésig mehetünk, de ne feledd, hogy még keresnünk kell egy biztonságos helyet is éjszakára!
Mikor a hegy túloldalánál nyugovóra tértek a Nap sugarai, Zai egy kis tisztásra irányította Aggarot, ami a völgy peremétől néhány szárnycsapásnyira terült el. Nem tűnt a legbiztonságosabbnak, de több volt a semminél, és gyorsan kellett egy nagyjából belátható hely. Aggaro idegesen szimatolta a levegőt, próbálta felfedezni a környezetet, de nem járt sok sikerrel.
- Fiú, mondd el, mit látsz? - szólalt meg végül, hangjában nyugtalanság csengett.
Zai hunyorogva körbejárta a tisztást, alaposan megbámult minden apró részletet, majd visszasétált a sárkányhoz.
- Igazából nincs itt sok dolog, régen valami legelő lehetett, de a fű sok helyen kiszáradt. Kicsit odébb már fák nőnek, azok között vezet egy kacskaringós ösvény idáig pont úgy, mint a te barlangodnál, csak ez nagyobb. A mélységbe néző sziklaperem szélén rozoga fakerítést húztak, de sok helyen hézagos. A tisztás másik oldalán kövekből építettek egy alacsony kőrakást, valószínűleg oda vonult a pásztor, ha fújt a szél.
- Biztonságosnak hangzik - bólintott Aggaro. - Menjünk a kerítéshez!
- Ott fázni fogunk.
- Majd mögém bújsz az éjszél elől. Ha bármi baj történne, a tisztás széléről tudok a legkönnyebben felszállni.
- Jó, legyen úgy - adta be a derekát Zai. - De rakjunk tüzet, mert már nagyon éhes vagyok, és én nem eszem nyers húst.
- Rendben van, keress tűzifát, én addig letelepszem oda.
- Segítsek?
- Eltalálok odáig, csak mondd meg, merre menjek - felelte Aggaro némi gondolkodás után.
Zai irányba állította barátját, majd egy darabig csak csendben figyelte, ahogyan az elbotorkál a kijelölt hely felé. A fiú végül elmosolyodott, és fejcsóválva elindult a fák közé, ahol a hóna alá gyűjtött néhány száraz ágat, aztán sietve visszatért Aggarohoz. A tisztás peremén hamarosan tábortűz lobbant, a nyársra húzott hús illatát pedig a csontig hatoló éjszél vitte lefelé a völgyben. A hegylánc uralkodó légáramlata mindig csak sötétedés után támadt fel, és rettenetes hideget hozott magával, nem kímélve a hegyi népeket, a jószágokat és a kerteket sem. Már sok utazó lelte halálát a szabad ég alatt, mert teljesen kihűlt az éjszél miatt. Miután Zai megtöltötte a hasát, egy durva pokrócot tekert magára, és szorosan Aggarohoz bújva el is nyomta az álom, majd nem sokkal később a fekete sárkány is elszenderedett.
Az éjszaka csendjét halk neszelés törte meg, valami járt a fák között. Aggaro felébredt a hangokra, és farka végével bökdösve keltegetni kezdte a mélyen alvó fiút. Zai morogva legyezett maga körül a kezével, végül fél szemmel a sárkányra sandított:
- Mit akarsz, nem tudsz aludni?
- Valami van a fák között - suttogta Aggaro.
- Biztos csak álmodtad - felelte a fiú, aztán a másik oldalára fordult.
- Hallom, ahogy a bozótosban csörtet, de az éjszél elfújja a szagát.
- Rendben van, megnézem - dünnyögte Zai, letekerte magáról a takarót, és szemét dörzsölve a fák felé indult.
Ekkor a hangok egy pillanatra felerősödtek, amitől a fiú megtorpant, és fürkészni kezdte a sűrű aljnövényzetet. Egy zöld szempár villant a sötétben, amit három újabb követett, ezekhez már halk morgás is társult. Zai lassan hátrálni kezdett, de nem mert kiáltani, nehogy a vadállatok rátámadjanak. Hamarosan négy obsidron lépett elő a sötétből, tűhegyes fogaikat friss húsra fenték.
Ezek a falkában vadászó állatok a macskafajzatok közé tartoztak, méreteik vetekedtek az oroszlánokéval. Rövid, barna bundájuk durva és kemény volt, fejükön obszidián taraj húzódott az orruktól egészen a lapockájukig. Hatalmas mancsuk gyilkos karmokat rejtett, de a vadászat mellett ügyesen használták a meredek sziklafalakon is. A hegyekben élő népek csak sziklajárónak hívták őket, de a normális ember messzire elkerülte a velük való találkozást, még a nevüket is csak félve ejtette ki a száján.
Ahogy fejüket előrehajtva közeledtek a fiúhoz, a holdfénynél meg-megcsillant fekete obszidián tarajuk. Aggaro egyre idegesebb lett, amiért barátja nem szólt egy szót sem, ráadásul a felerősödő éjszél elfújta a hangokat és szagokat. Zai nem bírta tovább a gyilkos pillantásokat, ezért sarkon fordult, és a sárkány felé iramodva elkiáltotta magát:
- Sziklajárók!
- Micsoda? - Aggaro azonnal felpattant, és a hang irányába fordult.
- Fújj tüzet gyorsan! - szólt Zai, aztán elhasalt a fűben.
A fekete sárkány mély levegőt vett, és egy pillanattal később hatalmas lángcsóvákat lehelt az obsidronok felé. A fiú négykézláb kúszva jutott el Aggarohoz, majd azonnal rádobta a nyerget, végül felkapaszkodott a helyére.
- Fordulj a másik irányba, és ugorj!
A sárkány követte társa utasításait, de amint szertefoszlottak a lángok, a négy obsidron támadásba lendült. Aggaro meglendítette a farkát, amivel eltarolta a bestiákat, de az egyik még így is elég nagyot ugrott ahhoz, hogy karmaival megkapaszkodhasson a hátsó lábán. Zai rémülten nézett hátra, közben barátját arra utasította, hogy emelkedjen följebb. Az obsidron nem bírta sokáig tartani magát a sárkány kemény pikkelyein, és végül a mélybe zuhant. Aggaro fújtatott a fájdalomtól, Zai hangját teljesen kirekesztette tudatából.
- Szikla van előttünk! - kiabálta a fiú, de szavai süket fülekre találtak, ezért ütlegelni kezdte a sárkány nyakát. - Figyelj már, sziklának ütközünk!
Aggaro az utolsó pillanatban tért ki az útból, így épphogy elkerülték az ütközést a sötétben kirajzolódó sziklaoszloppal. Zai megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán még egyet rácsapott barátja nyakára.
- Ne ütögess már, figyelek! - mordult Aggaro.
- Majdnem meghaltunk, úgy figyeltél!
- Ne panaszkodj, most mentettem meg az életed a sziklajáróktól.
- Mennyire fáj a lábad? - kérdezte Zai, figyelmen kívül hagyva Aggaro előző mondatát.
- Éget, mint a tüzes kard.
- Reggel majd megnézem, rendben?
- Ne fáradj, nem szükséges.
Zai tudta, hogy Aggaro haragszik rá, ettől nagyon elszomorodott, és előredőlve a sárkány nyakára borult.
- Aggaro!
- Mit akarsz? Ne feküdj rajtam, inkább vezess!
- Köszönöm!
Aggaro néhány percig csak repült egyenesen, egy szót sem szólt. Nem tudott haragudni a fiúra, igazából nem is akart, és a köszönet is jól esett neki, egyszerűen csak a megfelelő szavakat kereste, amit végül Zai mondott ki:
- Igazi barát vagy, Aggaro.
- Te is igazi barát vagy - felelte a sárkány, majd hangosat sóhajtott. - Pirkadatig lassan haladunk, aztán megállunk valahol pihenni!
- Úgy lesz! - mondta Zai fellelkesedve, aztán elhelyezkedett a nyeregben, és hunyorogva figyelte a sötétséget.
Az első napsugarak egy kis sziklapárkányhoz vezették a párost, ahol délutánig szunyókáltak, semmi és senki nem zavarta meg őket. Ébredés után hamar összeszedték magukat, hogy még sötétedés előtt elérjék a kolostort. Zai tanácstalanul kereste a kötelekből készült gyeplőt, de sehol sem találta.
- Aggaro, hova rakhattam a kötőfékedet? - kérdezte a fejét vakarva.
- Neked fel sem tűnt, hogy egész éjszaka belém kapaszkodva ültél rajtam? - kérdezett vissza a sárkány. - Még a nyerget is lazán pántoltad fel a nagy kapkodásban.
- Pedig olyan jól megcsináltam, erre meg elhagyjuk. Ez is az átkozott sziklajárók miatt van! - Zai mérgében lerúgott egy kis kavicsot a mélybe.
- Ha ennyire fontos, majd kérünk másikat a kolostorban - mondta Aggaro, majd lehajtotta a fejét. - Gyere, mert a végén itt ér minket az éjszaka!
Zai duzzogott még egy kicsit, de aztán elhelyezkedett a nyeregben, és már szárnyaltak is céljuk felé. Késő délutánra járt az idő, mikor Zai megpillantotta a félig a sziklafalba épült kolostort. Nagysága és egyszerűsége arról árulkodott, hogy azok a drakonok építhették, akik egykor a völgy azon részén éltek. Kevés ablaka volt az épületnek, de azok tíz láb magasak is lehettek, aljából pedig két kifutó nyúlt a szakadék fölé, ahonnan a sárkányok kényelmesen felszállhattak. Amint Aggaro megvetette a lábát az egyik kifutón, három alak sietett oda hozzájuk. Kettő közülük egyszerű csuhát viselt, mint ahogy azt minden átlagos gondozó tette, ám a harmadik minden bizonnyal egy lovas lehetett. Vörös-fekete vértezetét sárkánypikkely és a gondozók által készített szövet alkotta, amit néhol lovagi páncélzat elemei egészítettek ki. Különös szemüveg pihent a homlokán, amit a legtöbb lovas repülés közben használt, hogy védjék szemüket a széltől. Ez nem csak azt jelentette, hogy tapasztalt, hanem azt is, hogy a sárkánya nagyon gyors lehetett. Zai összeszedte bátorságát, és miközben leszállt a nyeregből, halkan elmondta Aggaronak, hogy mit lát.
- Üdvözlet, ifjú lovas! - köszönt az idősebbik csuhás, aki egy ősz szakállú, megviselt arcú férfi volt. - Milyen szél vezetett idáig utadon?
Zai annyira izgult, hogy azt sem tudta, hogyan is kezdje mondandóját. A gondozók mögött álló lovas lenézően méregette a fiút, aztán fejcsóválva a mellkasára fonta karját. Végül Aggaro törte meg a csendet, ahogy halkan morgott egyet, miközben a csuhás felé fordult.
- Az én nevem Aggaro, fiatal társam pedig Zai! Azért jöttünk el idáig, hogy a kolostor lakóinak segítségét kérjem.
Az öreg jobban szemügyre vette a fekete sárkányt, aztán leplezett döbbenettel pillantott újra a fiúra.
- Mi történt eme nemes teremtménnyel?
- Kincsvadászok támadtak rá a barlangjában, és aljas módon megvakították - felelte bizonytalanul Zai. - Megpróbáltam ellátni a sebeit, de kevés a tudásom ahhoz, hogy teljesen meggyógyítsam.
- Értem. És hogyan jutottatok el a mi szerény kolostorunkig?
- Én mondtam az irányt, Aggaro pedig követte az utasításaimat. - Zai válaszára a hátul álló lovas halkan felkuncogott, kezével eltakarta gúnyos mosolyát.
- Tehát te vezetted idáig a sárkányt? - kérdezte hitetlenkedve a másik, fiatalabb gondozó.
- Igen, én - bólintott Zai.
- Nagyon hálásak vagyunk fáradozásaidért - szólt újra az öreg. - Aggaro, Paren testvér elkísér a szállásodra, hogy kipihenhesd magad. Holnap ellátjuk a sérüléseidet.
- A fiú is velem jöhet, ugye? - kérdezte Aggaro.
- Miért jöhetne? Nem lesz rá szükség, ezután a kolostor biztonságában fogsz élni.
A gondozó szavai hallatán Zai szeme könnybe lábadt, és visszahátrált barátja lábához.
- Akkor mi lesz vele? - Aggaro védelmezőleg a fiú elé emelte farkát.
- Goriv majd hazaviszi, és gondtalanul élheti tovább az életét - felelte hidegen az öreg, miközben a mögötte álló lovasra mutatott.
- Ebben az esetben nem maradhatok a kolostorban, bármilyen megtisztelő is.
- Aggaro... - Zai arcán néhány könnycsepp futott végig, ahogy felnézett.
- Nem fogok egy sötét lyukban, magányosan élni, és nem fogom magára hagyni Zait. A látásomat már elveszítettem, de a barátomat nem fogom elengedni.
- Ez a döntésed, Aggaro? - kérdezte a csuhás.
- Igen, ez! - felelte határozottan.
- Ebben az esetben menjetek utatokra, ez nem egy fogadó - intett a völgy felé az öreg, majd hátat fordított, és elindult vissza a kolostorba.
A lovas még egy utolsó pillantást vetett Zai felé, aztán a másik gondozó társaságában ő is elvonult. Aggaro egy darabig gondolataiba merülve állt a kifutó végén, végül barátja mellé hajtotta a fejét.
- Gyere, fiú, menjünk haza!
- Tényleg ezt akarod? - kérdezte Zai szipogva.
- Még semmiben sem voltam ilyen biztos.
A fiú örömében megölelte Aggaro fejét, aztán felkapaszkodott a nyeregbe, és elindultak arra, amerre jöttek. Hamar rájuk talált az éjszaka, de Zai nem látott pihenésre alkalmas helyet, ezért egy sziklaoszlop tetejére ereszkedtek le. Nem volt sok helyük, az éjszél pedig akadály nélkül elérte őket, de Aggaro a testével és szárnyával védte barátját a gyilkos hidegtől. Nagy nehezen sikerült elaludniuk, de Zai álmát vakító fény zavarta meg. Amint kilesett Aggaro szárnya alól, egy szürke köntöst viselő, ősöreg embert pillantott. Fehér szakálla a földet súrolta, egyik keze helyén pedig egy tökéletesen megmunkált kampó díszelgett. Zai nem hitt a szemének, azonnal bökdösni kezdte Aggarot, hogy ébredjen fel.
- Mit akarsz, fiú? - morogta félálomban a sárkány.
- Térj magadhoz, ezt nem fogod elhinni! - hadarta Zai.
- Akkor meg minek keltegetsz?
Az öreg eközben türelmesen figyelt, végül közelebb lépett a pároshoz. Zainak leesett az álla, egy szó sem hagyta el a száját.
- Tudod-e, hogy ki vagyok? - kérdezte az öreg barátságosan, hangja a mindenség hangja volt.
- Ki az? - Aggaro azonnal felkapta a fejét, amint meghallotta az idegent.
- Sors - suttogta ámulatba esve Zai.
- A világ egyik legerősebb köteléke van a birtokotokban, ez pedig a barátság - szólt az Istenek atyja. - Olyan erő ez, amelyet sem ember, sem isten nem szakíthat el. Ritka kincs a feltétel nélküli barátság, de a ti lelketek önzetlenül harcol a másikért.
- Nem csak álmodunk? - kérdezte Aggaro.
- Az álom ott kezdődik, ahol a képzelet megpihen. Döntsétek el, hogy álom-e!
- Mivel érdemeltük ki a jelenléted, Sors isten? - Zai szólalt meg halkan.
- Létezésem óta számtalan lény sorsát láttam már. A világ gyakran igazságtalan, ezt senki sem változtathatja meg.
- Még te sem?
- Sajnos még én sem - felelte Sors keserű mosollyal. - De az arra érdemesek sorsát megváltoztathatom úgy, ahogy most a tiéteket.
Zai kibújt Aggaro szárnya alól, és a sárkány oldalának vetve hátát felült a fekhelyén, majd újabb kérdést tett fel:
- Hogyan változtatod meg a sorsunkat?
- A barátságotok egy életre össze fog kötni titeket. Míg közösen járjátok az élet rögös útját, közösen látjátok a világot, amiben éltek.
- Sors isten, mi lesz akkor, ha Zai rövid élete lejár? - kérdezte Aggaro.
- Amíg közösen küzditek le az utatokba kerülő akadályokat, az életetek is közös lesz - felelte Sors.
- Együtt élünk, együtt halunk? - Zai tekintete Aggarora fordult. - El tudod ezt hinni?
- Te leszel az én szemem, én a te szárnyad - mondta halkan a sárkány.
Sors elmosolyodott, egy pillanattal később pedig úgy tűnt el, ahogy érkezett. Zai és Aggaro azonnal elaludt, mintha csak az izgalom tartotta volna ébren őket. Legközelebb, mikor újra magukhoz tértek, már az ismerős barlang előtt feküdtek, mintha el sem indultak volna a kolostor felé. Zai mellett egy díszes mintázatú, sárkányokra méretezett nyereg pihent, ő pedig a saját ruhája helyett fekete színű, sárkánylovasok által hordott felszerelést viselt. Mikor felébredt, azonnal feltűnt neki a változás, és azonnal talpra pattant. Először a tájat vette szemügyre, aztán a rajta díszelgő ruhát, végül a káprázatos nyerget, amit csak egy ujjal mert megérinteni.
- Aggaro, ébredj! Ezt látnod kell!
- Találd ki, mit álmodtam - morogta a sárkány, miközben felemelte a fejét.
- Nem csak álom volt, nézd! - Zai hátrébb állt, és széttárta karját.
- Nem látok semmit.
- Pedig valami történt! A barlangod előtt vagyunk, rajtam egy bámulatosan szép egyenruha van, és a nyereg pedig igazi nyereggé vált!
- Igazi nyereggé vált? - ismételte Aggaro.
- Megmutatom! - Zai felkapta a nyerget, és felpántolta barátja hátára.
- Ez tényleg más. Sokkal nagyobb, mint az előző volt.
- Én megmondtam. Kipróbálhatom?
A sárkány csak bólintott, Zai pedig egy pillanat alatt nyeregbe pattant. Amint elfoglalta a helyét, furcsa érzés járta át a testét, mintha valami megváltozott volna. Aggaro hangosan felüvöltött, és azonnal a magasba emelkedett. Zai kétségbe esetten kapaszkodott a nyereg külön erre a célra kialakított markolatába, közben rémülten kiabálta Aggaronak, hogy merre menjen.
- Nyugodj meg, fiú, látok! Mindent látok, amit te látsz!
- Tényleg? Hát mégis igaz volt a látomásunk! - Zai az örömteli szárnyalás közben kitapogatott valamit a markolatba vésve, majd mosolyogva megpaskolta Aggaro nyakát. - Tudod, mi van a nyeregre írva?
- Micsoda? - kérdezte a sárkány, mire a fiú szó nélkül a markolatra pillantott, amin csak ennyi állt: Társak egy életre.