Társak (novella)

A sérült fekete sárkány lassan, bicegve jött elő a hegy oldalában nyíló barlangból. Gyengén terült el a földön, majd nagyot fújtatva megpihent. Több sebből vérzett, szárnyain hatalmas vágások éktelenkedtek. Az orrából kiáramló levegő fel-felkavarta a port, amit a hegyi szél vitt tovább a völgyben. A barlanghoz vezető keskeny ösvényen egy dúdoló fiú tűnt fel. Vállán foltozott zsákot cipelt, de amint megpillantotta a sárkányt, azonnal ledobta terhét, és odarohant.
- Aggaro, mi történt veled? - kérdezte kétségbeesetten.
- Katonák voltak itt - válaszolt a sebzett bestia erőtlenül. - Azt hitték, kincset őrzök, ezért rám támadtak.
- Hányan voltak?
- Hárman.
- És hogyan tudtak így elbánni veled? - kérdezte meglepetten a fiú.
A sárkány felemelte fejét a földről, majd a hang irányába fordult.
- Elvették a szemem világát, Zai - felelte.
- Az istenekre! - a fiú közelebb lépett, és megérintette a sárkány vérmocskos fejét. - Ellátom a sebeidet, rendbe fogsz jönni!
- Ne fáradj, fiú, nekem már lejárt az időm.
- Nem súlyosak a sebeid, hamar meggyógyulsz. Hozok füveket az erdőből.
- Nem látok, Zai! - csattant fel Aggaro, és elfordította a fejét.
A fiú megölelte a sárkány vastag, pikkelyes nyakát. Hosszú percekig maradtak úgy, mindketten mozdulatlan szobrokká váltak, de végül Zai megtörte a csendet.
- Majd én leszek a te szemed!
- Én nem vagyok hátas, te pedig nem vagy sárkánylovas.
- Két napra innen van egy kis kolostor, ahol néhány sárkány is él.
Aggaro feltápászkodott, aztán a sziklaterasz széléhez bicegett. Mélyen beleszagolt a levegőbe, fejét az ég felé emelte. Zai csak ekkor látta meg barátja üresen tátongó szemgödreit, és a pofájára száradt vért.
- Addig a kolostorig csak akkor juthatunk el, ha repülünk.
- Ha odáig eljutunk, akkor máshová is! - bíztatta a fiú.
- Te leszel a lovas, én a hátas? - kérdezte Aggaro.
- Nem, többek leszünk - lépett mellé Zai.
- Többek?
- Én a te szemed, te az én szárnyam.
A sárkány elmerült gondolataiban, egy szót sem szólt. Szárnyával csapkodni kezdett, amivel felkavarta a port, és Zai fekete haját is kellően összekócolta. Aggaro a levegőbe emelkedett, de egy pillanattal később inkább leereszkedett a biztonságos sziklateraszra.
- Nem fog menni, fiú - szólt végül fejcsóválva. - Repülni még tudok, de a látásom nélkül nem merem megtenni, hogy elhagyjam a barlangot.
- Aggaro, már idejét sem tudom annak, mióta ismerlek, de arra tisztán emlékszem, hogy mindig arra bíztattál, nézzek szembe az előttem lévő akadályokkal, és soha ne adjam fel! - mondta Zai homlokráncolva, miközben a sárkány mellé trappolt.
- Te egy ember vagy - mordult Aggaro. - Rövidke életedben nincs idő meghátrálni, ha el akarod érni az álmaidat.
- Gyáva vagy! - csattant fel Zai, és dobbantott egyet a lábával.
- Nem vagyok gyáva! - üvöltötte a sárkány.
Barátja ijedtében meghátrált, ekkor talpa megcsúszott a sziklaterasz peremén, és zuhanni kezdett.
- Segítség! - kiáltotta Zai torkaszakadtából.
Aggaro a szakadék felé fordította fejét, majd egy pillanatnyi hezitálást követően levetette magát a mélységbe.
- Kiálts, fiú! Megyek a hangod után!
Zai zuhanás közben végig a sárkányt bíztatta, hogy hajtsa gyorsabban magát a szárnyával. Üvöltött, ahogy csak tudott, hogy barátja biztosan hallja a hangját, amíg már csak egy karnyújtásnyi távolság volt kettőjük között. Aggaro még egy utolsót csapott, így Zai belekapaszkodhatott a sárkány pofájába, aztán a hátára kúszott.
- Fel! Kanyarodj felfelé! - utasította a fiú, barátja pedig engedelmeskedve irányt váltott.
- Hol van a barlang, Zai?
- Ne izgulj, odavezetlek!
Aggaro ugyan félt egy kicsit, de a nyugtató szavak hallatán megszállta a magabiztosság, és próbálta higgadtan követni barátja utasításait. Végül épségben elérték a sziklateraszt, bár a leszállás kissé rázósra sikerült. Zai úgy reszketett, hogy alig bírt megállni a lábán, mikor lemászott a sárkány hátáról, ezért inkább leült a földre. Aggaro fújtatva hasalt le, próbált volna megszólalni, de egy hang sem hagyta el a száját.
- Vakon repültem - nyögte ki végül.
- És én irányítottalak - tette hozzá Zai lihegve.
- Együtt repültünk, mint sárkány és lovasa - mondta Aggaro hitetlenkedve.
- Nos, akkor elmegyünk a kolostorba?
- Fiú, holnaptól gyakorolni fogunk! - felelte a sárkány.
- Majd hozok neked gyógyfüveket, hamar rendbe fogsz jönni!
- Rendben van, de most menj haza! Elég volt ennyi izgalom egy napra.
- Vigyázz magadra, holnap korán jövök! - mondta Zai, miközben felpattant a földről, aztán megölelte Aggarot.
Másnap a fiú a napkeltével érkezett, zsákját mindenféle gyógyfüvekkel tömte meg, és egy vödör vizet is cipelt a kezében. Letisztogatta Aggaroról a vért, aztán egy kőmozsárban összeőrölte a növényeket, és az így kapott pépes anyaggal látta el a sárkány sebeit.
- Készen is vagyunk! - mondta végül elégedetten, miközben mellkasára fonta a karját.
- Hálásan köszönöm, fiú! - biccentett Aggaro, majd feltápászkodott, és kisétált a barlangjából. - Megpróbáljuk?
- Repülni akarsz? - kérdezett vissza Zai, amire barátja csak némán bólogatott. - Akkor ne ácsorogjunk itt! - azzal felmászott a sárkány nyakába, és próbált kényelmesen elhelyezkedni.
- Készen állsz?
- Igen, mehetünk!
Aggaro egy mély levegőt vett, aztán nekiiramodott a szakadéknak, és kitárva szárnyait elrugaszkodott. Emlékezetéből tudta, hogy a völgy túloldala jóval magasabban van, így körözve emelkedni kezdett, hogy nyílt terepen gyakorolhassanak.
- Hol tartunk, fiú?
- Mindjárt felérünk. Merre akarsz menni? - kérdezte Zai.
- Dönts te, csak ne vezess messzire! - felelte Aggaro.
- Jól van, akkor kanyarodj kicsit jobbra, aztán egyenesen előre!
A sárkány engedelmeskedett a parancsnak, és pontosan arra repült, amerre Zai mondta. Eleinte nehezen igazodtak ki egymáson, de hamar belejöttek mindketten, és délutánra már messzire jutottak a barlangtól.
Aggaro vízzúgásra lett figyelmes, ami egyre hangosodott.
- Zai, már a vízesésnél vagyunk? - kérdezte izgatottan.
- Igen. Gondoltam, ezt a helyet ismered, és biztosan megszomjaztál repülés közben - válaszolta Zai. - Kezdj el lassítani, mindjárt leszállunk!
Egy kis tó partján értek földet, amit zöldellő liget övezett. Ritka látvány volt az ilyen hely, a völgy általában kopár falait csak itt-ott tarkították facsoportok vagy füves sziklateraszok, a ligeteket és kisebb erdőket bárki meg tudta volna számolni a két kezén. Aggaro nagyokat kortyolt a kristálytiszta vízből, Zai pedig a hátsóját fájlalva heveredett le a fűbe.
- Meg kell hagyni, eléggé kemény a hátad - panaszkodott fintorogva a fiú.
- Mi bajod a hátammal? - fordult oldalra Aggaro.
- Úgy érzem, mintha apám egy hétig ütötte volna az ülepem.
- Ne haragudjon, uram, amiért nem vagyok felnyergelve - morgolódott a sárkány.
- Megvan! A sárkánylovasok nyerget használnak!
- Bolond vagy, fiú! Egy olyan nyereg kisebb vagyonba kerül! Honnan teremtesz aranyat rá?
- Azt nem tudom - felelte Zai tanácstalanul, ám egy pillanattal később felcsillant a szeme. - Neked biztos rengeteg kincs van a barlangodban, adhatnál kölcsön!
Aggaro teljesen ledöbbent a hallottaktól. Fejcsóválva sétált a fiú mellé, aztán elhasalt a fűben.
- Te elhiszel minden falusi szóbeszédet?
- Biztos van valami alapjuk, nem?
- Emlékszel, amikor a testvéreid azt mondták neked, hogy mekegni fogsz, ha megeszed a kecskebogyót?
- Tisztán emlékszem - bólintott Zai.
- Ettél bogyót? - tette fel az újabb kérdést Aggaro.
- Igen, ettem. Friss volt még, akkor hullajtotta a kecskénk.
- És mekegtél?
Zai teljesen elvörösödött, és azonnal felpattant a helyéről.
- Nem, nem mekegtem! Mire akarsz célozni?
- Attól, hogy a falusiak szerint minden sárkány kincset őriz, még nem így van - felelte Aggaro. - Szerinted a három gaz támadó mit talált, miután megvakítottak?
- Az istenekre, hát ezért nem láttam egy lyukas rézgarast sem a barlangodban! - Zai a fejéhez kapott, aztán visszahuppant a fűbe, ám ekkor égető fájdalom nyilalt a fenekébe. - Anyám, ugorj a kútba! Ez irtózatosan fájt!
Aggaro hangos nevetésben tört ki, közben oldalra hemperedett a fűben, Zai pedig tovább szitkozódott. Miután mindketten megnyugodtak, még egy darabig hallgatták a természet kellemes hangjait, a vízzúgást és a madarak csicsergését. Már sötétedett, mikor visszaértek a sziklateraszhoz. Mindketten elfáradtak, ezért Aggaro hamar behúzódott a barlangjába, barátja pedig elindult hazafelé.
Reggel a napsugarak hamar felkúsztak a hegygerincre, Zai pedig már alig várta, hogy elmehessen otthonról. A kis falut régen bányászok lakták, de amikor a kereskedők felfedeztek egy biztonságos utat a közelben, a helyiek fogadókat építettek, ahol jó pénzért szállhattak meg a fáradt utazók. A hegyek között mindig aranyat ért egy puha ágy még akkor is, ha csak egy szalmával tömött zsák szolgált párnaként. Zai szülei is szívesen vendégül láttak bárkit, ám ők nem büszkélkedhettek saját fogadóval, csupán egy üres szobával. Apja idegenvezetésből tartotta el a családot, ami már generációk óta hagyomány volt náluk, anyja pedig bábaként munkálkodott a faluban. Amíg Zai a ház körül segédkezett, gondolatai magasan szárnyaltak, csak a repülésre tudott gondolni. Ebéd után felkapta zsákját és a szomszédtól szerzett nyerget, aztán elindult Aggarohoz. Mikor odaért a barlanghoz, a fekete sárkány a kellemes napsütést élvezve szunyókált.
- Aggaro, ébredj! - Zai már messziről kiabált. - Nem fogod kitalálni, mit hoztam!
- Igazad van, nem fogom kitalálni - emelte fel a fejét Aggaro.
- Szereztem egy nyerget!
- Honnan szereztél nyerget?
- A szomszédtól kértem.
- Csak úgy adott egy nyerget? - hitetlenkedett a sárkány.
- Először nem értette, mit akarok csinálni vele, mert lovunk az nincsen, de végül odaadta - felelte büszkén Zai.
- Ha az a nyereg lovakra való, akkor rám kicsi lesz.
- Ne félj te attól, már otthon átalakítottam, így biztos jó lesz rád.
- Na, ettől féltem én is - sóhajtott a sárkány, aztán lehajtotta a fejét. - Gyere, próbáld meg felrakni!
Zai nem tétlenkedett, pár perc leforgása alatt sikerült felpántolnia a nyerget, ami meglepő módon tényleg ráment Aggarora. Elég érdekesen mutatott a nagy bestián a kis nyereg, de a célnak pont eleget tett. Zai azonnal felpattant újdonsült helyére, lábát beakasztotta a kengyelbe, ám valami még úgy sem volt az igazi.
- Aggaro, rakhatok rád kötőféket is?
- Csak a rothadó tetememre! Nem vagyok igavonó, és különben is, a legendás lovasok kötőfék nélkül ülték meg a sárkányukat.
- Az lehet, de mi még nem vagyunk legendásak - nevetett Zai. - Talán azt akarod, hogy leessek rólad, miközben hasítunk az égen?
- Jó, szerezz egy kötőféket - mondta Aggaro beletörődve.
- Tudod, nem bolond családból származom, úgyhogy már délelőtt készítettem egyet kötelekből.
- Tőled nem is vártam volna mást.
- Ezzel mire akarsz célozni?
- Hagyjuk, inkább tedd fel azt a vacakot - felelte Aggaro.
Néhány csomóval később már teljes valójában pompázott a kötőfék, ami egész kényelmesnek tűnt annak ellenére, hogy csupán egy-két rozoga kötél alkotta. Zai újra elhelyezkedett, és jelzett barátjának, hogy elindulhat. A völgy felett vitorlázva ezúttal déli irányba fordultak, a hegyláncolat szíve felé, ahol a nagy sárkánylovasok kolostorai rejtőztek. Zai még az éjszaka leple alatt megleste otthon apja szakadt térképét, és emlékezetéből próbálta felidézni az útvonalat, hogy merre is lehet a legközelebbi.
- Gyalog két nap alatt elérnénk a kolostort, repülve mennyi idő?
- Mivel mi nem az ösvényen megyünk, nagyot kell kerülnünk, viszont holnap délutánra már biztosan ott leszünk - felelte Aggaro.
- És mikor akarsz megállni?
- Sötétedésig mehetünk, de ne feledd, hogy még keresnünk kell egy biztonságos helyet is éjszakára!
Mikor a hegy túloldalánál nyugovóra tértek a Nap sugarai, Zai egy kis tisztásra irányította Aggarot, ami a völgy peremétől néhány szárnycsapásnyira terült el. Nem tűnt a legbiztonságosabbnak, de több volt a semminél, és gyorsan kellett egy nagyjából belátható hely. Aggaro idegesen szimatolta a levegőt, próbálta felfedezni a környezetet, de nem járt sok sikerrel.
- Fiú, mondd el, mit látsz? - szólalt meg végül, hangjában nyugtalanság csengett.
Zai hunyorogva körbejárta a tisztást, alaposan megbámult minden apró részletet, majd visszasétált a sárkányhoz.
- Igazából nincs itt sok dolog, régen valami legelő lehetett, de a fű sok helyen kiszáradt. Kicsit odébb már fák nőnek, azok között vezet egy kacskaringós ösvény idáig pont úgy, mint a te barlangodnál, csak ez nagyobb. A mélységbe néző sziklaperem szélén rozoga fakerítést húztak, de sok helyen hézagos. A tisztás másik oldalán kövekből építettek egy alacsony kőrakást, valószínűleg oda vonult a pásztor, ha fújt a szél.
- Biztonságosnak hangzik - bólintott Aggaro. - Menjünk a kerítéshez!
- Ott fázni fogunk.
- Majd mögém bújsz az éjszél elől. Ha bármi baj történne, a tisztás széléről tudok a legkönnyebben felszállni.
- Jó, legyen úgy - adta be a derekát Zai. - De rakjunk tüzet, mert már nagyon éhes vagyok, és én nem eszem nyers húst.
- Rendben van, keress tűzifát, én addig letelepszem oda.
- Segítsek?
- Eltalálok odáig, csak mondd meg, merre menjek - felelte Aggaro némi gondolkodás után.
Zai irányba állította barátját, majd egy darabig csak csendben figyelte, ahogyan az elbotorkál a kijelölt hely felé. A fiú végül elmosolyodott, és fejcsóválva elindult a fák közé, ahol a hóna alá gyűjtött néhány száraz ágat, aztán sietve visszatért Aggarohoz. A tisztás peremén hamarosan tábortűz lobbant, a nyársra húzott hús illatát pedig a csontig hatoló éjszél vitte lefelé a völgyben. A hegylánc uralkodó légáramlata mindig csak sötétedés után támadt fel, és rettenetes hideget hozott magával, nem kímélve a hegyi népeket, a jószágokat és a kerteket sem. Már sok utazó lelte halálát a szabad ég alatt, mert teljesen kihűlt az éjszél miatt. Miután Zai megtöltötte a hasát, egy durva pokrócot tekert magára, és szorosan Aggarohoz bújva el is nyomta az álom, majd nem sokkal később a fekete sárkány is elszenderedett.
Az éjszaka csendjét halk neszelés törte meg, valami járt a fák között. Aggaro felébredt a hangokra, és farka végével bökdösve keltegetni kezdte a mélyen alvó fiút. Zai morogva legyezett maga körül a kezével, végül fél szemmel a sárkányra sandított:
- Mit akarsz, nem tudsz aludni?
- Valami van a fák között - suttogta Aggaro.
- Biztos csak álmodtad - felelte a fiú, aztán a másik oldalára fordult.
- Hallom, ahogy a bozótosban csörtet, de az éjszél elfújja a szagát.
- Rendben van, megnézem - dünnyögte Zai, letekerte magáról a takarót, és szemét dörzsölve a fák felé indult.
Ekkor a hangok egy pillanatra felerősödtek, amitől a fiú megtorpant, és fürkészni kezdte a sűrű aljnövényzetet. Egy zöld szempár villant a sötétben, amit három újabb követett, ezekhez már halk morgás is társult. Zai lassan hátrálni kezdett, de nem mert kiáltani, nehogy a vadállatok rátámadjanak. Hamarosan négy obsidron lépett elő a sötétből, tűhegyes fogaikat friss húsra fenték.
Ezek a falkában vadászó állatok a macskafajzatok közé tartoztak, méreteik vetekedtek az oroszlánokéval. Rövid, barna bundájuk durva és kemény volt, fejükön obszidián taraj húzódott az orruktól egészen a lapockájukig. Hatalmas mancsuk gyilkos karmokat rejtett, de a vadászat mellett ügyesen használták a meredek sziklafalakon is. A hegyekben élő népek csak sziklajárónak hívták őket, de a normális ember messzire elkerülte a velük való találkozást, még a nevüket is csak félve ejtette ki a száján.
Ahogy fejüket előrehajtva közeledtek a fiúhoz, a holdfénynél meg-megcsillant fekete obszidián tarajuk. Aggaro egyre idegesebb lett, amiért barátja nem szólt egy szót sem, ráadásul a felerősödő éjszél elfújta a hangokat és szagokat. Zai nem bírta tovább a gyilkos pillantásokat, ezért sarkon fordult, és a sárkány felé iramodva elkiáltotta magát:
- Sziklajárók!
- Micsoda? - Aggaro azonnal felpattant, és a hang irányába fordult.
- Fújj tüzet gyorsan! - szólt Zai, aztán elhasalt a fűben.
A fekete sárkány mély levegőt vett, és egy pillanattal később hatalmas lángcsóvákat lehelt az obsidronok felé. A fiú négykézláb kúszva jutott el Aggarohoz, majd azonnal rádobta a nyerget, végül felkapaszkodott a helyére.
- Fordulj a másik irányba, és ugorj!
A sárkány követte társa utasításait, de amint szertefoszlottak a lángok, a négy obsidron támadásba lendült. Aggaro meglendítette a farkát, amivel eltarolta a bestiákat, de az egyik még így is elég nagyot ugrott ahhoz, hogy karmaival megkapaszkodhasson a hátsó lábán. Zai rémülten nézett hátra, közben barátját arra utasította, hogy emelkedjen följebb. Az obsidron nem bírta sokáig tartani magát a sárkány kemény pikkelyein, és végül a mélybe zuhant. Aggaro fújtatott a fájdalomtól, Zai hangját teljesen kirekesztette tudatából.
- Szikla van előttünk! - kiabálta a fiú, de szavai süket fülekre találtak, ezért ütlegelni kezdte a sárkány nyakát. - Figyelj már, sziklának ütközünk!
Aggaro az utolsó pillanatban tért ki az útból, így épphogy elkerülték az ütközést a sötétben kirajzolódó sziklaoszloppal. Zai megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán még egyet rácsapott barátja nyakára.
- Ne ütögess már, figyelek! - mordult Aggaro.
- Majdnem meghaltunk, úgy figyeltél!
- Ne panaszkodj, most mentettem meg az életed a sziklajáróktól.
- Mennyire fáj a lábad? - kérdezte Zai, figyelmen kívül hagyva Aggaro előző mondatát.
- Éget, mint a tüzes kard.
- Reggel majd megnézem, rendben?
- Ne fáradj, nem szükséges.
Zai tudta, hogy Aggaro haragszik rá, ettől nagyon elszomorodott, és előredőlve a sárkány nyakára borult.
- Aggaro!
- Mit akarsz? Ne feküdj rajtam, inkább vezess!
- Köszönöm!
Aggaro néhány percig csak repült egyenesen, egy szót sem szólt. Nem tudott haragudni a fiúra, igazából nem is akart, és a köszönet is jól esett neki, egyszerűen csak a megfelelő szavakat kereste, amit végül Zai mondott ki:
- Igazi barát vagy, Aggaro.
- Te is igazi barát vagy - felelte a sárkány, majd hangosat sóhajtott. - Pirkadatig lassan haladunk, aztán megállunk valahol pihenni!
- Úgy lesz! - mondta Zai fellelkesedve, aztán elhelyezkedett a nyeregben, és hunyorogva figyelte a sötétséget.
Az első napsugarak egy kis sziklapárkányhoz vezették a párost, ahol délutánig szunyókáltak, semmi és senki nem zavarta meg őket. Ébredés után hamar összeszedték magukat, hogy még sötétedés előtt elérjék a kolostort. Zai tanácstalanul kereste a kötelekből készült gyeplőt, de sehol sem találta.
- Aggaro, hova rakhattam a kötőfékedet? - kérdezte a fejét vakarva.
- Neked fel sem tűnt, hogy egész éjszaka belém kapaszkodva ültél rajtam? - kérdezett vissza a sárkány. - Még a nyerget is lazán pántoltad fel a nagy kapkodásban.
- Pedig olyan jól megcsináltam, erre meg elhagyjuk. Ez is az átkozott sziklajárók miatt van! - Zai mérgében lerúgott egy kis kavicsot a mélybe.
- Ha ennyire fontos, majd kérünk másikat a kolostorban - mondta Aggaro, majd lehajtotta a fejét. - Gyere, mert a végén itt ér minket az éjszaka!
Zai duzzogott még egy kicsit, de aztán elhelyezkedett a nyeregben, és már szárnyaltak is céljuk felé. Késő délutánra járt az idő, mikor Zai megpillantotta a félig a sziklafalba épült kolostort. Nagysága és egyszerűsége arról árulkodott, hogy azok a drakonok építhették, akik egykor a völgy azon részén éltek. Kevés ablaka volt az épületnek, de azok tíz láb magasak is lehettek, aljából pedig két kifutó nyúlt a szakadék fölé, ahonnan a sárkányok kényelmesen felszállhattak. Amint Aggaro megvetette a lábát az egyik kifutón, három alak sietett oda hozzájuk. Kettő közülük egyszerű csuhát viselt, mint ahogy azt minden átlagos gondozó tette, ám a harmadik minden bizonnyal egy lovas lehetett. Vörös-fekete vértezetét sárkánypikkely és a gondozók által készített szövet alkotta, amit néhol lovagi páncélzat elemei egészítettek ki. Különös szemüveg pihent a homlokán, amit a legtöbb lovas repülés közben használt, hogy védjék szemüket a széltől. Ez nem csak azt jelentette, hogy tapasztalt, hanem azt is, hogy a sárkánya nagyon gyors lehetett. Zai összeszedte bátorságát, és miközben leszállt a nyeregből, halkan elmondta Aggaronak, hogy mit lát.
- Üdvözlet, ifjú lovas! - köszönt az idősebbik csuhás, aki egy ősz szakállú, megviselt arcú férfi volt. - Milyen szél vezetett idáig utadon?
Zai annyira izgult, hogy azt sem tudta, hogyan is kezdje mondandóját. A gondozók mögött álló lovas lenézően méregette a fiút, aztán fejcsóválva a mellkasára fonta karját. Végül Aggaro törte meg a csendet, ahogy halkan morgott egyet, miközben a csuhás felé fordult.
- Az én nevem Aggaro, fiatal társam pedig Zai! Azért jöttünk el idáig, hogy a kolostor lakóinak segítségét kérjem.
Az öreg jobban szemügyre vette a fekete sárkányt, aztán leplezett döbbenettel pillantott újra a fiúra.
- Mi történt eme nemes teremtménnyel?
- Kincsvadászok támadtak rá a barlangjában, és aljas módon megvakították - felelte bizonytalanul Zai. - Megpróbáltam ellátni a sebeit, de kevés a tudásom ahhoz, hogy teljesen meggyógyítsam.
- Értem. És hogyan jutottatok el a mi szerény kolostorunkig?
- Én mondtam az irányt, Aggaro pedig követte az utasításaimat. - Zai válaszára a hátul álló lovas halkan felkuncogott, kezével eltakarta gúnyos mosolyát.
- Tehát te vezetted idáig a sárkányt? - kérdezte hitetlenkedve a másik, fiatalabb gondozó.
- Igen, én - bólintott Zai.
- Nagyon hálásak vagyunk fáradozásaidért - szólt újra az öreg. - Aggaro, Paren testvér elkísér a szállásodra, hogy kipihenhesd magad. Holnap ellátjuk a sérüléseidet.
- A fiú is velem jöhet, ugye? - kérdezte Aggaro.
- Miért jöhetne? Nem lesz rá szükség, ezután a kolostor biztonságában fogsz élni.
A gondozó szavai hallatán Zai szeme könnybe lábadt, és visszahátrált barátja lábához.
- Akkor mi lesz vele? - Aggaro védelmezőleg a fiú elé emelte farkát.
- Goriv majd hazaviszi, és gondtalanul élheti tovább az életét - felelte hidegen az öreg, miközben a mögötte álló lovasra mutatott.
- Ebben az esetben nem maradhatok a kolostorban, bármilyen megtisztelő is.
- Aggaro... - Zai arcán néhány könnycsepp futott végig, ahogy felnézett.
- Nem fogok egy sötét lyukban, magányosan élni, és nem fogom magára hagyni Zait. A látásomat már elveszítettem, de a barátomat nem fogom elengedni.
- Ez a döntésed, Aggaro? - kérdezte a csuhás.
- Igen, ez! - felelte határozottan.
- Ebben az esetben menjetek utatokra, ez nem egy fogadó - intett a völgy felé az öreg, majd hátat fordított, és elindult vissza a kolostorba.
A lovas még egy utolsó pillantást vetett Zai felé, aztán a másik gondozó társaságában ő is elvonult. Aggaro egy darabig gondolataiba merülve állt a kifutó végén, végül barátja mellé hajtotta a fejét.
- Gyere, fiú, menjünk haza!
- Tényleg ezt akarod? - kérdezte Zai szipogva.
- Még semmiben sem voltam ilyen biztos.
A fiú örömében megölelte Aggaro fejét, aztán felkapaszkodott a nyeregbe, és elindultak arra, amerre jöttek. Hamar rájuk talált az éjszaka, de Zai nem látott pihenésre alkalmas helyet, ezért egy sziklaoszlop tetejére ereszkedtek le. Nem volt sok helyük, az éjszél pedig akadály nélkül elérte őket, de Aggaro a testével és szárnyával védte barátját a gyilkos hidegtől. Nagy nehezen sikerült elaludniuk, de Zai álmát vakító fény zavarta meg. Amint kilesett Aggaro szárnya alól, egy szürke köntöst viselő, ősöreg embert pillantott. Fehér szakálla a földet súrolta, egyik keze helyén pedig egy tökéletesen megmunkált kampó díszelgett. Zai nem hitt a szemének, azonnal bökdösni kezdte Aggarot, hogy ébredjen fel.
- Mit akarsz, fiú? - morogta félálomban a sárkány.
- Térj magadhoz, ezt nem fogod elhinni! - hadarta Zai.
- Akkor meg minek keltegetsz?
Az öreg eközben türelmesen figyelt, végül közelebb lépett a pároshoz. Zainak leesett az álla, egy szó sem hagyta el a száját.
- Tudod-e, hogy ki vagyok? - kérdezte az öreg barátságosan, hangja a mindenség hangja volt.
- Ki az? - Aggaro azonnal felkapta a fejét, amint meghallotta az idegent.
- Sors - suttogta ámulatba esve Zai.
- A világ egyik legerősebb köteléke van a birtokotokban, ez pedig a barátság - szólt az Istenek atyja. - Olyan erő ez, amelyet sem ember, sem isten nem szakíthat el. Ritka kincs a feltétel nélküli barátság, de a ti lelketek önzetlenül harcol a másikért.
- Nem csak álmodunk? - kérdezte Aggaro.
- Az álom ott kezdődik, ahol a képzelet megpihen. Döntsétek el, hogy álom-e!
- Mivel érdemeltük ki a jelenléted, Sors isten? - Zai szólalt meg halkan.
- Létezésem óta számtalan lény sorsát láttam már. A világ gyakran igazságtalan, ezt senki sem változtathatja meg.
- Még te sem?
- Sajnos még én sem - felelte Sors keserű mosollyal. - De az arra érdemesek sorsát megváltoztathatom úgy, ahogy most a tiéteket.
Zai kibújt Aggaro szárnya alól, és a sárkány oldalának vetve hátát felült a fekhelyén, majd újabb kérdést tett fel:
- Hogyan változtatod meg a sorsunkat?
- A barátságotok egy életre össze fog kötni titeket. Míg közösen járjátok az élet rögös útját, közösen látjátok a világot, amiben éltek.
- Sors isten, mi lesz akkor, ha Zai rövid élete lejár? - kérdezte Aggaro.
- Amíg közösen küzditek le az utatokba kerülő akadályokat, az életetek is közös lesz - felelte Sors.
- Együtt élünk, együtt halunk? - Zai tekintete Aggarora fordult. - El tudod ezt hinni?
- Te leszel az én szemem, én a te szárnyad - mondta halkan a sárkány.
Sors elmosolyodott, egy pillanattal később pedig úgy tűnt el, ahogy érkezett. Zai és Aggaro azonnal elaludt, mintha csak az izgalom tartotta volna ébren őket. Legközelebb, mikor újra magukhoz tértek, már az ismerős barlang előtt feküdtek, mintha el sem indultak volna a kolostor felé. Zai mellett egy díszes mintázatú, sárkányokra méretezett nyereg pihent, ő pedig a saját ruhája helyett fekete színű, sárkánylovasok által hordott felszerelést viselt. Mikor felébredt, azonnal feltűnt neki a változás, és azonnal talpra pattant. Először a tájat vette szemügyre, aztán a rajta díszelgő ruhát, végül a káprázatos nyerget, amit csak egy ujjal mert megérinteni.
- Aggaro, ébredj! Ezt látnod kell!
- Találd ki, mit álmodtam - morogta a sárkány, miközben felemelte a fejét.
- Nem csak álom volt, nézd! - Zai hátrébb állt, és széttárta karját.
- Nem látok semmit.
- Pedig valami történt! A barlangod előtt vagyunk, rajtam egy bámulatosan szép egyenruha van, és a nyereg pedig igazi nyereggé vált!
- Igazi nyereggé vált? - ismételte Aggaro.
- Megmutatom! - Zai felkapta a nyerget, és felpántolta barátja hátára.
- Ez tényleg más. Sokkal nagyobb, mint az előző volt.
- Én megmondtam. Kipróbálhatom?
A sárkány csak bólintott, Zai pedig egy pillanat alatt nyeregbe pattant. Amint elfoglalta a helyét, furcsa érzés járta át a testét, mintha valami megváltozott volna. Aggaro hangosan felüvöltött, és azonnal a magasba emelkedett. Zai kétségbe esetten kapaszkodott a nyereg külön erre a célra kialakított markolatába, közben rémülten kiabálta Aggaronak, hogy merre menjen.
- Nyugodj meg, fiú, látok! Mindent látok, amit te látsz!
- Tényleg? Hát mégis igaz volt a látomásunk! - Zai az örömteli szárnyalás közben kitapogatott valamit a markolatba vésve, majd mosolyogva megpaskolta Aggaro nyakát. - Tudod, mi van a nyeregre írva?
- Micsoda? - kérdezte a sárkány, mire a fiú szó nélkül a markolatra pillantott, amin csak ennyi állt: Társak egy életre.