Álmatlanok (novella)

Eljött a várva várt nap, imáimat meghallgatta Rea istenanya. Már hosszú évek óta az Álmatlanok rendjében szolgálok, de csak most, húsz esztendősen fogadtak igazán maguk közé a rendtagok. A rendet majd' négyszáz éve alapította Aghnar Bydern, az első Álmodó. A tekercsek szerint valami olyan bűnt követett el, ami miatt Shaelig tartó, álmatlan zarándokútra ítélte magát. Hosszú napokig haladt megállás nélkül, mígnem a fáradtság ledöntötte a lábáról. Álmában Rea szólította meg, és arra utasította Aghnart, hogy emeljen neki szentélyt azon a helyen, ahol szemét lehunyta. Aghnar követőket gyűjtött, és közös erővel megépítették a rendházat, minek közepén a Reának szánt szentély áll. Aghnar úgy rendelte követőinek, hogy amint elalszik valaki, azt azonnal verjék föl álmából. Senki nem térhetett nyugovóra, csak maga Aghnar, az első Álmodó. Parancsait halála után mindig a legfáradtabb rendtag vitte tovább, és ez így van a mai napig. Míg az Álmodó alszik, s Rea szavára vár, mindenki más éberen teszi a dolgát. Senki idegen nem léphet be otthonunkba, ki idebent él, nem szólhat máshoz, csak a társaihoz. A rendház kertjében csak olyan növények találhatóak, amelyek segítenek nekünk ébren maradni, de ha már semmi sem segít, akkor parázson járunk, úszunk a közeli tóban, vagy más elfoglaltságot keresünk magunknak. Olykor hozzájuthatunk különféle porokhoz, amik ugyancsak az éberségünket hivatottak szolgálni. Ezeket egy vén kuruzsló hozza nekünk, és beleteszi a rendház előtti faládába, amibe ruhát, élelmiszert, meg hasonló dolgokat szoktak rakni a környéken élő falusiak. Régebben engedélyezve volt még az önostorozás is, de mióta egy rendtag ebben lelte halálát, csak legvégső esetben alkalmazható. Én már lassan öt éve nem hajtottam álomra a fejem, de ez nem sok idő, hiszen van köztünk olyan is, ki harminc éve virraszt már. És a mai napon végre teljes jogú rendtaggá avattak, aminek szívből örülök. A Zászlóháború miatt minden segédet az Álmatlanok közé fogadtak. A rendházban mindössze kétszázan élünk, de ebből sokan nem felszentelt rendtagok, a mai naptól azonban már mindenki joggal viselheti a ház hófehér köpenyét, melyen az aranyszínű, félig behunyt szem díszeleg. A rend nagy kitüntetésben részesült, hiszen komoly feladatot kaptunk: a Szövetség utánpótlásának útját kell fenntartani egy kis mezővárosban, ami a határ déli részén fekszik. Tudom, nem nagy dolog, de az Álmatlanok eddig csak kisebb parancsokat teljesítettek, mikor mások hadba vonultak. A felszentelésemnek nem örülhetek sokáig, a rangidősek utasításaira minden szükséges felszerelést és útravalót összekészítünk a fiatalabb társaimmal, és még naplemente előtt nekivágunk az útnak. Mivel az első Álmodó is magányosan, szó nélkül haladt célja felé, mi sem beszélgethetünk. Gyalog megyünk, a kényelem és a rendtagok nem férnek meg egymás mellett, de nekem nem is hiányzik. Mikor gyenge pillanataimban fekhelyről álmodozok, parázsra térdelve kérem Reát, hogy űzze el a bűnös vágyakat, de most szerencsére az erőltetett menetelés és a fekete bakkin keserű bogyója nem engedi a közelembe a régen látott álmok csábítását. Mivel már idejét nem tudom annak, mikor jártam utoljára ilyen távol a rendháztól, kicsit örülök is a hallgatásnak, így legalább élvezhetem a természet minden darabkáját. Miközben elmerülök a madarak énekében, arcom és hajam a lágy szellő simogatja, mintha csak finom női kéz érintene. Éjszaka felkeresem az összes csillagképet, amit ismerek, de olykor egyszerűen a Holdat fürkészem. Bár a napok lassan és unalmasan telnek, végül sikeresen elérjük a település határát. Végtelennek látszó szántóföldek mindenütt, körülöttük sötét erdő magasodik. A felettesek elmondják a tervet, majd tíz-tizenöt fős csapatokra oszolva, különböző irányból kezdjük megközelíteni a kis várost. Ugyan a parancslevél nem említett számottevő helyőrséget, de jobb az elővigyázatosság. Szerencsémre egy csapatba kerültem Tarhemmel, akivel egész jól el tudok beszélgetni, és még a csapatvezető sem szigorú, így válthatok néhány szót velük. Tarhem kevéssel előttem került a rendházba, miután a szülei egy tűzvészben odavesztek. Robusztus testalkata ellenére jámbor ember, bár mély hangja nem ezt sejteti. Ugyan keveset beszél, de ha sikerül kicsikarni belőle bármit is, hamar feltűnhet, hogy kellemes társaságul szolgál. Mikor elérjük a kijelölt ösvényt, a kapitányunk csendre int minket, de egy kérdés még kikívánkozik belőlem:
- Mit gondoltok, menni fog?
- Remélem, hogy nem lesz semmi nehézség - feleli Tarhem.
- Ezek csak egyszerű parasztok - legyint a felettes. - Kaszával és kapával nem érnek sokat a kard ellen.
- Úgy gondolja, uram? - kérdem suttogva.
- Igen. Lehet, hogy alig kétszázan vagyunk, de minket kiképeztek, ezek meg csak a földműveléshez értenek.
- Igazat beszél - bólogat Tarhem egyetértően.
- Most már egy hangot se! - förmed ránk a kapitány. - És maradjatok a parancsnál!
- Igenis! Nem ölünk, csak ha nincs más lehetőség! - idézem az utasítást.
A napsugarak már csak elhalványulva kúsznak az égen, mire elérjük az első házakat. Egyszerű földút, ami a városba vezet, két oldalán hosszú, zsuppfedeles parasztházak sorakoznak. Szerencsére senki nincs a mocskos utcákon; az asszonyok a vacsorát készítik, a dolgos férfiak pedig jól megérdemelt sörüket kortyolják valamelyik ivóban. A kezdeti izgalom hamar elszáll, és büszkén vigyorogva vonulunk tovább az utcán.
- Ez igen hamar ment - szól a kapitány.
- Igaza lett, uram! Harc nélkül bevonulhatunk a piactérig! - mondja Tarhem, közben a levegőbe öklöz.
Ekkor az egyik ház udvarából valami négylábú förmedvény ront ránk, mi pedig kardot rántva fordulunk a vinnyogó lény felé. Azonnal lesújt rá a kapitány, de már késő, az az ocsmány dög belemar felettesünk lábába. Tarhem egy szempillantás alatt előreszúr kardjával, és leteríti a szörnyet, ami nyüszítve leheli ki a lelkét.
- Uram, súlyos a sérülése? - lépek a kapitányhoz a következő pillanatban, aki szitkozódva nézegeti a vérző lábát.
- Sunyi dög, még nem is láttam ilyet! Mi ez a lény?
Tarhem leguggol a tetem mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Rózsaszín bőrén átütnek a lila és zöld erek, nyújtott pofájából tűhegyes fogak sokasága mered kifelé. A nyakán ejtett sebből barnás vér patakzik.
- Uram, ez valami démoni bűbájjal kitenyésztett korcs lehet! - állapítja meg végül Tarhem.
- Rea, ments meg! - sápadozik a kapitány. - El kell látni a sebet, nehogy elfertőződjön! Keressünk egy biztonságos helyet!
Öt társunk azonnal kapja magát, és bemennek annak a háznak az udvarába, ahonnan az imént kirontott a csúfság. Tarhem és én a kapitányt támogatva követjük a felderítőket, három társunk pedig hátulról fedez minket. A hosszú parasztház mögött egy roskatag istállót találunk, de amint tásaim belépnek, egy hatalmas bestia ront rájuk. Tarhem elengedi a kapitányt, hogy a többiek segítségére siessen, ám az üvöltő szörnyeteg addigra már leteríti egyikőjüket, és könyörtelenül átharapja a torkát. Időm sincs kardot rántani, mikor hátulról éktelen ricsaj üti meg a fülemet. Kiperdülök a kapitány mellől, aki ettől egyensúlyából kibillenve elterül a földön, én pedig meglátom újabb támadónkat. Rút banya mártja kését az egyik társam hátába, aztán újabb áldozat után fordul. Meglendítem kardomat, a vágás nyomán vér fröccsen. A vén szipirtyó úgy károg fájdalmában, mint a varjú, de egy újabb suhintással sikerül elhallgattatnom, és az udvarra csend borul. Az istálló felé pillantok, Tarhem épp kirántja kardját a szörnyeteg oldalából, társaink pedig döbbenten figyelik őt. Hamar a kapitányhoz sietek, és felsegítem a földről.
- Uram, hova küldtek minket? Mi ez a förtelmes hely? - kérdi Tarhem, miközben a habzó pofájú bestiát figyeli.
- Nem tudom, fiam - feleli halkan a kapitányunk.
- Két rendtag halott, maga megsérült, és most két újabb társam kapott sebet ettől a dögtől.
Tarhem fáradt szemében a harag tükröződik, keze ökölbe szorul, de kordában tartja indulatait. Mindenki némán figyeli a kapitányt, csak én szegezem tekintetem a szörnyetegre. Hasonlít a kintire, de ez sokkal nagyobb, lábai fekete karmokban végződnek, testét néhol szőr borítja.
- Uram, ez a valami ember lehetett! - szól az egyik társam a hátam mögül, aki épp a banyát vizslatja. - Eltorzult a kinézete, de szerintem ez egy ember!
- Ne foglalkozzatok vele, menjünk be az istállóba! - utasítja a kapitány.
Tarhem előre megy, majd hamarosan int nekünk, hogy mi is bemehetünk. Odabent gyertyát gyújtunk, amit a kapitány kotor elő erszényéből, aztán elmondunk egy imát Reának, hogy fogadja magához elhunyt társaink lelkét és óvjon meg minket ezektől az átkos teremtményektől.
- Lássátok el a sebesülteket! - mondja a kapitány az ima végeztével, közben elhelyezkedik egy szalmával megtömött zsákon.
- És a maga lába, uram? - kérdezem.
- Azzal ne törődjetek, megvagyok én egyedül is!
- Biztos benne?
- Nyugalom, majd én bekötözöm magamnak!
Tarhem és én hozzáfogunk a két sérült rendtag ellátásához, a többiek pedig őrt állnak az istálló bejáratánál. Sokat sajnos nem tehetünk értük, csak reménykedhetünk abban, hogy a sebeik nem fertőződnek el. Dolgom végeztével hátrapillantok a kapitányra, és döbbenten látom, hogy felettesünket elnyomta az álom.
- Uram, nem szabad aludnia! - ugrok fel a helyemről, de a kapitány a füle botját se mozdítja. - Ébredjen fel!
Megragadom a vállát, és rázni kezdem, a ricsajra a többiek is beszaladnak. Tarhem arrébb taszít a vállával, majd lekever egy hatalmasat a kapitánynak, aki ettől háborogva felriad.
- Mi a fészkes fenét képzelsz magadról, te féleszű? Majd megmutatom én neked, hogy kit pofozgass, te senkiházi!
- Csihadjon, uram! Csak felkeltettem, mert elbóbiskolt! - feleli hátrálva Tarhem, mire a kapitány kardot rántva felpattan. - Térjen az eszéhez, uram!
Már látom, ha nem cselekszem, nagy baj fog történni, ezért én is kivonom a kardomat, és a kapitány elé ugrok. Az első csapását sikerül hárítanom, a következő pillanatban pedig egy jól irányzott szúrással az oldalába mélyesztem a kardhegyet. Kezéből kifordul fegyvere markolata, végül fehérre sápadva elterül a földön. Tarhem levegőért kapkodva figyeli a felettest, aztán rám emeli a tekintetét, de egy szó sem hagyja el a száját.
- Biztos a harapástól őrült meg - szól egy társunk, megtörve ezzel a súlyos csendet.
Kiszabadítom kardomat, aztán a többiekhez fordulok. Fejemben visszhangzik az a mondat, amit az imént hallottam, és valószínűleg a többiek is épp így éreznek.
- Most mi a baj? - kérdi remegő hangon az egyik sebesült. - Ugye nem gondoljátok... - ám utolsó szavait Tarhem fojtja belé.
Másik sérült társunk a kardjáért nyúl, de én azonnal mozdulok, és szíven szúrom, a többiek pedig csendben figyelnek. Percekig csak állunk a történtek után, nem szól senki egy szót sem. Tarhem fel-alá járkál az istállóban, néha megvakarja a tarkóját, de mindvégig a kapitány holttestét méregeti, mintha arra várna, hogy felkeljen.
- Vajon a többiekkel mi lehet most? - fakad ki belőlem a kérdés.
- Keressük meg őket! - Tarhem megtorpan, és felém fordul. - Ha szerencsénk van, néhány házzal vagy utcával arrébb találkozhatunk valamelyik rendbéli csapattal!
- És ha megint megtámad minket valami? - kérdezi egyik fiatal társunk.
- Már tudjuk nagyjából, mivel állunk szemben, nem érhet meglepetés minket - felelem halkan, mire a többiek helyeslően bólogatnak.
A halottakat hátrahagyva indulunk kifelé az istállóból, ám odakint újabb akadályba ütközünk. Egy éjszín sörényű monstrum kuporog a földön a banya kihűlt tetemét szorongatva. Mire feltápászkodik a földről, és megragadja a ház falának támasztott rozsdás kaszát, mi mindannyian kardot rántunk. Félelmetes üvöltéssel ront ránk, de a túlerővel szemben nincs esélye, hamar levágjuk az átkozottat, bár egy ideig még szenved a vérében fuldokolva. Egy utolsó egyeztetést követően nekivágunk a sötétségbe burkolózott utcának, hogy megkeressük a többi csapatot. Lépteink sietősek, nem kívánunk újabb rémségekkel találkozni, hangtalanul haladunk abba az irányba, amerre a főteret sejtjük. Mindenki bepillant a házak udvaraiba, hátha valami rejtőzik ott, de végül szerencsésen elérjük célunkat. A kis tér kőzúzalékkal van borítva, körülötte fogadók és középületek ácsorognak. A holdfénynél jól belátható az egész, egy árva lélek sem bóklászik a környéken.
- Itt nincsen egy se a mijeink közül - állapítja meg Tarhem csalódottan.
- Pedig a terv úgy szólt, hogy itt találkozunk - mondom neki. - A többieket is megtámadta volna valami?
- Minden bizonnyal.
- Akkor most mi legyen?
- Biztonságos helyet kell keresnünk, ahol átvészelhetjük az éjszakát!
- Igazad van, de mégis hogyan?
- Majd én azt megmondom! - lép közénk egyik idősebb, kopasz társunk. - Váljunk szét! Hatan nehezebben rejtőzhetünk el, mint ketten vagy hárman!
- Talán elment az eszed? - Tarhem felháborodva tárja szét karját. - Együtt több esélyünk van életben maradni!
- Kevesebb embernek kisebb búvóhely kell! - vág vissza a tar férfi, majd sarkon fordul, és sértődötten elviharzik.
Két társunk követi őt, így már csak hárman maradunk a kis tér szélén. Tanácstalanul nézünk egymásra, nem tudjuk, mit tehetnénk ebben a helyzetben. Közel kétszáz rendtag jött erre az átkos helyre, és csupán mi maradtunk mostanra? Az nem lehet!
- Tarhem, mi van akkor, ha a többiek csapdába estek valahol, vagy elhurcolták őket? - kérdem reménykedve.
- Elhurcolni? Mégis hova?
- Akárhova! Lehet, hogy van itt valami szentély, ahol ezek a förtelmes lények emberáldozatot mutatnak be, vagy tudom is én! - felelem vállvonogatva.
Tarhem láthatóan elmerül gondolataiban, karját a mellére fonva néz engem. Másik társam egy darabig türelmesen várakozik, de mikor megunja, elkezd kavicsokat rugdosni. Percekig csak várom, hogy valamelyikőjük megnyikkanjon, de mindketten szótlanok maradnak. Türelmem fogytán vállon verem Tarhemet, hátha attól magához tér, de csak egy homlokráncolt pillantást kapok cserébe.
- Rea szavára, mondjatok már valamit! - szólok rájuk végül.
- Mi lenne, ha keresnénk egy búvóhelyet, és aludnánk? - kérdi Tarhem bizonytalanul.
- Megőrültél? - csapok a homlokomra. - Az csak az Alvó kiváltsága!
- Ha a többi csapat tagjai halottak, akkor csak Rea segíthet rajtunk, és ahhoz muszáj álmodnunk.
Ez a nyomós érv gondolkodtatóba ejt. Tarhemnek igaza van, hiszen az Álmatlanok rendjében csak azt látogatja meg Rea, aki alszik. Számtalanszor imádkoztam már hozzá, de ezidáig még egyszer sem jelent meg előttem. Egy próbát megér, ha ez sem segít, akkor már semmi.
- Rendben van! - mondom halkan. - Ezzel megszegjük a rend egyik legfontosabb parancsolatát, de a szükség törvényt bont!
- Ez a beszéd! - feleli Tarhem vigyorogva, ám ekkor társunk csendre int minket.
- Valami zajt hallottam - suttogja, miközben a kis tér túloldalán álló kocsma irányába mutat.
A borostyánnal benőtt kőépületből néhány rusnya lény lép ki, és pont felénk indulnak el. Pofájukból fröcsög a nyál, szakadt gúnyájuk tiszta sár, vállukon vérmocskos kaszát vagy kapát támasztanak. Úgy ledermedek, hogy rémülten rezzenek össze, mikor Tarhem megböki a vállamat. Mire felé tekintek, ők már néhány lépéssel odébb járnak, úgyhogy sietősen követem őket. Egy kis utcát vesz célba, közben többször hátrapillant, nehogy utánunk eredjenek. Kevés séta után békésnek látszó környékre érünk, a közelben egy árva lényt sem látunk. Igaz, sötét van, de jól kivehető még így is, hogy itt az út kiszélesedik, egy kis füves sziget választja ketté, a közepén pedig két fából faragott oszlop nyúlik az csillagos ég felé. Úgy hiszem, valami bálvány lehet ezeknek az átkozottaknak. Ahogy tekintetem ereszkedik lefelé, megpillantok valamit, vagyis inkább valakit az egyik oszlop tövében. Megveregetem társaim vállát, majd előremutatok.
- Az egy rendbéli! - Tarhem szeme szinte azonnal kikerekedik, és a véres köpenybe bugyolált férfihez siet. - Barátom, jól vagy? Élsz még?
Nem kapunk választ, az apró reménysugár veszni látszik. Ez az egész hely megfertőz minden halandót, és a halálba taszítja. Kezem ökölbe szorul, legszívesebben üvöltenék, kardot rántva rohannék a rothadó dögök ellen, kik ezt a helyet lakják. Gondolataimat egy erőtlen hang tereli szét.
- Meneküljetek innen - suttogja alig hallhatóan a földön kuporgó társunk.
- Mi történt a csapatoddal? Hol vannak a többiek? Életben maradt még valaki? - Tarhem kérdései csak úgy záporoznak a férfira.
- Mindenki meghalt. Halálarcú rémek, rút banyák, ocsmány korcsok voltak mindenütt. Vérre szomjaztak, mi pedig nem bírtunk velük.
- A fene vinné el az egészet! - szitkozódik Tarhem, majd az egyik oszlopba öklöz.
- És te hogy kerültél ide? - térdelek a férfi mellé.
- Több sebet kaptam, de el tudtam rohanni. Néhány acsargó dög üldözőbe vett, meg is haraptak, de mikor ideértem, volt még annyi erőm, hogy felkapaszkodjak erre az oszlopra.
Amint vége a mondatnak, kard pendülését hallom. Tarhem lemondóan csóválja a fejét, aztán legyint nekem, hogy menjek arrébb. Tudom, mire készül, de igaza van, nem tehetünk semmit a sérült társunkért. Felegyenesedem, aztán elhátrálok néhány lépést.
- Szóval megharaptak? - kérdi Tarhem hidegen a férfitől.
- Legalább háromszor.
- Rea óvja lelkedet a sötétségtől. - A kard könyörtelenül szúrja át társunk nyakát, aki vérében fuldokolva meredten bámul rám.
Szemében látom a megnyugvást, végre örökké aludhat a szerencsétlen.
- Tarhem, te mindenkit képes lennél megölni, aki sebet kapott az ocsmányságoktól? - kérdezi bizonytalanul eddig szótlan társunk.
- Ha úgy hozza a sors, még a saját életemet is kioltom - feleli Tarhem rezzenéstelen arccal.
Kell néhány pillanat, amíg értelmet találok a kérdésnek, de amint gondolataim választ adnak, már nyúlok is a kardom után. Az árulás aljas fegyver, csak a gyávák értenek a forgatásához. Bátor harcos soha nem árulja el a társait, az elveit, a hitét. Aki ezt megteszi, az pusztuljon Rea akarata által! Mi haszna a gyávaságnak, ha ezzel olyas valakit áldozunk fel, aki talán gyógyír lehet a problémára, aki utat mutathat a halál torkából? Tarhem nem mozdul, nem tesz semmit, csak áll. Megmagyarázhatatlan mosoly húzódik az arcára, majd szemét lehunyva várja az elkerülhetetlent. Mindkét kard célba talál, ám nem voltam elég gyors. Társam elterülnek a földön, én pedig kővé dermedve figyelem őket. Szívem egyre hevesebben kalapál, ujjaim elengedik a kardom markolatát, az pedig Tarhem lába mellé esik. Összeroskadok, ekkor egy öklömnyi kő akad a kezem ügyébe, amire teljes erőmből rászorítok. Suttogó hangok kezdenek bíztatni a bosszúra, hiszen még nincs késő, az áruló még lélegzik. Mire feleszmélek, már halott társam teste fölött térdelek, kinek fejét a felismerhetetlenségig összezúztam a kővel, amit az imént markoltam fel. Futásnak eredek, nem tudom hova, de nem is érdekel, csak jussak minél messzebb innét. Kiérek a házak közül, lábam a búzamezőn keresztül az erdő felé visz, de már nem kapok levegőt, a fák közé érve erőtlenül összeroskadok. Beletúrok véres erszényembe, de nincs nálam semmi, ami erőt adhatna, így hamarosan eljön a rég várt pillanat, és elalszom. Álmomban talpig fekete köpenybe burkolózva járjuk egy kis város poros utcáját Tarhemmel. Mindkettőnk bőre sápatag, szemeink beesettek, fénytelenek. Egy kedves kiskutya rohan oda hozzánk, vígan ugrándozik körülöttünk, Tarhem még meg is simogatja. Egy közeli ház udvarából aggodalmas vakkantások hallatszódnak, anya szólítja a kölykét. Mi bekísérjük kis barátunkat, odabent pedig egy kedves asszonnyal találkozunk, akivel beszélgetni kezdünk. Jó társaságban repül az idő, hazaér a földekről a ház ura is. Egyszerű parasztember, nagyon barátságos, még az istállót is felajánlja nekünk éjszakára, de mi nem maradunk. Tovább haladva a faluban látunk egy takaros kis fogadót is, ahol a megfáradt földművesek kortyolják jól megérdemelt sörüket. Néhányan épp hazafelé indulnak, biztos valami finom vacsora várja őket otthon. Nemsokára megpillantunk két magas faoszlopot, mindkettő tetején Rea szent szimbóluma díszeleg. Elfáradunk, mire idáig elérünk Tarhemmel, ezért letelepszünk az oszlopok tövébe, és egymásnak dőlve elalszunk. Újabb álom kezdődik, ismét találkozunk a kiskutyával és gazdáival, megint elmegyünk a fogadó előtt, ismét leülünk a díszesen faragott oszlopok tövébe, ahol újra elnyom az álom minket. Végre mindent értek. Az álmatlanság az őrületbe taszított minket, minden rendtagot, ahonnan már nincs kiút. Lovagok? Soha nem voltunk Rea kegyeltjei, csupán eszelős őrültek, tébolyult gyilkosok, akik már nem tudták megkülönböztetni agyuk szüleményeit a valóságtól. Egy sötét erdőben fekszem, semmi nem számít többé. Örökké alszom, végre pihenhetek.