Hasogató fejfájással tértem magamhoz egy idegen szobában. Az ágy bitorolta a helyiség nagy részét, azon kívül még egy éjjeli szekrény és egy kopottas kanapé volt odabent. A falat valamikor régen teljesen bevakolták ugyan, de már több helyen repedések éktelenkedtek rajta. Egy két szárnyas ablak biztosított némi fényt, de a plafonról lelógó kristálylámpás is halványan derengett. Lassan felültem az ágy szélére, és csak akkor tűnt fel, hogy a talált ruhák helyett egy viszonylag tiszta hálóing van rajtam. Értetlenül néztem körbe újból, de még mindig nem tudtam, hol is lehetek. Bevillant néhány emlékkép, de a gyilkosok és a lángok csupán rossz álomnak tűntek. Megpróbáltam talpra állni, de elhagyott minden erőm, a lábam teljesen elzsibbadt. Kósza hajtincseimet a fülem mögé igazítottam, majd a szoba egyetlen ajtajára pillantottam, amit kijáratnak sejtettem, és azt vártam, hogy valaki végre benyisson. Néhány perc múlva erősödő léptek zajára lettem figyelmes, aztán az ajtó végre kitárult. Az ismeretlen nő lépett beljebb, amiből rájöttem, hogy nem csak egy rossz álmot láttam. Könnyeim a combomra hullottak, mire a nő belökte az ajtót, majd közelebb hajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett, végül lekevert egy hatalmas pofont. Még soha senki nem ütött meg, ezért kitörve a szomorú ködfátyolból üvölteni kezdtem:
- Mit képzelsz magadról, te utolsó szajha? Tudod te, hogy ki vagyok? Ha rajtam múlik, egy sötét lyukban fogsz megrohadni! - Éles hangomat talán még az utcán is hallották, de a nőt nem zavarta, elégedett mosollyal az arcán leült mellém. - Most meg mit vigyorogsz? Belissa con Ralowen vagyok, az apám befolyásos ember!
- Te egy senki vagy, a szüleid pedig halottak. - Higgadt szavai belém fojtották a hangot, mintha száz tőrt szúrtak volna a testembe. - Az egykor volt életed elégett, és mindenki azt gondolja, hogy te is odavesztél a lángokban.
Őszintesége összeszorította a szívemet, egyre elevenebben derengett fel minden, fájt minden szó és emlék. Nem értettem, miért pont velem történik meg mindez, hiszen olyan tökéletes életem volt, Ranusha biztos nem ezt a sorsot szánta nekem. Csak némán bámultam a nő arcát arra várva, hogy vajon mi lesz a következő szava, amivel még jobban a lelkembe tiporhat.
- Láttad a gyilkosokat? - kérdezte végül, amire néma fejcsóválással válaszoltam. - Hogyan élted túl?
- Fafhen mutatott egy titkos alagutat, ami kivezetett a házból - feleltem halkan. - A borházban húztam meg magam, onnan indultam hajnalban a Háromlábú kutyába.
- Hogyan jutottál el a fogadóig?
- Bérkocsival.
- A kocsis felismert?
- Nem hiszem. - A vallatás kezdett zavarni, de nem mertem ellenkezni, tartottam az újabb pofontól.
- Fafhen említett engem?
- Nem, csak azt az idétlen mondatot.
- Rendben van, most jól figyelj! Minden, amit tőlem hallasz, az életednél is jobban őrizd, különben kivágom a nyelvedet. Csak azt teszed, amit én mondok, senki másnak nem engedelmeskedsz, világos? - Eléggé megrémisztett, ezért gondolkodás nélkül bólogattam. - Az én nevem Synestra, de te nem szólíthatsz így! Segíteni fogok neked kijutni a városból, te pedig az első nagyobb településig meg sem állsz, értetted?
- Igen, értettem.
- Kitalálsz magadnak egy nevet, megpróbálsz új életet kezdeni, és soha többé nem térsz vissza Ronomba!
- Nem térhetek vissza? - kérdeztem értetlenül.
- Nem! - vágta rá Synestra határozottan.
- Miért nem?
- Akik végeztek a családoddal, azt hiszik, hogy te is meghaltál. Nyilvánvalóan apád földje miatt történt mindez, a megbízó valószínűleg a Sadrawaal család volt, ők pedig csak az Árnyvadász klánra bízzák a tisztességtelen munkát. Ha valamelyik család tudomást szerez arról, hogy életben vagy, az orgyilkosok téged is levadásznak.
- De ha már megkapták, amit akartak, én mit számítok?
- A klán nem végez félmunkát.
Apám mindig is tisztességes és becsületes volt, mégis ez okozta volna a halálát? Nem értettem, Ranusha miért a jók fejére küldte a veszedelmet. Kétségbeesésem haraggá kezdett átformálódni, ami azt sugallta, bosszút kell állnom mindenkin, aki vétkes volt a családom halála miatt. Ki kellett találnom valamit, nem akartam gyáva módon elmenekülni, nem hozhattam szégyent a családom nevére. Egy Ralowen soha nem hátrált meg, becsületesen kiállt az elvei és szerettei mellett, apám is mindig így tett. Nem engedhettem, hogy néhány aljas gyilkos megkeserítse az én tökéletes életem, ez vért kívánt.
Synestra eközben felállt mellőlem, és az ajtó felé indult.
- Várj még! - szóltam utána határozottan. - Honnan tudsz ennyit a gyilkosokról?
- Egykor én is a rossz oldalon álltam - felelte némi gondolkodás után, miközben az ajtót fürkészte.
- Tehát másokra vadásztál?
- Miért érdekel ez téged?
- Taníts!
- Mire? - Synestra pillantása villámokat szórva szegeződött rám.
- Tanítsd meg nekem, hogyan kell ölni! - válaszoltam neki, állva az ostromló tekintetet. - Nem fogom hagyni, hogy büntetlenül eltiporják a családom becsületét!
- Egymagad nem tehetsz semmit, ők a gyilkolásért élnek.
- Én pedig az életemért fogok gyilkolni. - Synestra keze ökölbe szorult, végül dühében feltépte az ajtót, majd kiviharzott a szobából. - Ha te nem segítesz, keresek mást! - kiáltottam utána.
Az addig távolodó léptek újra erősödni kezdtek, a következő pillanatban pedig ismét ott állt előttem Synestra, kezét ütésre emelte. A lelkemben dúló harag és elszántság által vezérelve azonnal mozdultam, és még jóval az arcom előtt elkaptam a csuklóját, ami nem csak őt, de még engem is meglepett. Tekintetünk összeakadt, néma háborút vívtunk egymással, nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymást győzködjük. Synestra végül kitépte csuklóját a szorításomból, majd az egyik zsebéből egy kis fiolát húzott elő, égszínű folyadék lötyögött benne.
- Azért nem tudod használni a lábadat, mert nem kaptál elegendő ellenszert. Ha újra járni akarsz, érdemeld ki vagy szerezd meg!
- És utána mi lesz?
- Elmondom a második feladatot - felelte Synestra, majd elrakta a fiolát, és kisétált a szobából.
Amint becsukódott az ajtó, a kezdeti fellángolás kissé alábbhagyott. A lábam használhatatlan volt, nem bírtam felállni, az a bolond nőszemély pedig azt várta tőlem, hogy lopjam meg őt - nyilván ezt akarta, hiszen az ágyban fekve nehezen érdemelhettem volna ki az ellenszert. Nagyot sóhajtva dőltem el az ágyon, és elkezdtem kiötölni valami használható tervet, de mivel még soha nem kellett senkit sem kizsebelnem, ezért elég gyenge próbálkozások jutottak az eszembe. Gondolataimba merülve fel sem tűnt, hogy odakint besötétedett, és már csak a kristálylámpa árasztotta magából sárgás fényét. Régen azt hittem, apám rengeteget dolgozott, amikor egész napra bezárkózott az irattárba, de kezdtem azt gyanítani, hogy ideje nagy részében ő is csak meredten bámult maga elé, és a gondolataiba merülve töprengett valamin. Nem tudtam, mennyi ideje feküdtem ott a plafont bámulva, de egyre csak idegesített az a tény, hogy nem volt semmi ötletem a fiola megszerzésére. Fafhen - vagy rosszabb esetben anyám - mindig tanácsot adott, ha szükségem volt rá, de már nem számíthattam rájuk, nélkülük kellett megbirkóznom a nehéz feladattal. Synestra mérgétől hamar elfáradtam, pedig jószerivel semmit sem csináltam, csak elmélkedtem és forgolódtam az ágyban. Az utcán vircsaftoló részegek lassan elvonultak aludni, én pedig magamra húztam a takarót, és a lehetetlen feladaton morfondírozva lassan elaludtam.
Lehetetlen feladat
Kronwel, az Oroszlán
Sötét felhőket hozott a szél a hegyek felől. Az ostromolt vár kapujának törmelékei előtt hatalmas sereg sorakozott. Orkok hordája gyűlt össze, hogy végleg kiharcolják szabadságukat, visszafoglalják hazájukat. A tömegben elszórtan hatalmas katapultok, balliszták és ostromtornyok magasodtak, amik tegnap a büszke vár falait rombolták földig. A horda élén a klánok vezérei ültek hatalmas farkasaik hátán, akik a romokat fürkészték. A váron belül maroknyi csapat, körülbelül ötszáz fő volt még életben. Reményvesztett katonák voltak, némelyik mély sérülésekkel. Tudták, hogy nem fogják túlélni az utolsó rohamot, de fűtötte őket a vágy, hogy saját lelkük legalább tíz orkét rántsa a halálba. A felszálló füst mögött vicsorgó agyarak ezreit látták, mindenki kereste első áldozatát, akit átsegíthet a túlvilágra. A felsorakozott katonák elé egy magas férfi lépett az egyik torony maradványaira. Talpig páncélban volt, kezében üvöltő oroszlánt mintázó sisakjával. Hátán vörös köpeny lobogott, melyen egy aranyszínű sárkány küzdött egy szintén arany oroszlánnal. Másik kezében hatalmas pallost tartott, pengéjét fényes vállvértjén pihentette. A katonák kis zúgolódás után elnémultak, tekintetét mindenki a páncélosra fordította.
- Ez a nap felkínálta nekünk a dicső halál lehetőségét! - kiáltott fel mély, érces hangján. - Odakint orkok ezrei várják, hogy végezhessenek velünk - az emberek szemében a harc tüze lobbant fel. - Ne adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy könnyen eldobjuk az életünket!
A katonák hangos csatakiáltással helyeselték a buzdító szavakat, közben fegyvereiket a magasba emelték. Vezetőjük a fejére húzta sisakját, így egy hatalmas acéloroszlánra hasonlított.
- Én, Krownel, az Oroszlán megfogadom, hogy a halál perceiben végzek minden ellenfelemmel, ki elém kerül! - azzal megforgatta feje fölött hatalmas pallosát, majd bömbölő csatakiáltással a kapu romjain át az ork horda felé rontott, mögötte hangos üvöltéssel követték halálig hű katonái.
Az Oroszlán első áldozata egy klánvezér volt, kit letaszítva farkasáról megszabadította testét a fejétől, majd megbontva az első sorokat vadul mészárolni kezdte ellenségeit. Testét hideg acél járta át, de ez még jobban feltüzelte halála utolsó perceiben.
Irány a Háromlábú kutya!
Hosszú volt az éjszaka. Miközben a sarokból figyeltem, ahogy a tűzőrök és néhány városőr oltotta a hatalmas lángokat, én csak keservesen zokogtam. Az első napsugarak már csak egy nagy kupac füstölgő romhalmazt találtak a tegnap még oly büszkén magasodó ház helyén, a katonák meg sem próbáltak holttestek után kutatni, egyszerűen elmentek. Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, reszkettem a hidegtől és a tehetetlenségtől. Fafhen azt mondta, menjek Alsó-Ronomba, de azt sem tudtam, hogy az merre van, hogyan juthatok el oda. Egyedül maradtam egy olyan városban, amit egyáltalán nem ismertem, és minden vagyonom egy marék arany volt. Először úgy gondoltam, ruhát veszek magamnak belőle, de hasam korgása hamar lebeszélt róla. Azt sem tudtam, mennyire is mehetnék annyi pénzzel, nekem soha nem kellett foglalkoznom az ilyen dolgokkal - apám mindent megvett nekem.
Az idő csak rohant, az öreg szavai pedig ott visszhangoztak a fejemben, ezért összeszedtem magam, elraktam az erszényt és a tőrt is - bár nem tudtam, mire használhatnám -, magamhoz vettem egy üveg harmatbort, aztán elindultam a romok felé. Minél közelebb értem, annál jobban összeszorult a szívem, végül újra sírni kezdtem. Ugyan anyám mindig mondogatta, hogy a sírástól ráncos lesz az arcom, de nem tudtam mit tenni, megállíthatatlanul hullottak a könnyeim. Legszívesebben toporzékoltam volna, de nem akartam zajt csapni, nehogy észrevegyen valaki. A nagy szipogás közepette erősödő beszélgetésre lettem figyelmes, valószínűleg apám emberei érkeztek a szőlősbe dolgozni. A romok láttán hangos szitkozódásba kezdtek, embert még soha nem hallottam így beszélni azelőtt. Az alkalmat kihasználva futásnak eredtem, egészen a szomszéd magas sövényfaláig, ami az ő kertjét övezte. A macskaköves utcán elhaladt néhány lovaskocsi, az egyik meg is állt az út szélén. Húzott fejű, horgas orrú férfi ült a bakon, és bár nem volt bajusza, látszott rajta, hogy Fafhennel egy idős lehetett. Fekete ruházata egyszerű volt, mégis elegánsan nézett ki benne, mint a legtöbb valamire való kocsis a környéken. Kivirult arcából gyanítottam, hogy legalább két pohár borral kezdte a napot, ez pedig egy remek ötletet adott nekem. Gondosan megigazítottam a hajam, letöröltem a könnyeimet, majd odasiettem a kocsi mellé.
- Szép reggelt! - szóltam határozottan, de a férfi rám se nézett. - Vigyen el a Háromlábú kutyához!
- Mi ez a hangnem egy ilyen kis fruskától? - csattant fel a kocsis, miközben lenézően végigmért.
Legszívesebben elhordtam volna mindennek, de aztán rájöttem, hogy már nem a gazdag úrinő szerepében vagyok. Nagyot nyeltem, higgadtságot erőltettem magamra, aztán meglóbáltam az üveg harmatbort.
- Fizetek is érte, ne aggódjon! - A férfi láthatóan jobb belátásra tért, még a nyál is összefutott a szájában.
- Éppenséggel van még időm - felelte végül vigyorogva, majd intett, hogy üljek be a kocsiba.
Néhány perc múlva egy kisebb téren gurultunk át, rengetegen siettek a dolgukra, a boltok előtt az inasok söprögették az utat, több bérszekér is várta az utasokat az egyik sarkon. Minden épület ajtaja felett cégérek lógtak, a legtöbb fogadó vagy borozó lehetett. Ahogy elhagytuk a teret a fényűző házakat kezdték felváltani a tömött sorokban álló épületek. Sokat szinte teljesen benőtt a borostyán, de pont attól voltak olyan különlegesek. Néhol feltűnt egy-egy lugas vagy kisebb park, ahol néhány pad várta a megpihenni vágyókat. A széles út újabb térre vezetett, ám az nagyobb volt az előzőnél, és több ember is nyüzsgött ott. Középen egy díszes szökőkút állt, vizében egy Ranushát ábrázoló szobor térdelt kancsóval a kezében. Nem bírtam betelni a látvánnyal, azt sem tudtam, melyik oldalra nézzek. Amint újabb útra értünk, abbamaradt a rázkódás, a macskaköveket kőlapok váltották fel. A magas házak aljában boltok nyíltak, és az utca népének viselete is kezdett megváltozni. A díszes ruházatot és a dolgos emberek egyszerű gúnyáit felváltotta a szolid, mégis igényes öltözék, az emberek tekercsekkel és vaskos papírtömbökkel a kezükben siettek a dolgukra. A nagy bámészkodás közben ismét egy hatalmas téren lyukadtunk ki, amit fogadók helyett több bazár, középület és raktárház ölelt át. Mind egyhangú és unalmas volt, a fehér falak már szinte bántották a szememet. Az egyszerű lovaskocsik helyett hatalmas társzekerek haladtak el mellettünk, mindegyiken volt ajtó és cégér is. Apám egyszer mesélt ezekről, guruló boltoknak nevezik őket, állítólag nagyon hasznosak a városiak számára. Elszórtan néhol márványból faragott asztalt és padokat is láttam, ahol jól öltözött urak diskuráltak, miközben papírjaikat lapozgatták. Végül megint elhagytuk a teret, ez kezdett az idegeimre menni, ezért megrángattam a csengőzsinórt, mire a kocsis kinyitotta a kis kémlelőnyílását.
- Mi a gondod, te lány? - kérdezte mogorván.
- Unom már, hogy ennyi téren haladunk át! Mikor érünk már oda?
- Átmegyünk a Hatalmasok kapuja alatt, és ott is vagyunk. - A férfi a gyors felelet után becsukta a nyílást, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
Ahogy tovább figyeltem az utat és a házakat, feltűnt, hogy egyre elhanyagoltabb minden. Az óriási kőlapokba mély gödröket ásott az idő, a falak pedig fehérről füstös színűre változtak. Nem messze megpillantottam egy hatalmas falat, talán csak a várakat védték akkora építmények. Hosszasan nyúlt el a városon keresztül, engem pedig teljesen megbabonázott, ám ekkor hírtelen egy alagútba értünk. Először ijedten süllyedtem a puha ülésben, és egészen addig úgy is maradtam, míg ki nem értünk a világosba. Visszahelyezkedtem, bár felesleges volt, mert a kocsi lassan megállt az út szélén. A kémlelő kinyílt, a mogorva kocsis pedig rám förmedt:
- A bort hagyd az ülésen, megérkeztünk!
Nagyot sóhajtottam, aztán kiszálltam a fülkéből, de úgy tűnt, mintha az alagúton át egy teljesen más városba jutottunk volna. A házak öregek, a falak csupaszok voltak. Fakerítések zárták el az udvarokat, érkezésünkre több kutya is hangos ugatásba kezdett. Az utcán sétáló emberek ruhája nem sokban különbözött az enyémtől, talán az én csizmám jobban tartotta magát, mint az ő kopott lábbelijük, és az öltözetük is világosabb, rongyosabb volt.
- Hol van a Háromlábú kutya? - néztem fel a kocsisra kerek szemekkel.
- A harmadik ház arra, meg fogod találni - mutatott a legközelebbi utcába, majd a lovak közé csapott, és elindult visszafelé.
Egy darabig néztem utána, aztán elindultam a fogadó felé. Az út itt már nem volt kikövezve, hanem egyszerűen murvával terítették be, kétoldalt gazos peremű árkok húzódtak. Néhány gyermek rohant át előttem hangosan kacagva, valószínűleg a közeli tanoda felé kergették egymást.
Már a sarokról megpillantottam a cégért, ami egy kutyát ábrázolt, és valóban csak három lába volt. Minden egyes lépés után egyre bizonytalanabbá váltam, a fogadó öreg ajtajához érve pedig már azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok ott. Ekkor újra felcsendültek Fafhen szavai, amik valamelyest bátorságot adtak nekem, végül benyitottam a fogadóba. Odabent legalább egy tucat asztal állt, mögöttük a söntés húzódott, ahol három férfi támaszkodott, és a csapossal beszélgettek. Érkezésemre mindannyian felém pillantottak, de aztán egyhangúan visszatértek az iménti elfoglaltságukhoz. A saját borházunkon kívül még soha nem jártam azelőtt más fogadókban, így miközben megindultam a pult felé, alaposan körbenéztem. Az asztalok, padok és székek masszívak voltak, kerülték a díszes faragásokat, az egyszerűséget tükrözték. A falakat fával fedték, néhány ócska festményen kívül - valami bolond próbálta Ranushát megfesteni - minden díszítést mellőztek, leszámítva a fényt adó, fehér kristályokat. A söntés egyik oldalán egy nagy kemence állt, a másikon pedig széles lépcsősor vezetett az emeletre, talán szobák voltak odafent.
A pulthoz érve újra felém fordult minden tekintet, de ezúttal alaposabban szemügyre vettek. A csapos - egy robosztus, kopaszodó, fekete szakállas férfi - néhány pillantást követően kedvtelenül felmordult:
- Mit akarsz, szobát vagy ételt?
A kedvesnek nem mondható fogadtatás ellenére mindkét ajánlaton elgondolkoztam, de ismét csak felcsendült az ismerős hang.
- A kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát - feleltem határozottan, amin még én is meglepődtem, nemhogy a hallgatóságom.
A három férfi hangos nevetésben tört ki, a csapos viszont elkerekedett szemmel bámult rám, majd bólintott egyet.
- Máris szólok neki. - Hanglejtése érezhetően megváltozott, apró tiszteletet véltem felfedezni benne.
Felsietett az emeletre, vendégei pedig értetlenül bámultak utána. Néhány perc múltán egy magas nővel tért vissza, és felém bökött a szakállával, majd a pult végéhez hívta a három férfit. A nő szúrós pillantásokkal mért végig, teljesen megdermedtem a látványától. Magasított - szinte tűhegyes - sarkú csizmát hordott, öltözete pedig pont olyan volt, mint az enyém, csak épp rajta úgy állt, mintha ráöntötték volna karcsú testére. Tökéletesen kiemelte az idomait, mégis mindent eltakart a kíváncsi szemek elől. Arca erős vonalú volt, ajka keskeny. Szájának jobb sarkától a füléig egy heg húzódott, de ezt leszámítva bőre tökéletes volt. Vörös haját hátul lófarokba fogva hordta, ami még így is a háta közepéig érhetett. És a szeme. Mandulavágású szeme hideg és minden érzelemtől mentes volt, színe - furcsa volt - leginkább a rozsdáéhoz hasonlított.
A nő megállt előttem, de nem szólt semmit, csak figyelt. Vártam valami segítséget, de Fafhen csak azt mondta, hogy jussak el idáig, arról már nem beszélt, mit is kellene tennem. Úgy gondoltam, a bemutatkozás talán segíthet, úgyhogy nagy levegőt vettem, de a nő azonnal leintett.
- Belissa con Ralowen vagy, tizennyolc esztendős, a Ralowen-borászat egyetlen utóda és örököse - szólt hideg, színtelen hangon. - Honnan ismered ezt a helyet, és mit keresel itt?
Meg sem tudtam szólalni! Életemben először találkoztam vele, és mindent tudott rólam. Ezt vajon hogyan csinálta?
- Fafhen küldött, ő mondott mindent - feleltem bizonytalanul, mintha egyszeriben az összes bátorság elszállt volna belőlem.
- És miért küldött ide? - kérdezte a nő, közben félvállról hátrapillantott.
- Mert az éjjel valakik betörtek az otthonunkba, végeztek mindenkivel, és porig égettek mindent. - Mire a végére értem, könnyeim már az arcomat mosták, nem bírtam visszatartani a sírást.
A nő arca egyszerre mutatott sajnálatot és döbbenetet, átkarolta a nyakamat, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni, de mindennél jobban esett az az ölelés. Úgy éreztem, az a nő az egyetlen szilárd pont a darabjaira hulló életemben. Átöleltem és vállának támasztottam a fejemet.
- Nyugalom - suttogta halkan, miközben megsimogatta a fejemet.
Ezt követően egy apró tűszúrást éreztem a nyakamon, testem pedig zsibbadni kezdett. Minden erőm elillant, helyét a fáradtság vette át, végül a nő karjaiban elnyomott az álom.
Lángoló múlt
- Fafhen, mit képzelsz magadról? Azonnal kotródj ki innét!
Az öreg hátrahőkölt, felkapta a köntösömet és hozzám vágta. Ijedtemben megbillentem, de még mielőtt kizuhanhattam volna a kádból, Fafhen elkapott, majd egyik kezét a számra tapasztotta.
- Kisasszony, veszélyben van! Gyilkosok törtek be a házba! - Kellett egy kis idő, míg felfogtam a hallottakat, de aztán teli torokból belekacagtam Fafhen tenyerébe. - Nem tréfálok! Mindenhol önt keresik!
- Csak nem a pincében jártál? - kérdeztem a nevetéstől könnyes szemekkel, miközben elhúztam Fafhen kezét a számtól. - Hazudozás helyett valld be, hogy rám voltál kíváncsi!
- A világ minden kincséért sem mondanék ilyet, tényleg betörtek!
Ekkor az ajtón túlról fájdalmas sikolyok harsantak, amitől ijedten összerándultam. Elképzelni sem tudtam, ki bérelt volna ellenünk gyilkosokat, a szüleimnek nem voltak rosszakarói. Talán valamelyik kérőm akart bosszút állni, amiért szívtelenül elhajtottam? Eluralkodott rajtam a félelem, egyre jobban szorítottam az öreg kezét, arcomról lehervadt a mosoly. Magamra húztam a köntösömet, közben egy lehetséges kiutat kerestem, de a fürdőből csak egyetlen ajtó vezetett kifelé, ahol valószínűleg azonnal el is kaptak volna. Az ablakhoz rohantam, szélesre tártam mindkét szárnyát, majd lábujjhegyre állva kihajoltam, hogy jobban körülnézzek. Elszörnyedve pillantottam meg a ház túlsó végénél felcsapó lángokat, ahol a szüleim hálószobája is volt, a bejáratnál pedig egy árnyékként suhanó alak tűnt fel, testét fekete ruházat fedte. Azonnal behúztam a fejem, nehogy meglásson, aztán az ablak alá kuporodva sírni kezdtem. Fafhen felém fordult, majd az egyik porosodó szekrényhez sietett, ahol az esetleges vendégek köntöseit tartottuk, és kutakodni kezdett a mélyén. Lehet, hogy mindenre volt ötlete, de az ilyen helyzetekre még ő sem készülhetett fel eléggé - naiv gondolat volt. A szekrény hátulja nagyot kattant, mögötte pedig egy szűk alagút lejárata tűnt fel. Négykézláb odakúsztam, hogy jobban szemügyre vehessem, ám amikor elég közel voltam, Fafhen megragadta az oldalam, és egy könnyed mozdulattal behajított a járatba.
- Ezen keresztül eljuthat a borház pincéjébe, kisasszony! Ott várja meg a hajnalt, aztán induljon Alsó-Ronomba, de kerülje a forgalmas utcákat és tereket! - Az öreg arca azelőtt még soha nem volt olyan komoly, tekintetével mintha belevéste volna szavait a fejembe. - Keresd fel a Háromlábú kutya nevezetű kocsmát, és csak annyit mondj a pultosnak, "a kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát".
- Micsoda, ez mit jelent? És hol van ez a kocsma? Még soha nem jártam... - Az ajtó ekkor hangos reccsenéssel szakadt ki a helyéről, Fafhen pedig lökött rajtam egyet, aztán bezárta a titkos alagút bejáratát.
Odakintről hangos dulakodás hallatszódott, majd sietős léptek, végül minden elcsendesült. Megfordultam a járatban és lassan felálltam, hogy jobban körbenézhessek - valahogy mindenki elfelejtett mesélni nekem arról, hogy az ócska szekrény mögött mi is van. Világos volt, de gyertya vagy fáklya helyett rengeteg kék kristály volt a falakba építve, amik földöntúli derengéssel árasztották el a járatot. Szemkápráztató volt a látvány, mintha csak álmodtam volna, percekig csak álltam, de egy hangos robajlás visszarántott a rideg valóságba. Elindultam az egyetlen lehetséges irányba, ahol hamarosan olyan szűkös lett a járat, hogy csak guggolva tudtam haladni, közben végig Fafhen szavai visszhangoztak a fejemben. Még soha nem jártam a városban, bármi kellett is onnan, azt mindig elhozták nekem a szüleim. Fogalmam sem volt arról, merre van az a Háromlábú kutya, vagy éppen Alsó-Ronom, ráadásul minden ruhám egy csurom vizes köntös volt. A járat végéhez érve a kristályok kihunytak, én pedig vaksötétben tapogattam ki a titkos ajtót, aminek csak egy határozott lökés kellett ahhoz, hogy kinyíljon. Fafhen nem hazudott, tényleg a borház hideg pincéjében találtam magam. Nem tudtam elképzelni, hogy ki építhette az alagutat, de igen ötletesnek bizonyult, ugyanis a pincébe nyíló kijáratot egy hatalmas hordónak álcázta. Reszketve húztam szorosabbra a köntösömet abban bízva, hogy nem fogok fázni, de semmivel sem lett jobb. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét jégbörtönbe zártak volna, leheletem apró felhőkként hagyták el a számat. Mikor szemem hozzászokott a sötétséghez, elindultam körbenézni valami száraz ruházat után, de mivel soha nem jártam a pince hátsó részén - meg úgy egyáltalán a pincében -, nem tudtam, mit hol találok. Hosszas kutakodás után az egyik sarokban egy ládára bukkantam, amiben érdekes holmikat találtam. Egy pár kényelmes lábbeli, több nadrág és a hozzá tartozó felsők, egy köpeny, valamint egy sál volt rendezetten összehajtogatva, mindegyik fekete - vagy legalábbis sötét - színű volt. Alattuk kitapogattam egy kis erszényt, amiben néhány aranytallér csörgött, mellette pedig egy tőr lapult. Hamar felöltöztem, bár nem tetszett az egyszerű viselet, de legalább már nem fáztam annyira. Elindultam a pince kijárata felé, ami a borházba nyílt, ott pedig az egyik ablakhoz osontam. Az elém táruló látványtól összeszorult a szívem, keserves sírásba kezdtem, patakokban folytak a könnyeim. Szeretett otthonomat hatalmas lángok vették birtokba, a tető több helyen beomlott már. Tisztán hallottam a tűz ropogását, valamint a városőrség kiáltozásait, amint még több vizet követeltek. Életem addigi minden pillanata a lángok martalékává vált, egyedül maradtam egy ismeretlen városban. Csak annyit tudtam, hogy a Háromlábú kutyát kell megkeresnem, de minek? A szüleim és Fafhen nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam. Bekuporodtam két hordó közé, és onnan figyeltem a mindent elemésztő tüzet. Csak az öreg szavait ismételgettem, közben vártam a hajnalt, hogy elindulhassak a városba. Halálosan rettegtem a holnaptól, de valamiért bíztam Fafhenben - ha egyszer megmentett, másodszor sem fog cserben hagyni.
