Lengőpatkány

Miután Bartimo összeszedte magát, és az asztal is a helyére került, Synestra megveregette a vállamat, majd a pulthoz sétált, én pedig hamar felhajtottam a kis fiola tartalmát. Kínos percek következtek, próbáltam kitalálni valami magyarázatot, végül úgy döntöttem, elmondom az igazat - már amennyit elmondhattam. Bartimo velem szemben egy kis kendővel próbálta elállítani a vérzést, közben néhány gyors mozdulattal a helyére rakta az orrát. Úgy nézett rám, mint aki egy kupa borban meg tudott volna folytatni, ezért vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a vallomásba:
- Nagyon sajnálom, ami az imént történt. Nem voltam teljesen őszinte veled. - Bartimo homlokráncolva fordult el, tekintetét az ajtó felé szegezte. - A nevem tényleg Tia Zessfar, de az a nő nem a mostohám, hanem a mesterem.
- No lám, csak nem te is boszorkány vagy? - dünnyögte a monstrum a kendője alól.
- Nem vagyunk boszorkányok, Synestra egészen más dologra tanít engem.
- És mégis mire?
A kérdés hallatán zavarba jöttem, nem tudtam, mit is válaszolhatnék. Alaposan körbenéztem, majd közelebb hajoltam az asztal felett, hogy csak Bartimo halljon engem.
- Megtanít embert ölni.
A feleletre a fiú kerek szemekkel bámult bele az arcomba, néhány pillanattal később pedig hangos nevetésben tört ki. A pultnál álló vendégek értelmetlenül fordultak felénk, én pedig fülig vörösödtem a méregtől.
- Nem merj nevetni! Így van, ha mondom!
Mondhattam volna bármit, az a félnótás csak nevetett a tenyerébe, még Synestra is megmosolyogta a jelenetet. Legszívesebben felvonultam volna a szobámba, de a gyógyszer még nem hatott, a mankók pedig fent maradtak az emeleten, így hát muszáj volt maradnom. Mellemhez fontam karomat, és a lehető legkomolyabb pillantással kezdtem méregetni Bartimot. Beletelt pár percbe, mire végre elhallgatott, ekkor döbbenet ült ki az arcára.
- Komolyan beszélsz? - kérdezte halkan.
- Ha még egyszer nevetni merészelsz rajtam, te leszel az első, akit megölök.
- Te tényleg komolyan beszélsz.
- Én mindig komolyan beszélek.
- Várj! - Bartimo elém emelte tömzsi mutatóujját. - Mi volt ez az egész jelenet, amit az orrom bánt?
- Rá kellett jönnöm, hogy mik azok az adottságaim, amiket használni is tudok - feleltem kevés gondolkodás után.
- És rájöttél?
- Igen. A tökéletes testem, természetesen - vágtam rá azonnal - Ennél jobb fegyvert nem is találhatnál.
- Meg kell hagyni... - Bartimo tekintete az arcomról a keblemre vándorolt.
- Ne merj bámulni, mert kikaparom a szemed - sziszegtem idegesen.
Synestra lépett az asztalhoz, és egy tányért lökött elém; valami mócsingos húsdarab, héjában főtt burgonya, meg egy szelet kenyér volt rápakolva.
- A vacsorája, kisasszony! - Mentorom gúnyos vigyorral hajolt meg mellettem.
- Ez valami ócska tréfa? - néztem fel rá, de az őszinte mosolya mindent elárult. - Felejtsd el, hogy én ezt megeszem! Ez gusztustalan! - E szavak hallatán a pultos hangosan megköszörülte a torkát, hogy tudassa velem, hallott mindent.
- Muszáj lesz megenned, más nincs - felelte Synestra. - Ráadásul így még a szérum is gyorsabban fog hatni.
Nyomós érv volt, már nagyon untam a tétlenséget, minél előbb talpra akartam állni. Fintorogva vizsgáltam meg újra a vacsorámat, végül megadtam magam a sorsomnak.
- Rendben, megeszem, de kérek mellé egy kupa bort.
- Ez a beszéd! Máris hozom a bort - felelte Synestra, és nyomban sarkon fordult.
Már nagyon hiányzott valami finom ital, és így legalább arra is fényt deríthettem, hogy milyen eredetű húst is kell leerőltetnem a torkomon. Néhány perc múlva meg is kaptam azt, amire számítottam, egy kupa feketebort. Gyanítottam, hogy az a melegen gőzölgő valami, amit néhányan ételnek csúfoltak, csakis disznóból lehetett. Teljesen elment az étvágyam is, de erőt vettem magamon, megfogtam a hajlott fogú, nem éppen tiszta villámat, és kezdésnek egy darab burgonyát céloztam meg.
- Neked meg mi a bajod? - kérdezte végül Bartimo, mire én a tányér mellé ejtettem az evőeszközt, és fintorogva hátradőltem.
- Ez undorító, én soha nem ettem még ilyen gusztustalan dolgot!
- Mit? Krumplit? - értetlenkedett asztaltársam, bár neki hiába is panaszkodtam, hiszen elképzelni sem tudta volna azokat a csodás étkeket, amik otthon kerültek az asztalra.
Éreztem, ahogy a kósza gondolat egy könnycseppet terelt a szemem sarkába, de hamar elmorzsoltam, próbáltam erős maradni és nem sírni. Amint visszazökkentem a kerékvágásba, a villa már ott lebegett előttem, mögötte Bartimo vigyorgott duzzadt orra alatt.
- Nyisd ki a szád! - szólt kedvesen, mégis határozottam.
- Dehogy nyitom! - fordítottam oldalra a fejem.
- Ugyan már! A Háromlábú kutya kosztja a legjobb a környéken.
- Timo, vidd innen azt a valamit, különben nem állok jót magamért! - visítottam kétségbe esetten, a jeleneten már a fogadó vendégei is jót nevettek.
- Nem is tudnál jót állni magadért - felelte Bartimo, mire az összes vér az arcomba szökött, és fülig vörösödve felé fordultam.
- Mit képzelsz te... - Életem egyik legnagyobb hibája volt kinyitni a számat, mert egy pillanattal később már a számban is volt a villa tartalma, aztán az a bolond eldobta az evőeszközt, közelebb hajolt az asztal felett, és vastag tenyerét az arcomra tapasztotta, hogy még véletlenül se tudjam kiköpni azt a valamit.
- Most pedig rágd meg szépen - mondta tagoltan, amire csak a fejemet ráztam. - Finom, hidd csak el!
Talán nem beszélt őrültséget. Ahogy teltek a súlyos másodpercek, a krumpli sós íze kezdte betelíteni a számat, és csodával határos módon nem kaptam hányingert. Lassan rágni kezdtem, ezt érezve Bartimo elvette a kezét, majd visszaült a helyére.
- Mondtam, hogy finom - szólt önelégülten.
Helyeslően bólogattam, aztán egy váratlan pillanatban a mellkasára köptem a megrágott ételt, a döbbenettől először azt sem tudta, mit mondjon.
- Ezt azért, mert ilyen erőszakos voltál. - Felemeltem a feketebort a tányérom mellől, majd egy keveset az asztal mellé öntöttem, végül Bartimo felé biccentettem. - Ezt pedig az egészségedre!
A kis közjátékot hangos tapsvihar és füttyszó jutalmazta a söntés felől, egyedül a csapos nézett rám mogorván, Synestráék nevetve ujjongtak - nem hittem volna, hogy annyi ember is tud hangos lenni. A jelenetért cserébe kaptunk egy kancsó feketebort, aminek szívből örültem, mert bár a főtt burgonya és a kenyér még lement valahogy, arra a mócsingos húsdarabra muszáj volt gyakran kortyolnom. A vacsora végére a bor már a fejembe szállt, és a fogadó is kezdett megtelni élettel, ami nagyon tetszett. A sok dolgos ember sorra tért befelé, hogy megigyanak legalább egy kupával a cimborák - és persze Ranusha - egészségére. A jó hangulattal egy öreg bárd is érkezett, lantjával és kissé karcos hangjával kellemes aláfestést adott a fogadó zajának, Ranusháról szóló énekei pedig arra ösztönöztek, hogy igyak még egy kupával, aztán egy újabbal. Ahogy telt az idő, úgy kezdett visszatérni lábamba az élet, hamarosan már tudtam is mozgatni a lábfejem. Annyira megörültem az érzésnek, hogy rögvest intettem Synestrának, hozzon még bort, de mikor az asztalhoz ért, nem egy kancsót, hanem három pohárkát rakott elém. Értetlenül néztem rá, arcomról könnyedén leolvashatta a bennem motoszkáló kérdést, ezért hamar választ is adott rá:
- Faltörő. Ne kérdezz, igyál!
- Megbolondultál? Bort kértem, nem egy kupica mérget! - Felháborodásomat egy apró csuklás követte, amitől teljesen elszégyelltem magam. Még soha nem ittam annyit. - Milyen dolog az, ha egy ilyen gyönyörű teremtés, mint én, lerészegedik?
- Én azt nem tudom, kérdezzük meg a barátodat! - felelte Synestra oldalra biccentve.
- Szerintem még így is csodálatos vagy - vágta rá habozás nélkül Bartimo.
- Timo, ne add alá a lovat! - mondtam ingerülten.
- Ugyan már, egy korty pálinka nem árthat a szépségednek - hízelgett az a melák, amivel egyből megfogott.
- Tudjátok mit? - Elkaptam az egyik pohárkát, és a magasba emeltem. - Timonak igaza van!
A közelemben ülők hangosan felnevettek szavaim hallatán, én pedig egy gyors koccintást követően azonnal lehúztam az italt, ami végigkaparta a torkomat. Egy köhögéssel töltött perc után - amit az egész fogadó feszülten figyelt - végre levegőhöz jutottam, Synestra pedig már hozta is a következő kört.
- Vidd a fenébe azt a valamit! - tiltakoztam dühösen.
- Nyugalom, csak az elsőnek van rossz íze! - legyintett Bartimo, szerencséjére nem kellett sokáig győzködni, máris kaptam a pohárka után.
- Úgy legyen! - Azzal habozás nélkül felhajtottam azt a nagy korty pálinkát, és meglepő módon tényleg nem volt olyan szörnyű.
A hangulatom néhány dallal később már az egekben szárnyalt, mikor az egyik távolabbi asztalnál felcsattant egy bórgőzös hang:
- Patkányt ide! - A férfi láthatóan jól érezte magát, bizonytalanul állt fel székéről. - Játszani támadt kedvem!
Szavait hangos éljenzés követte, a csapos pedig rögvest indult is kifelé, hogy kerítsen valahonnan egyet a kívánt rágcsálóból.
- Mit akar játszani? - kérdeztem halkan asztaltársaimtól.
- Lengőpatkányt - felelte Synestra. - Ez egy remek alkalom, hogy fejleszd a tudásodat.
Nem is kellett kétszer mondani, nagy nehezen talpra álltam, és odakiáltottam a férfinek:
- Én is játszani akarok!
Azt reméltem, hogy én is megkapom a lelkesítő hangzavart, de helyette síri csend telepedett a fogadóra.
- Tudod-e, mi az a lengőpatkány, te lány? - jött a kérdés az egyik asztaltól.
- Még nem - feleltem határozottan, mire a vendégek egy emberként nevettek fel, de engem ugyan nem tudtak eltántorítani.
- Csend legyen! - üvöltötte a játékos kedvű férfi, jutalma néma tekintetek sokasága lett. Kihúzta magát, aztán állával felém bökött. - Ő volt az egyetlen, aki felállt! Elismerés jár neki, nem gúnyos nevetés! Elfogadom ellenfelemül!
Mintha minden szava parancs lett volna, úgy kezdtek tapsolni a körülöttem ülő vendégek, én pedig bizonytalan, remegő léptekkel vergődtem át az asztalok, székek és lábak rengetegén. Mire eltántorogtam a fogadó túlfelére, megérkezett a csapos is, kezében egy méretes patkányt szorongatott. A legközelebbi falhoz sietett, amiből egy nagyobb szög állt ki, és a farkánál fogva felkötötte rá azt az ocsmány dögöt.
- Ott a patkány, látod? - kérdezte tőlem ellenfelem, leheletéből azonnal tudtam, hogy nem ivott kevesebbet nálam.
- Látom.
- Leng, látod?
- Igen, látom - feleltem ismételten. - Nagyon is eleven, ahogy elnézem.
- Ha jól célzol, nem sokáig lesz az. Kezdheted is!
Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, hogy mire akart célozni, végül lassan hátrálni kezdtem.
- Dobáljam meg a patkányt? Mégis mivel?
- Ne izgulj, majd én kisegítelek! - szólt a hátam mögül Synestra, és átnyújtott három tőrt a vállam felett. - Ügyes legyél!
- Soha életemben nem dobtam még célba - súgtam hátra a mentoromnak.
- Két ujjaddal fogd össze a penge hegyét, aztán hajítsd el - Miközben magyarázta, minden mozdulatot megpróbált elmutogatni. - Ha ráérzel, menni fog!
Ugyan kicsit izgultam, de a bor és pálinka együttes ereje olyan önbizalmat adott, hogy szinte biztos voltam a győzelemben, ezért dülöngélve bár, de odaálltam a kimért távolságra. Legalább három láb volt köztem és a patkány között, ami vinnyogva ficánkolt jobbra-balra, így egyik szememet becsukva próbáltam célozni, de úgy sem láttam többet belőle.
- Csak el kell találnom? - kérdeztem a tőreivel babráló férfitől.
- Ha három dobásból eltalálod, és bele is pusztul a szerencsétlen, akkor én fizetek. Ha nem találod el egyszer sem, innod kell.
- És ha eltalálom, de nem múlik ki?
- Az bizony nem számít. Három dobást követően helyet cserélünk. Ez egészen addig fog így menni, míg valaki meg nem öli azt a kis nyomorultat.
Életem első lengőpatkánya volt, azelőtt még soha nem dobtam célba, ráadásul alig láttam valamit, és még a lábaim sem tartottak biztosan. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egyféleképp végződhet a játék, de már nem érdekelt. Ujjaim közé fogtam a tőr hegyét, ahogy Synestra mondta, majd egy mély lélegzetet követően útjára indítottam első dobásomat - bár ne tettem volna. Minden erőmet beleadtam, de nemhogy a patkányt, még a falat sem találtam el, a tőr nagyjából félúton koppant a rozoga padlón. Természetesen az egész fogadó éktelen nevetésben tört ki, Synestra mögöttem mosolyogva csóválta a fejét. Néhány perc múlva kezdett bosszantani a ricsaj, meg a nekem szánt kósza viccek, ezért résnyire szűkült szemmel pillantottam körbe a díszes társaságon. A vígan mulatozó vendégek egyszerre némultak el, én pedig egy gúnyos mosollyal köszöntem meg a csendet, majd újabb tőrt vettem kézbe, hogy dobhassak. Az a kis dög még mindig vadul próbált szabadulni a szögről, de bíztam benne, hogy ezúttal sikerül eltalálnom. Minden erőmet beleadtam, és én lepődtem meg a legjobban, amikor el is találtam a patkányt. A baj csupán az volt, hogy sebet nem ejtettem rajta, főleg nem halálosat, mivel csak a markolat koppant a fején. Mindenki felszisszent körülöttem, de már senki nem mert kinevetni - hatalmas szerencséjükre. Felbátorodtam az apró sikeren, ezért sajnos utolsó dobásom pontatlan és meggondolatlan lett, de nem bántam. Synestra mellé álltam, hogy helyemre engedjem az ellenfelemet.
- Koncentrálj a dobásra, ne kapkodj, nem sürget senki - mondta a tanítóm, közben a kezembe nyomott egy kis pohár pálinkát.
- Nem bírok célozni, alig látom azt a dögöt.
- Ne a patkányt célozd, hanem a falat!
- A falat? - kérdeztem értetlenül.
- Igen. Figyeld meg a patkány mozgását, majd nézz ki egy pontot mögötte, és oda dobj. Ha elég gyors vagy, könnyedén eltalálhatod.
- De te is láttad, már eltaláltam egyszer! - mutattam előre, aztán mérgemben lehúztam a kötelező italt.
- Igen, de még a tavaszi szellőben is több erő van, mint a dobásaidban. - Synestra élcelődése kellőképp felbosszantott, ennek ellenére megint igazat kellett adnom neki. - A tőrök ki vannak súlyozva, a technikádon kell javítani. Úgy dobj, hogy csak a végső pillanatban engeded el a pengét, érted?
- Megpróbálom.
A férfi ezalatt hamar elvégezte a dobást, és kis híján meg is nyerte a játékot. Első két tőrét a patkány mellé dobta, így az már nem tudod hintázni, ám a harmadik tőr célt tévesztett, és a patkány nyaka helyett csak az egyik lábát találta el, amit fülsiketítő vinnyogás követett. Ellenfelem szitkozódva gyűjtötte be fegyvereit, majd intett nekem, hogy ismét rajtam a sor. Magamban mondogattam Synestra szavait, úgy foglaltam el a helyemet, közben ujjaim közé vettem az első tőrt. Céloztam és dobtam, nem húztam az időt, de a várt találat megint elmaradt, csak a markolat ütötte meg a falat, aztán a földre hullott. Elkeseredve néztem a tőr után, bárhogy is próbálkoztam, nem voltam elég ügyes ehhez a játékhoz, sőt semmilyen játékhoz sem. Éreztem, hogy a sírás kerülget, alsó ajkamat beharapva próbáltam visszatartani kétségbeesésem könnyeit, ekkor felderengett egy emlékkép anyámról. Eszembe jutott, hogy minden alkalommal kidugta a nyelve hegyét, ha valamin nagy odafigyeléssel ügyködött, és neki mindig sikerült is minden, bármit meg tudott oldani. Végtére is jobb ötletem nem volt, ezért én is kitoltam a nyelvemet, majd felkészültem a második dobásra. A tőr - bármilyen meglepő is - hangos pendüléssel állt a falba, pont a patkány mellé, ennek következtében egy hangos kurjantás szaladt ki a számon, közben a levegőbe öklöztem.
- Ne örülj, még mozog! - szólt gúnyosan oldalról a férfi, miután lenyelte a maga adagját.
- Már nem sokáig! - feleltem magabiztosan, és máris készültem az utolsó dobásra.
Nyelv ki, penge az ujjak között, szem a célon, végül nem maradt más, mint dobni. A tőr egyenesen a falba vágódott, de nem voltam elég pontos, ugyanis a patkány farkát találtam el, a kis dög pedig a földre zuhant, és a vendégek lába között egyenesen felém iramodott. Úgy megijedtem a látványtól, hogy Synestra felé akartam hátrálni, de lábam még mindig nem volt az igazi, ezért nemes egyszerűséggel hanyatt vágódtam a padlón. Halálra sápadtan ültem fel, a patkány már csak néhány lépésre tartott tőlem, ám ekkor egy tőr suhant el a fejem fölött, és támadómat pont a szeme között találta el, ami egy nyikkanás nélkül múlt ki. A következő pillanatban Bartimo termett mellettem, és kérdés nélkül a karjaiba vett. Értetlenül néztem körbe a társaságon, mindenki Synestrát figyelte.
- Tudjátok, hogy mindig én nyerek - szólt önelégült mosollyal, majd lágy csípőlengéssel elsétált mellettem, és összeszedte a tőreit. - Bartimo, vidd fel a kisasszonyt a szobájába!
- De én még maradni akarok! - mondtam parancsolóan.
- Holnap sok dolgunk lesz, pihenned kell - felelte Synestra elkomolyodva - Jó éjt!
Eszembe jutott, hogy nem lenne érdemes feleselni vele, ezért beletörődve a dologba átkaroltam Bartimo vastag nyakát, és elindultunk az emeletre. A szobámba érve leültetett az ágy szélére, és már indult is kifelé, de az ajtóban még visszafordult.
- Ranusha őrizze az álmaid!
- Köszönöm - feleltem halkan. - Örülök, hogy megismertelek, Timo!
- Én is nagyon örülök, Tia - válaszolta Bartimo, aztán becsukta az ajtót.
Tia Zessfar. Szoknom kellett még a gondolatot, hogy akármennyire is eleven voltam, Belissa con Ralowen is a lángok között lelte halálát azon a tragikus éjszakán, és már soha többé nem térhetett vissza. Eldőltem az ágyon, a plafont fürkészve merengtem a holnapon, de attól a néhány kupa bortól hamar elálmosodtam, pár perc múlva pedig már aludtam is, mint akit leütöttek.