Két csuklyás alak suhant át a sírkert kapuján. A sűrű köd elnyelte a hold ezüstös fényét, ezért a temető őr nem vette észre őket. A díszesen megmunkált sírköveken túl a szúrágta fakeresztek erdeje nőtt, amiket évek óta nem látogatott már senki. Az egyik jelöletlen földkupacnál állt meg a két alak, aztán levették a csuklyájukat. Mindketten fiatal, sápatag fiúk voltak, arcukat ősz haj keretezte. Az egyiknek fekete kendő takarta szemét, a másiknak szájtól nyakig tűzfolt éktelenkedett az arcán.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezte a kendős.
- Azt mondta a mester, hogy ez a legjobb módja a gyakorlásnak.
- És akkor most ki akarod ásni ezt?
- Dehogyis! Majd kiássa magát! - nevetett a tűzfoltos, aztán csendre intette társát.
Letérdelt a földkupac elé, feltűrte sötét köntösének ujját, és egy varázskört rajzolt a levegőbe.
- Ez biztonságos? - kérdezte a szemkendős, hangjában ott csengett a félelem.
- Anrei, ha zavarsz, akkor nem fog sikerülni! - csattant fel a másik, aztán szitkozódva újrakezdte a varázslatot.
A körbe rúnákat írt az ujjával, amik szürkés derengés után eltűntek a földben.
- Sikerült? - érdeklődött Anrei néhány perc várakozás után.
- Vedd le azt a rongyot,és meglátod!
- Horen! - dobbantott a fiú a lábával, aztán sértődötten elfordult.
- Ne haragudj! - társa felállt a földről, majd leporolta a térdét. - Mindig elfelejtem, hogy még nem gyógyultál meg teljesen.
- Nem számít - mondta Anrei fejrázva.
A kis földkupac mozogni kezdett, halk hörgés hallatszott alóla. A fűcsomók kifordultak a helyükről, a két fiú orrát megcsavarta a rothadó hús szaga. Egy csontsovány kéz nyúlt ki Horen felé, közben feltűnt egy betört koponya is, amiről már foltokban lerohadt a bőr.
- Na, mi történik? - kérdezte Anrei izgatottan.
- Valami feléledt! - örömködött Horen, aztán megragadta a hadonászó kezet, hogy kisegítse teremtményét a földből, de csak a vézna testrészt sikerült kirántania. - Mindegy! Majd visszakapja, ha sikerült kimásznia - legyintett a végtaggal.
Éjszaka a temetőben
Ne állj meg! (novella)
Magas, páncélos férfi lépett be a kis terembe. A kerek asztal körül, egy hatalmas térkép felett három ember tanakodott. Becsukta maga mögött az ajtót, leemelte sisakját, majd kihúzva magát tisztelgett. Az egyik, kopaszodó, ősz szakállas férfi az új jövevényre emelte tekintetét.
- Harlen kapitány, végre maga is megtisztel a jelenlétével? – kérdezte gúnyos hangon.
- Valakinek a fronton is teljesíteni kell, ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút – válaszolt halkan.
- Válogassa meg a szavait, maga is csak egy pótolható katona – mondta idegesen az ősz férfi, majd leült a székébe.
- Jelen esetben én vagyok az az ember, aki áttörheti az ellenség vonalait, szóval elég fontos katona vagyok – vágott vissza Harlen mosolyogva.
- Örülnék neki, ha nem egymásra pazarolnák az energiájukat, hanem a kialakult problémánkra! – szólt rájuk egy másik, aki hatalmas, vörös páncélt és fekete köpenyt viselt.
- Elnézést kérek, tábornok úr! – mondta a kapitány, aztán leült a számára fenntartott székbe.
- Térjünk vissza a megbeszéléshez – javasolta a harmadik. – Milyen hírekkel tud szolgálni?
- A várost sikeresen elfoglaltuk, de a jelentések szerint egy nagyobb hadsereg indult meg felénk a hegyek túloldaláról – mondta Harlen, miközben a térképen mutogatta a kialakult helyzetet.
- Hol itt a probléma? – lepődött meg a szakállas. – El kell zárni a hegyen átvezető völgy útját.
- Ha eltorlaszoljuk a szorost, mi sem tudunk majd továbbhaladni, ha rendeztük sorainkat – szólt a tábornok.
- Akkor rendeljünk oda minden katonát!
- Ne bízzon mindent a létszámbeli fölényre, ezredes – szólt Harlen.
- Miért ne? Haderőnk felmorzsolná az övékét! – jelentette ki magabiztosan.
- Ez önmagában nem elég. A fürkészek látták a fehér alapon arany dárdás lobogót is – felelte nyugtalanul a kapitány.
- Egy zászló nem döntheti el egy csata sorsát! – vágott az asztalra az ezredes.
- De igen, eldöntheti – hajtotta le fejét a tábornok.
- Miért, kié az a zászló? – kérdezte gúnyosan.
- Az alatt a lobogó alatt vonul Dárdás Darwell – mondta vészjóslóan Harlen.
Azaki időszámítás szerint 2618, az Élet havának 20. napja. A hó még csak most száradt fel, a tél hidege még a tájat járja. A Központi Nagytanács egy éve újabb Zászlóháborút indított a Nemesek Szövetsége ellen. Kisebb győzelmek után a fősereg megostromolta a nyugatiak egyik fontosabb kereskedelmi pontját, Godied városát. A város a Ködös-hegységtől nem messze, az egyetlen átjárható völgy közelében terült el, ezért kiváló stratégiai pont volt. Tizenöt napon keresztül próbálkoztak a bejutással, de a város katonái életük árán is megvédték a falakat, ezért a támadó sereg drasztikusabb módszerhez folyamodott: katapultokkal két nap leforgása alatt lerombolták a falak és a város nagy részét, csak a szoros felé néző nyugati kaput hagyták épségben. A védőket kivégezték, a tiszteket hadifogolyként elvezették, a városlakók egy része elmenekült, de többségüket megölték vagy betemették a romok. Azok, akik csodával határos módon túlélték a pusztítást, megpróbáltak a csatornákba, pincékbe, földalatti járatokba rejtőzni, és halk imával kérték az istenek segítségét. A fősereg tábort vert a közeli síkságon, ahonnan több kis csapatot küldtek el, hogy felprédálják a környező falvakat. A nyugati kapuhoz őrséget rendeltek, a város romjai közé pedig őrjáratokat szerveztek, hogy felkutassák a túlélőket. A Szövetség a tragikus eseményekről értesülve elrendelte minden kereskedőhercegségnek, királyságnak, uradalomnak, hogy azonnal állítsanak ki annyi katonát, amennyit csak lehet. Nem engedhették meg, hogy a fősereg átjusson a hegyek között, különben egy fontos védvonalat buknak el. Godied elvesztése után három nappal felsorakozott az első sereg, majd bízva az utánpótlás érkezésében, nekivágtak a völgynek, hogy feltartóztassák a velük szemben ötszörös túlerővel számoló fősereget.Ez a nap is pont olyan fagyos hideggel érkezett, mint az elmúlt hónapokban. A katonák fáradtan érkeztek a kapuhoz, hogy leváltsák társaikat, akik teljesen kihűltek az éjszaka alatt. Néhányan vizet kezdtek forralni, zsebükből fekete bakkin levelet szedtek elő, amivel a kávét pótolták, és szinte az egész erdőben megtalálható volt. Mások prémekkel bélelték ki páncéljukat, készülődtek a reggeli őrjáratra, közben nagyokat ásítottak. Senkinek sem tetszett ez a helyzet, de amíg nem térnek vissza a portyázó csapatok, addig itt kellett vesztegelniük. Mindenki felcsatolta kardját, fejére húzta sisakját, majd elköszönve társaiktól elindultak a falról levezető lépcsőn. Amíg együtt haladtak, egymással viccelődtek, érdekes történeteket meséltek, vagy azt részletezték, hány ártatlan városlakót vágtak le, mikor azok menekültek volna az erdőbe. Kis idő múlva két-hármas csapatokra válva szétszóródtak, hogy a nekik kijelölt körzetbe induljanak.Az utcákat törmelékhegyek lepték el, a szél sűrű füstöt hozott a lerombolt tornyok felől. A kövek között összezúzott holttestek hevertek, férfiak, nők és gyerekek egyaránt. A házak többsége leomlott vagy megrongálódott, kivéve a templom, ami megtartotta eredeti alakját. Tornyának teteje is találatot kapott, a harang tartógerendája csak két résbe szorulva lógott. Az egyik utca romos házának kapujában egy vértes férfi lapult. Arca koszos volt, szőke haját szürke por színezte sötétre. Szemeivel az összedőlt házakat fürkészte, de a füst eléggé megnehezítette a dolgát. A sarkon ekkor két páncélos katona fordult be hangosan beszélgetve.
- Nem értem, minek küldenek ki járőrözni minket – mondta az egyik.
- Teljesen leromboltuk a várost, nincsenek túlélők, nekünk mégis itt kell fel-alá sétálgatni. – szólt a másik unottan, majd nagyot rúgott egy kavicsba, ami az egyik törmelékkupacig pattogott.
A kapualjban lapuló férfi összehúzta magát, oldaláról leakasztotta tüskés buzogányát, aztán várta a megfelelő pillanatot. A két katona a rostélytól nem vette észre, mikor elhaladtak mellette, a férfi előugrott az árnyékból és nagyot lendítve fejbe verte az egyiket. A tüskék átlyukasztották a sisak oldalát, aztán belefúródtak a katona fejébe. Társa megpördülve kardot rántott, ám támadója mellkason rúgta, a lökés erejétől pedig a falnak vágódott. A férfi nagy reccsenéssel kirántotta buzogányát a katona koponyájából, majd hozzávágta ellenfeléhez, akinek a vállába csapódott. Elviselhetetlen fájdalom járta át a testét, páncélja alól vér kezdett csorogni, érezte, ahogy karjából elszáll az erő, kezéből kifordult kardjának markolata. A férfi eközben megragadta a halott katona lábait, majd az egyik csatornanyíláshoz húzta, aztán lelökte a mélybe. Mikor végzett, leporolta kezeit és visszasétált.
- Mi a neved? – kérdezte a páncélos, majd lassan leült.
- Minek akarod tudni? Mindjárt meghalsz – felelte a férfi.
- Ellenfeleknek illik bemutatkozni.
- Engem viszont nem érdekel a neved, te se legyél kíváncsi az enyémre!
- És hogyan akarsz végezni velem? – érdeklődött, miközben levette sisakját.
- Nem foglak megölni – mondta nyugodtan a férfi.
- Futni hagysz?
- Nem. Majd a többi, bosszúra éhező városlakó feldarabol téged.
- De hát rajtad kívül nincs itt senki – pillantott körbe a páncélos.
- Majd jön valaki, ne izgulj! – legyintett az ismeretlen.
- És ha addig én elmegyek innen? – szólt az újabb kérdés.
Beletúrt poros hajába, tekintetét az égre emelte, majd egy nagy levegőt vett, aztán a katonához lépett és egy hirtelen mozdulattal kirántotta buzogányát a szétroncsolt vállból. Legszívesebben ordított volna, de annyira elhagyta már ereje, hogy csak egy halk szisszenés szűrődött ki fogai közül.
- Így akarsz elmenni innen? – kérdezte mosolyogva. – Annyi erőd sincs, hogy felállj.
- Honnan tudod te azt? – nézett rá a páncélos.
A férfi a buzogányára tekintett, lerázta róla a vért, majd egy hatalmasat sújtott ellenfele térdére, akinek ettől égető fájdalom járta át a testét.
- Így már nem mész sehova – felelte elégedetten.
- Így már nem… - nyugtázta az állítást, miközben megpróbálta megemelni lábát, kevés sikerrel.
- Akkor én most távoznék is – mutatott az egyik romos ház felé.
- Menj csak, el leszek én itt – próbálta viccesre venni helyzetét a katona.
Fejével biccentett egyet, aztán elindult az utca túloldalára. Mikor az egyik törmelékkupac tetejére ért, megállt és visszafordult.
- Jorin vagyok – szólt a páncélosnak, aki már eszméletlenül hevert a kapualjban.
Bemászott az egyik romos ház ablakán, ahol egy kis ládában talált néhány falat szárított húst, amit belegyűrt a zsebébe. Több épületen is átmászott élelem és pénz után kutatva. Az utolsó egy raktár volt, ahol pár láda almát talált. Egy nagyobb, piros darabot kivett, igényesen a nadrágjába törölte, azt várva, hogy így tisztább lesz, aztán egy nagyot harapott belőle. Halk neszelésre lett figyelmes az egyik sarokból, ami néhány hordó mögül szűrődött. Lassan a hang forrása felé indult, közben próbálta kilesni, mi lehet ott. Mikor közelebb ért, egy szakadt ruhás kisfiú ugrott ki rejtekéből, és az ajtó felé vette az irányt, Jorin azonban egy jól irányzott dobással fejen találta, amitől a gyerek elterült a földön. Mellésétált, megragadta felsőjét, talpra állította, aztán leporolta.
- Szerencséd, hogy csak egy almával találtalak el – mondta nevetve.
A fiú rémülten állt, ijedtében szólni sem tudott.
- Ne izgulj kisember – nyugtatgatta. – Nem akarlak bántani, csak áruld el, hol rejtőznek a többiek.
Némán az ablak felé bökött apró kezével, egyenesen a raktárral szemben álló templomra.
- Gondoltam, hogy a legnyilvánvalóbb helyen bújik mindenki – rázta fejét Jorin, majd újabb almáért sétált.
A gyerek követte példáját, és ő is elvett egyet a zamatos gyümölcsből, amit mohón falni kezdett.
- Mit szólnál hozzá, ha vinnénk a többieknek is almát?
Kis barátja heves bólogatásba kezdett, amiből biztosra tudta, hogy élelemért küldték ki.
- Akkor gyere, keresünk egy zsákot! – borzolta össze a fiú haját.
Kis idő múlva egy furcsa alak törte meg a szél által terelt füstöt. Jorin sétált két zsák almával a kezében, nyakában ott ült a gyermek, aki egy falat szárított húst rágcsált. A templomhoz érve óvatosan berúgta a díszesen faragott ajtót, majd nyugodtan besétált, mintha csak haza jött volna. Vele szemben Fény istennő hatalmas szobra magasodott, szinte teljesen sértetlenül, az oltár is egész jó állapotban volt. Ledobta a két zsákot, majd a kisfiút is levette a nyakából.
- Hol lehet lejutni a többiekhez? – kérdezte mosolyogva.
A gyerek a gyóntatófülkéhez rohant, minek padlójában ott volt a pincét fedő csapóajtó. Jorin lassan felnyitotta, majd leeresztette a két zsákot, aztán ő is lemászott, karjaiban a fiúval. Mikor leért a recsegő létrán, egy fiatal női hang ütötte meg hátulról a fülét.
- Fordulj meg, és ne csinálj semmi meggondolatlant!
Mosollyal az arcán, nyugodtan megfordult, aztán intett egyet.
- Gondolom ez a tiétek – biccentett a gyerekre, majd lassan letette. – Menj, oszd szét az almát.
- Nem szép dolog rávenni egy ekkora gyereket, hogy buktassa le a társait, nem gondolod? – kérdezte a nő, majd szavának nyomatékosítása érdekében felhúzta nyílpuskáját.
- Nem szép dolog rávenni egy ekkora gyereket, hogy élelmet gyűjtsön, nem gondolod? – kérdezett vissza Jorin.
- Ő könnyebben el tud bújni.
- Ha ilyen légyvadászom lenne, nyugodtan sétálnék az utcán – piszkálta meg a nyílhegyet.
- Te sem panaszkodhatsz a diótörőddel – pillantott az oldalán lógó buzogányra a nő, majd mosolyogva leeresztette fegyverét. – Desime vagyok, üdv köztünk!
- Örülök a találkozásnak, Jorin vagyok.
- Mi járatban erre? – kérdezte a nő, miközben beljebb invitálta.
- A nyugati kapuhoz tartok – felelte halálos nyugodtsággal.
- Te megőrültél? – nyíltak nagyra Desime szemei. – Meg akarsz halni?
- Dehogyis – legyintett Jorin. – Érkezik a felszabadítás, Dárdás Darwell is az első sereg között van.
- Akkor miért nem rejtőzöl el, hogy megvárd őket?
- A föld alatt megbúvó túlélők sorra levadásszák a romok között kószáló katonákat. Szerinted mennyi idő kell nekik, hogy mindent felforgatva megkeressenek minket? – húzta össze a szemét.
- Látom, te is összeakadtál már velük – nézett megint a buzogányra.
- Inkább vezess a felettesed elé.
- Itt én vagyok a főnök! – húzta ki magát a nő.
- Valóban? – kérdezte fél mosollyal Jorin.
- Igen, valóban – jött a sértődött válasz.
- Kivel jöttetek ide? – érdeklődött.
- Szüleimmel és öcsémmel menekültünk erre a helyre, itt találkoztunk egy megviselt házaspárral és néhány éves gyerekükkel – mondta Desime.
A beszélgetés közben beértek a templom titkos pincéjébe, ahol néhány ágy és pár hordó víz volt mindösszesen. Az egyik sarokban négy alak ült az oltárról lehozott gyertyák fénye körül. Egy idős pár, egy korosodó férfi, kötéssel a fején, mellette egy beesett arcú nő, akinek a keze volt bekötözve. Mindannyian bizonytalanul figyelték az új jövevényt, aki töretlen mosollyal az arcán nézte őket.
- Még nem találkoztam egyszerre ennyi túlélővel – szólt nevetve.
- Hol találtad ezt a kedves bolondot? – kérdezte fejcsóválva a kötözött kezű nő.
- Nem én találtam, hanem a fiad – válaszolt Desime.
- Milyen céllal jött? – kérdezte gyanakvóan az öregúr.
- El szeretném vinni a kedves lányát – jelentette ki Jorin, majd kiszórta zsebeiből az összes szárított húst és aranyérmet. – Fizetek is érte, ha kell, kint van még két zsák alma is.
Mindenki ledöbbenve figyelte az idegen arcán az elszántságot, majd rájöttek, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mondott.
- Ne izgulj, apám! – legyintett Desime, hogy oldja a feszültséget. – Tényleg bolond.
- Pedig jobban járnál, ha a fiúkkal együtt elmennétek – szólt a fejsérült férfi.
- Ezt hogy érted? – lepődött meg a lány.
- Túl feltűnő helyen vagyunk. Ez lesz az első menedék, amit felforgatnak azok az átkozottak – felelte.
- Máshol sem lesz jobb – mondta halkan.
- Nézz csak erre az emberre! – mutatott a férfi Jorinra. – Lehet, hogy eszelős, de a szemében ott ég az élni akarás.
- De ez az eszelős a nyugati kapun akar átjutni! – háborodott fel Desime.
- Lányom, ez a hely nemsokára pokollá változik. – sóhajtott fel az apja.
- Nem foglak itt hagyni titeket!
- Ha itt maradsz, meghalsz! – rivallt rá a kötözött nő. – Vele még talán van valamennyi esélyed!
Desime arcán könnyek folytak végig. Csak most fogta fel igazán, hogy szülei arra kérik, hagyja ott őket meghalni.
- Te vagy életem legszebb virága – mondta szomorúan az anyja. – Erősnek kell most lenned, hogy tovább növekedhess.
- És a kis Toryval mi lesz? – kérdezte a lány.
- Előtte még ott az élet. Nem szeretném, ha itt… - csuklott el a nő hangja, majd arcát kezeibe temetve sírni kezdett.
Férje melléhúzódott, majd lassan átölelte.
- Te vagy a mi reményünk – szólt halkan. – A sors is így akarta, hogy ez a férfi ránk találjon.
Ekkor egy alacsony, vékony fiú lépett be a kis szobába. Koszos ruhája szakadtan lógott rajta, úgy nézett ki, mint aki már egy ideje nem evett. Meglepődve mérte végig Jorint, aki mosolyogva intett neki, majd a kezét nyújtotta felé.
- Ki ez az ember? – kérdezte idegenkedve.
- Holnap reggel vele fogunk elmenni innen – nézett rá Desime.
- Elmegyünk? Hova? – lepődött meg.
- Kijutunk a halál torkából, öcsikém – mosolygott rá, miközben letörölte könnyeit.
- Akkor majd segítek pakolni édesanyámnak – mondta izgatottan.
- Ők nem jönnek – szólt halkan nővére.
- Úgy viszont én sem megyek sehova! – jelentette ki határozottan, majd sebesen elviharzott.
- Csak nem ő a testvéred? – kérdezte Jorin.
- Hallhattad, láthattad – tárta szét tehetetlenül kezeit Desime. – Ő az én drága kisöcsém, Nalhem.
- Nehezen fogjuk rávenni, hogy jöjjön velünk.
- Majd megbékél – nyugtatta a lány.
- Lányom, mutasd meg a vendégednek, hol tud tisztálkodni és pihenni, holnap korán kell indulnotok – szólt az anyja.
- Tudom, anyám – mondta. – Térjetek ti is nyugovóra – azzal intve Jorinnak kilépett a gyertyafényes helységből.
Egy kis szobába vezette, ahol régi tűzhelyen víz melegedett egy kopott fazékban. Amíg a férfi lehámozta magáról mellvértjét és szakadt felsőjét, addig a lány elment tiszta ruhát keresni neki. Meglepődve nézte az előtte fodrozódó, sötét színű vizet, miután koszos haját is leöblítette. Desime sietve tért vissza, de az elé táruló látványtól annyira zavarba jött, hogy még a tiszta ruhát is eldobta, aztán eltakarta szemeit.
- Ne haragudj, nem akartam leskelődni! – hadarta.
- Nincsen semmi baj – mondta Jorin, majd mellésétálva lehajolt a tiszta ruháért.
- Ugye nem lett koszos az ing? – kérdezte összeszorított szemekkel.
- Ne izgulj, tiszta maradt – felelt nevetve. – Most már leeresztheted a kezedet, felöltöztem – majd megfogta a lány vékony csuklóját, és lassan elhúzta az arcától.
Csodálkozva bámulta az előtte álló, aranyszőke hajú férfit. Eddig a sok por eltakarta, de most egy teljesen új embert látott. Elpirulva fordított hátat, majd sietve egy másik szobába vezette, ahol a két fiú egy ágyon ülve almát evett. Tory mosolyogva mutatott a mellette heverő négy almacsutkára.
- Neked aztán van étvágyad – nevetett fel Jorin.
Nalhem némán felállt, majd kiment a szobából, közben majdnem fellökte nővérét.
- Velem van a baj? – kérdezte meglepődve a férfi.
- Nem – felelt Desime. – Csak próbál felnőttnek tűnni.
- Feltűnt – mondta nevetve, majd leült a kisfiú mellé.
- Te majd azon az ágyon alhatsz – bökött a sarokba a lány.
- És te hol fogsz aludni? Itt csak három ágy van.
- Én majd Tory mellé fekszem, mellette elférek – válaszolt mosolyogva.
Mikor lefekvéshez készülődtek, Nalhem duzzogva tért vissza, majd szó nélkül bedőlt ágyába és fejére húzta a takarót. Miután mindenki elhelyezkedett, Desime elfújta a félig leégett gyertyákat, majd a sötétben suttogva jó éjt kívánt. Jorin nyugtalanul aludt, álmai nem hagyták békén, a közelgő reggellel fenyegették. Az őt körülvevő fehér füstből minden irányból kezek nyúltak felé, majd egyik a karját, másik a lábát elragadva darabokra szedték. Rémülten riadt fel, de megnyugodva könyvelte, hogy az egész csak a fejében zajlott le. Halk léptek visszhangoztak a folyosóról, aztán egy kis nyikorgás után minden elnémult. Csendben felállt, majd lábujjhegyen kiosont a szobából. Felkapaszkodott a létrán, fejével résnyire felnyitotta a csapóajtót, hogy körülnézzen a templomban. A hatalmas Fény istennő oltára előtt térden állva imádkozott egy vékony alak. Felmászott a gyóntatófülkébe, lassan a fiúhoz sétált, majd leült az egyik padra.
- Mit kérsz az istenektől? – törte meg a csendet.
- Azt, hogy vigyázzanak a szüleimre – mondta halkan.
Jorin elmosolyodott, felállt, aztán ő is az oltár elé térdelt és összekulcsolta ujjait, hogy imádkozzon.
- Te mit kérsz az istenektől? – nézett fel Nalhem a szoborra.
- Már sokszor fohászkodtam, de eddig csak egyetlen kérésem hallgatták meg az égiek – felelte.
- És mi volt az? – érdeklődött a fiú.
- Addig ne vegyék el az életem, amíg nem teljesítem a rám szabott feladatot.
- Teljesítették? – kérdezte kerek szemekkel.
- Itt vagyok még, nem? – nézett rá Jorin mosolyogva. – Menjünk aludni, sok dolog vár ránk odakint – mondta, majd felállt az oltártól és a csapóajtó felé sétált.
Mikor az első fénysugarak megmászták a hegygerincet, Desime már rég ébren volt, és összekészített egy kis zsák élelmiszert. A kis Toryt simogatva, Nalheméket pedig óvatosan lökdösve keltette fel. Mindhárman nagyokat ásítva keltek ki az ágyból, aztán csendesen készülődni kezdtek. A szülők még aludtak, nem akarták felébreszteni őket. Halkan másztak fel a létrán, senki nem nézett vissza, mindenki a torkán akadt csomót próbálta lenyelni. Miután felértek, Jorin lecsukta a csapóajtót, majd mosolyt húzott az arcára, és megfordult.
- Akkor hát induljunk! – szólt társainak.
- Váltásra a kapuhoz kell érnünk, akkor a legkönnyebb az átjutás – mondta a lány.
Nalhem hátára vette a foltozott zsákot, de ekkor erősödő beszélgetés törte meg a csendet a bejárat irányából. Fémes csörömpölés hallatszott be, aztán az ajtó kitárult, majd három katona lépett be a templomba. Desime felhúzta a nyílpuskát, az egyik páncélosra célzott, és lőtt. A fogas vessző átszaladt a torkán, amitől vérrel megtelt szájjal összecsuklott. Jorin megragadta buzogányát, majd két ellenfelére rontott, akik fuldokló társukat figyelték halálos merevséggel. Tüskés fegyverén nagyot lendített, aztán az előtte álló katona térdét vette célba. A hatalmas reccsenést fájdalmas üvöltés kísérte, majd a tehetetlen test két pad közé borult. A másik páncélos ekkor kardot rántott, és támadója felé vágott, aki hátraugorva kitért a penge útjából, majd újra lesújtott buzogányával, ami a vas mellvérten csattant. Az őr az ajtónak borult, égető érzés járta át testét, de páncélja kibírta az ütést. Desime közben újra célra tartotta a nyílpuskát, és várta az alkalmat, hogy megint lőhessen. Tüske és penge egyszerre lendült, de Jorin gyorsabbnak bizonyult, a nehéz fegyver a katona nyakát megsebezve borította fel. A lány leengedte fegyverét, majd a bejárathoz sétált. Szemeit végig a két holttesten tartotta, mintha azt várta volna, hogy valamelyik megmozduljon.
- Szép lövés volt – szólt nevetve Jorin. – Halálos pontossággal célzol.
- Te is hamar elintézted őket – nézett fel Desime.
- Jól van, Nalhem, előjöhettek! – kiáltott az oltár felé a férfi.
A fiú Toryval a kezében állt fel rejteke mögül, aztán nővére mellé sétált.
- Ez egyszerűen hihetetlen volt – mondta elámulva.
- Majd belejössz te is – legyintett, majd lehajolt az egyik páncélos kardjáért. – Ez jó lesz neked – azzal átnyújtotta a fiúnak, aki kicsit idegenkedve, de elvette tőle.
- Ne vesztegessük az időnket, messze van még a kapu – szólt a lány.
A templomból kilépve Jorin fejében felderengett az éjjel látott álom. Sűrű köd szállt a romos városra, néhány lábnál tovább nem is lehetett látni. Gyorsan szétkergette a baljós képeket a szeme elől, majd Desime-re nézett. Most látta először természetes fény mellett, teljesen ámulatba esett a barna hajú lány fiatal arcától, ritkán látott ilyen szép teremtést. Mikor a lány észrevette, hogy őt nézi, elpirulva fordult el, aztán elindult az egyik utca felé. Megpróbáltak a lehető legnagyobb csendben haladni, nehogy meghallják őket a közelben járőröző katonák. Néhány háztömbnyire rejtekhelyüktől hangos kiabálásra lettek figyelmesek.
- Találjátok meg, aki ezt tette!
- Ez a templom felől jött – fordult hátra Nalhem.
- Kezdjetek el futni, ha kedves az életetek! – súgta Jorin, majd a hátára vette a kis Toryt. – Kapaszkodj erősen, kisöreg!
Bekanyarodtak az egyik sarkon, aztán futásnak eredtek. Próbálták elkerülni a forgalmasabb utcákat, végig a kisebb, kevésbé törmelékes sikátorokban haladtak.
- És mi a terved? Hogy akarsz átjutni? - kérdezte Desime lihegve.
- Nincs terv – felelte a férfi halálos nyugodtsággal. – Átfutunk a kapun.
- Te őrült vagy! – mondta meglepetten a lány.
- Most jön a váltás, minden őr a melegbe húzódva pihen. A köd miatt nem fognak lőni ránk, csak utánunk küldenek néhány katonát.
- Legyen neked igazad – szólt beletörődve, majd testvéréhez fordult. – Ha a kapuhoz érünk, ne törődj semmivel, csak fuss a völgy felé!
- Értettem, nővérem – bólintott a fiú.
Nem sokkal később egy kis térre értek, ahonnan már látni lehetett a sűrű ködben égő őrtüzeket a fal tetején. A házak között ekkor felbukkantak a táborból érkezett katonák, akik társaikat jöttek váltani.
- Állítsátok meg őket! – szólt a parancs. – Nem juthatnak át a kapun! A fáradt páncélosok kardot rántottak, majd üldözőbe vették a kis csapatot.
- Fussatok, ahogy a lábatok bírja! – kiáltott Jorin.
A falhoz érve hallani lehetett a tisztek ideges hangját, amint parancsot adnak a kapu lezárására, majd hangos kattanással elkezdték leengedni a vasrácsot. Jorin hihetetlen sebességgel futott annak ellenére, hogy Tory a hátán kapaszkodott. Mögötte Desime futott, közben a lépcsőkön leözönlő katonákat figyelte, leghátul pedig Nalhem próbálta tartani a tempót, de egy figyelmetlen lépés következtében kibicsaklott a bokája. Mikor Jorin átért a kapun, hátrafordult, hogy bevárja társait, ám mikor meglátta a szerencsétlen fiút, teljesen elsápadt.
- Nővérem! – kiáltott kétségbeesetten, miközben feltápászkodott.
Desime a hang hallatán megtorpant és hátranézett, lábai a földbe gyökereztek.
- Ne menj vissza! – üvöltötte a férfi a másik irányból.
A lány teljesen tehetetlen volt, de mikor feltűntek testvére mögött a katonák, felhúzta nyílpuskáját, és lőni kezdett rájuk. Nalhem sántikálva ment tovább, könnyei mosták arcáról a koszt.
- Gyere már! – szólt rá megint Jorin. – Nem fogtok átérni!
Desime eldobta fegyverét, aztán a kapu felé vette az irányt. A rács már majdnem lecsukódott, ezért minden erejét összeszedve nagyot ugrott, éppen időben átgördülve a hegyes tüskék alatt. Nalhem elkeseredetten ért oda, üveges szemekkel nézte nővérét a túloldalon.
- Menj tovább, nekem itt a vége – mondta halkan.
A lány átnyúlt a rácsok között, majd megsimogatta testvére arcát.
- Te vagy a legjobb kisöcsi, akit az istenek adhattak.
A fiú elmosolyodott, aztán megfordult, letörölte könnyeit, előhúzta kardját, majd a katonák felé bicegett. Desime elsápadva figyelte, ám hirtelen egy erős kéz ragadta meg a karját, és elrántotta a kaputól.
- Mennünk kell! – szólt rá Jorin. – Már nincs messze a völgy! – azzal újra futni kezdtek.
A ködben úgy tűnt, soha nem érnek célhoz, a férfi levegő után kapkodva csuklott össze. Tory lebukfencezett a hátáról, értetlenül nézett vissza rá. A lány lehajolt, hogy felemelje a fáradt testet, de nem sikerült neki.
- Fel kell állnod! – bíztatta. – Nem adhatod fel!
- Elfáradtam, Desime – mondta halálos nyugalommal. – Menjetek csak, majd én feltartom őket.
- Tudtam, hogy őrült vagy! – rivallt rá.
- Ebben nem kételkedtem, okos lány vagy – felelte mosolyogva, aztán kis segítséggel felállt a földről.
- Hogy tudsz ilyenkor is nevetni? – kérdezte Desime meglepődve.
- Engem valahogy megnyugtat a tény, hogy a halálom nem volt hiábavaló – válaszolt. – Ti szabadok vagytok.
Ekkor egy nyílvessző suhant el Jorin füle mellett, ami a lány vállába fúródott. Fájdalmas üvöltés hagyta el száját, a sebből meleg vér kezdett folyni.
- Fogd meg Tory kezét, és menekülj! – parancsolt rá a férfi.
Desime gondolkodás nélkül megfordult, és eleget téve az utasításnak elindult, miközben kirántotta a vesszőt. Két újabb lövedék zúgott át a ködben, amik a lány felé szálltak. Egyik a hátába, másik a combjába talált, minek következtében összerogyott.
- Tory, menj tovább! – kiáltott a kisfiúnak.
Jorin odaszaladt, majd letérdelt a lány mellé.
- Ne haragudj, Desime – mondta kétségbeesetten.
- Nincsen semmi baj – zihálta mosolyogva.
- Annyira sajnálom.
- Te mindent megpróbáltál – nyugtatgatta, miközben egy könnycsepp futott végig az arcán, majd lassan lehunyta szemeit.
A férfi felállt, aztán a halálra rémült gyerekhez fordult.
- Most szót kell fogadnod! – szólt neki, közben egy darab szárított húst húzott elő a zsebéből. – Ha megígéred, hogy továbbsétálsz, akkor megkapod ezt.
A fiú némán bólogatott.
- Akkor indulj el! – azzal átnyújtotta neki az ételt, majd megsimogatta a fejét.
Tory halkan szipogva, kicsit bátortalanul elindult a végtelennek tűnő ködbe, Jorin pedig hátat fordított neki, megmarkolta súlyos fegyverét, és a közelgő katonák felé kiáltott:
- Akkor legyetek bátrak, ha itt álltok, szemtől szemben velem!
Ekkor tíz páncélos rajzolódott ki a semmiben, akik sorra kirántották kardjukat.Mikor odaértek hozzá, széles félkörbe álltak fel, mindenki a célpontra szegezte tekintetét. A férfi gyilkos mosollyal nézett végig ellenfelein, aztán meglengette fegyverét.
- Egyszerre gyertek, mert nincs rátok időm! – mondta nevetve, majd a középen álló katonára rontott.
Az éles pengék sorban lecsaptak, mindegyik egy-egy mély vágást hagyva Jorin testén, de ő szó nélkül tűrte a fájdalmat. A halálos sebeken keresztül apránként eltávozott belőle az éltető energia, kezéből kifordult tüskés buzogánya, végül lassan térdre rogyott. Utolsó, leheletnyi erejével békés mosolyt húzott arcára, majd teljesen elsötétült előtte a világ. Az egyik katona a távolba nézett, majd felkiáltott:
- Ne hagyjátok megszökni az utolsót!
Két páncélos íjat fogott, vesszőt illesztettek az idegre, megfeszítették, majd lőttek. Tory remegve botorkált a ködben, a kis darab húst rágcsálva, mikor égető érzés járta át a testét. A hátába fúródva hamar átszaladt rajta, majd mindkét nyíl a mellkasán kilyukadva a földben állt meg. Nem kellett szenvednie, az elviselhetetlen érzés hamar végzett vele, tompa puffanással terült el. A katonák rövid keresgélés után megtalálták az apró holttestet.
- Ez egy gyerek – mondta az egyik döbbenten.
- Örüljön neki, kevesebb súlyt kell visszacipelnie a kapuhoz – szólt lekezelően a felettese. – Ne gondolkozzon, kapja fel és induljunk! Nemsokára ideér az első sereg.
A hegyek közötti keskeny völgyben hadsereg menetelt teljes fegyverzetben. A vezérek lovaik hátán ülve haladtak katonáik élén, mellettük zászlósaik mentek lobogókkal a kezükben. Legelöl egy fiatal férfi vonult embereivel, tisztje fehér alapon aranyszínű dárdát ábrázoló zászlót tartott. Idegen szemek tapasztalatlannak ítélték, de a többi vezér tudta, hogy ez az ember eldöntheti a csata kimenetelét. Teljes páncélzatban díszelgett, sisakját kezében pihentette, másikban címeres pajzsot tartott. Oldalán rúnákkal teleírt kasza lógott, hátán két szál dárda volt felpántolva. A völgy végét figyelte, szemei előtt már a közelgő összecsapást látta, ám képzelgését valami megzavarta. Nem sokkal előtte apró kavicsok pattogtak le a meredek sziklafalon. Hátraintett katonáinak, majd megállította lovát, leszállt róla, aztán zászlósához fordult.
- Vidd a lovam és a sisakom! – parancsolta határozottan. – Szólj a vezéreknek, hogy a lehető legcsendesebben indítsák meg a katonákat!
- Nem fognak hallgatni a szép szóra, uram – felelt a tiszt.
- Ha nem rohanjuk le őket most, az ellenfél lenyilazza a fél sereget, mielőtt kiérünk a völgyből – jött az utasító válasz.
- De ha ló nélkül megy, kifárad a páncél súlyától.
A fiatal vezér kioldotta mellvértjének pántjait, mely hangos csörömpöléssel csattant a földre, így láthatóvá téve eddig szerzett harctéri sebeit a testén. Pajzsának bőrpántját meghúzta alkarján, majd mindkét kezébe egy-egy dárdát fogott, aztán intve embereinek lassú futásba kezdett, feje fölé tartva címeres pajzsát. Éles zúgás után több ezer nyílvessző tűnt fel az égen, ezért a katonák is követték példáját. A mögöttük menetelők halk hörgéssel estek össze, a sereg hangos csatakiáltással az elöl rohanók nyomába eredt. Mikor elült a nyílzápor, a fiatal hadvezér eldobta pajzsát, majd dárdáit egyenként a völgy szájánál sorakozó sereg felé hajította, amik két lovas tisztet találtak telibe. Megmarkolva kaszáját hangos kiáltással az előtte álló katonák közé ugrott, felborítva három páncélost. Az így megbomlott sorokba emberei ék alakban hatoltak be, kettéválasztva az ellenfél seregét. Bárki állt az útjába, senkinek sem volt esélye a villámgyorsan mozgó férfi ellen. A völgyből ekkor kirontott a lemaradt sereg, élén a lovaikon vágtató vezérekkel. Egy hatalmas, vörös páncélt viselő, ősz szakállas férfi, a feje fölött tollas buzogányt forgatva üvöltött mély, dörgő hangján:
- Előre katonák! Nem létezik, hogy ezt a csatát is Dárdás Darwell nyerje meg nekünk! Én akarom a király kitüntetését!
Apu! (novella)
A hegyek között már napok óta folyt a munka. A fémszerszámok hangos visítással csattantak a kemény sziklák repedéseibe, ami az előkelő urakat már rég az őrületbe kergette volna, a gépezetekként dolgozó munkások azonban már megszokták a fülsértő zajt. Muszáj volt dolgozniuk, hiszen a gátnak készen kellett lennie, még a nagy áradás előtt. A zsarnok nagyurak minden szolgájukat munkába küldték, nem törődve sem nővel, sem gyerekkel. Egy szálfa termetű férfi zúzta csákánnyal a masszív köveket, ereje kimagasló volt, pedig teste nem tükrözte ennek jelét. Egész nap dolgozott, megállás nélkül, még akkor is, ha sorstársai letették a szerszámokat, hogy egyenek valamit. Éjjel is csak pár órát aludt, aztán újra munkába állt az újonnan érkezett váltással. Testét hosszú hegek borították, melyeket korbács mart rá, az idő pedig beleégette a húsába. Rabszolga volt, orkok között nevelkedett, velük együtt ő is nyers, véres, kétes eredetű maradványokon élt. Bár embernek született, jelleme és viselkedése inkább volt állati. A hevesen zajló munkát hatalmas mennydörgés törte meg, amelyre mindenki felkapta a fejét. Az egyik katona leakasztotta oldaláról a korbácsot, és az előtte álló, védtelen nőre csapott vele.
- Dolgozzatok, mocskos kutyák! - kiáltotta. - Így soha nem fogtok végezni!
A nő kezéből kifordult a csákány, égető fájdalom járta át a testét. Az őr még kétszer megismételte az ütést, áldozata a földre roskadt. A harmadik lendítésnél azonban egy kéz ragadta meg a csuklóját, és hátrarántotta a karját. A rabszolga állt mögötte, szemében vad tűz lobogott.
- Nee merrd éggeszer meggüthni! - üvöltött az őrre érces, mély hangon.
A katona rémülten a kardjáért kapott, de a lázadó ekkor ellökte magától, és egy hatalmas lendítéssel annak vállába mélyesztette csákányának tompa hegyét. Az őr némán összecsuklott, a sebből meleg vér patakzott. A munkások szótlanul néztek az ismeretlenre, mindenki feszülten várta, mi fog történni. A közelben álló őrök erősítésért kiáltottak, majd kivont karddal várták, mit tesz a lázadó. Egy alacsony férfi lépett mellé.
- Mi a neved, fiú? - kérdezte halkan.
- Gruwel vagyokk!
- Vezess minket, Gruwel - mondta a férfi, majd egy hatalmas kalapácsot nyújtott neki.
Szerszámok erdeje nőtt hangos csatakiáltással az emberek feje fölé.
A szán sebesen siklott a hófedte síkságon, amit nyolc északi kutya húzott. Gazdájuk magas, vállas férfi volt, arcát fekete sál takarta, testét medvebundával védte a hideg ellen. Szemöldökét már benőtték a hókristályok, hunyorogva figyelte a vakító tájat.
- Apu, nagyon melegem van - szólt egy vékony hang a szánra felkötözött prémek közül.
- Ne izgulj, nemsokára a faluban leszünk - felelt érces hangján a férfi.
- De nem kapok levegőt.
- Ne nyafogj, ha kitakarlak, jobban megbetegszel.
- Kérlek, apu! - hallatszott kis idő múlva újra a vékonyka hang. - Megígérem, hogy utána a faluig csendben leszek.
A férfi lehunyta szemét, nagyot sóhajtott, majd a prémek felé nyúlt.
- Rendben van, de akkor egy hangot se halljak, amíg oda nem érünk - azzal kitakarta a kis arcot.
Egy mosolygó kislány nézett fel rá, még hatalmas, tengerkék szemei is vidámak lettek, mikor meglátta apját. Ámulatba esve figyelte az égen rohanó felhőket, mindegyikben egy-egy állatot, tárgyat vélt felfedezni.
- Nézd, apu! - bökött orrával az egyik felé. - Az ott pont olyan, mint egy kis nyuszi.
A férfi próbálta megkeresni, de neki minden felhő teljesen egyformának tűnt, így csak helyeslően bólogatott. Mikor újra a horizont felé nézett, fekete füstöt vett észre a távolban.
- Most már vége a bámészkodásnak - mondta, majd a prémek felé nyúlt.
- Ne, apu, csak még egy kicsit - kérlelte a lány.
- Megbeszéltünk valamit! - azzal a férfi betakarta a kicsi arcot.
Tekintetét nem tudta levenni a füstről, ami már egész biztosan a falu felől jött. Mikor elhaladtak az első házak között, gyalogtempóra lassította a szánt, kutyái is olyan nyugtalanok voltak, mint ő. Egyetlen lakót sem látott, minden kihalt volt, a szerény faépítmények hangos reccsenéssel adták meg magukat a mindent elemésztő tűznek. A vadászház elé érve lefékezett, majd leszállt a szánról, aztán elengedte a nyolc északit, hátha találnak valamit. Fejében egyre tisztább kép kezdett összeállni az itt történtekről, ám gondolatait lánya terelte szét.
- Apu, mi ez a füstszag?
- Csak a falu szélén égetnek valamit - felelte. - Várj meg itt, hozok neked gyógyszert, maradj csendben.
- Megyünk még valahova? - hangzott a meglepett gyerek kérdése.
- Igen, megkeressük anyut.
- Miért, hova ment?
- Biztos itt sétálgat a közelben - ezt a hazugságot zakatoló szívvel mondta ki a férfi, de nem volt jobb ötlete.
A havat fürkészve elindult az egyik füstölgő ház felé, közben az oldalára felkötött kis erszényekben kutatott. Az egyikben talált néhány levelet és gyökeret, amit sietve szórt kezébe. Arcára a kétségbeesés írt üzenetet, szemei úgy figyelték a növényi részeket, mintha ettől megsokszorozódott volna.
- Jobban érzed magad, kicsikém? - fordult a szán felé.
- Igen, apu - jött a pillanatnyilag megnyugtató válasz.
- Kérsz angyalfüvet?
- Most nem.
A férfi megkönnyebbülve sóhajtott egyet, aztán visszaszórta az erszény tartalmát, és tovább lépdelt. A hóban rengeteg lábnyomot látott, de nem mindegyik jelentett jót. Hirtelen egy szokatlanul nagy, állati eredetű mancs nyomára lett figyelmes. Lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja, majd kezét fölé illesztve méretet is vett róla. Dermesztő szél fújt át a házak közzött, ami hóval fedte nyomokat, és egyre erősödő dobogást hozott a távolból. A férfi riadtan kapta fel tekintetét, majd két ujját a szájába véve füttyentett kutyáinak, miközben a szánhoz futott.
- Már indulunk is? - érdeklődött a kislány.
- Most egy kicsit csendben kell maradnod, apunak fontos dolga akadt - hadarta a választ a gyerek apja, majd beforfult az egyik ház mögé, ahol szerencsére nem fenyegette a lassan mindent felemésztő tűz. - Mindjárt jövök - mondta, aztán benyúlt a prémek alá, hogy megsimogassa lánya arcát.
Közben mind a nyolc északi megérkezett gazdája hívására, és már a dobogás is egész közelről hallatszott. A férfi a szán ülése alól egy kopott fejszét húzott elő, majd lassan kikémlelt a ház rejtekéből. Két páncélozott ló ügetett be a házak közé, hátukon bőrvértes harcosok ültek. Az idősebbik arcát dús, ősz szakáll fedte, társa befonva hordta rőt haját. Mindketten végignéztek a romos házakon, aztán leszálltak hátasaikról, és az egyik épen maradt épülethez sétáltak.
- Úgy látszik, nem végeztünk teljes munkát - mondta az öregebb.
- Ezen könnyen segíthetünk - szólt nevetve a másik, majd oldalerszényéből egy ökölnyi, sárga labdacsot húzott elő. - Ez majd megoldja a problémát - azzal bedobta a ház egyik ablakát vele.
Amint a szemközti falnak csapódott, hangos durranással, lángokat szórva szétrobbant. A tűz hamar elharapódzott, pillanatok alatt átterjedt a fából készült bútorokra is. A rejtekében lapuló férfi ezt látva rögtönzött tervet talált ki, levette meleg bundáját, majd egy marék havat vett a kezébe, amit keményre gyúrt, aztán megcélozta a rőthajú erszényét. Egy pillanatkép villant fel előtte gyerekkora nagy hócsatáiról, majd mosolyogva lépett ki a ház mögül, és nagyot lendítve karján eldobta a fehér labdát. A kis táska alján pihenő sárga labdacsok az ütés hatására nagyot robbantak, az erejük pedig szétrepítette egymástól a két harcost. A lovak rémülten nyerítettek, aztán szélsebesem elinaltak a kis faluból. A férfi lassan körültekintve sétált elő, kutyái szorosan körülötte haladtak. A csípős szél suttogását halk, keserves nyögdécselés törte meg, amely az egyik leégett ház közeléből jött. A vörös hajú próbálta egy marék hóval lehűteni az oldalán tátongó sebet, amin keresztül patakokban folyt a vére. A közelgő léptek hallatán megpróbálta felemelni a fejét, ekkor szembesült az őt körbeálló, vicsorgó északiakkal. Mikor gazdájuk is odaért, erőtlenül feküdt vissza a hóba, és nagyot sóhajtott.
- Garu, nem kellene itt lenned - szólt halkan.
A férfi nem hitt a szemének, mikor megpillantotta az addig ismeretlennek vélt harcost.
- Elárultad a falut, Oli? - kérdezte, közben letekerte vastag sálját.
Aranyszőke sörényét széttúrta a szél, néhány hosszabb tincset még az arcába is terelt.
- Ne haragudj, barátom.
- Miért tetted? - térdelt Garu a vérző férfi mellé.
- Ha nem teszem meg, feldaraboltak volna.
- Légy átkozott - suttogta maga elé, majd az égre emelte könnyes tekintetét.
- Jobban teszed, ha elmész innen - javasolta Oli.
Garu eltévedt a kétségbeesés gondolatában, próbált kiutat keresni, egy tervet próbált kieszelni. Hirtelen előrehajolt, megragadta a haldokló férfi vállát, és eszelős tűzzel a szemében fölé hajolt.
- Hova vitték a falusiakat?
- Rabszolgának akarják küldeni őket. Mióta Gruwel belekezdett a hegyekben szenvedő munkások felszabadításába, megnőtt a kereslet az emberekre. Rengeteg arany üti a barbárok markát, ha sikerül túladni a falusiakon - hangzott a kimerítő válasz.
- Mivel vitték el őket?
- Talpas szekérrel jöttek ide, sietős a dolguk.
- Azt is tudod, merre van a táboruk? - kérdezte türelmetlenül Olitól.
- Dél felé kövesd a nyomokat, a Nagy Sziklákon túl vertek tanyát.
Garu felállt a hóból, kutyáinak csettintve jelezte, hogy kövessék, majd elindult a szán felé.
- A halálodba indulsz, remélem, tudod - szólt utána a vérző férfi.
- Te már akkor meghaltál, mikor elárultad a falut - mondta halkan Garu.
Az északiakat megetette, hogy legyen erejük az útra, közben ő is keresett egy kis harapnivalót az egyik épen maradt házban. A sötét éléskamrában füstölt halat, szalonnát és néhány darab almát talált, ez volt a falu összes élelme, mivel a raktár is porig égett. A gyümölcsöt egy kis zsákba pakolta, a húsokat pedig a kezében fogva kivitte a szánhoz, aztán leült a kényelmes ülésébe, hogy végre ő is ehessen.
- Kicsikém, hoztam almát - szólt kedvesen, de a várt válasz elmaradt.
Lassan felemelte a prémet, hogy megbizonyosodjon róla, nincsen semmi baj, de a látvány azonnal megnyugtatta. Angyalian mosolygó, halkan szuszogó kislánya olyan melegséggel töltötte el a szívét, ami mindennél többet jelentett neki. Óvatosan visszatakarta a kedves arcocskát, befejezte az evést, aztán belebújt a hóban levetett bundájába, és befogta a kutyáit a szán elé. Éles füttyszóval adott parancsot az indulásra, néhány perc múlva pedig már megint a végtelen hómezőn siklottak, egyenesen a barbárok tábora felé. A talpas szekér és a lovak patáinak nyomai még jól kivehetőek voltak, a fagyos szél nem temette be őket, így azokat követve hamar eljutott a sziklás mezőig. A régmúlt idők druidáinak kőépítményei felett már eljárt az idő, rengeteg törmeléket hagyva maga után, ami kiváló rejtekül szolgált a környék vadállatainak. Garu megállította a szánt, hogy megnézze a nyomokat, de azok egy kivételével mind elkanyarodtak, kikerülve a romokat. Viszont az az egy, ami egyenesen haladt tovább, eléggé nyugtalanította. Ugyanaz az állati eredetű mancsnyom volt, amit a faluban is látott, és ez egyre biztosabban mutatta, hogy egy hatalmas hófarkas vert tanyát a közelben. Már sokszor került ki győztesen az ilyen bestiák ellen, de mióta összeakadt egy nagyobb medve méreteivel vetekedő példánnyal, azóta próbálta kerülni őket. Most azonban csak remélni merte, hogy nem találkoznak semmivel, de le kellett vágnia az utat, hogy utolérje a barbárokat. Gondolataiba merülve nézett a szánra és a kutyáira, de végül sikerült döntést hoznia, majd éles füttyel adott parancsot az indulásra. Az északiak utasítás nélkül próbálták elkerülni a szűk ösvényeket a sziklák között, szélesebb utat kerestek, közben hangosan a havat szimatolták. Ők is tudták, hogy mi van a közelben, érezték a vad szagát, mégsem hátráltak meg, soha nem hagyták cserben a gazdájukat. Miközben Garu is nagy odafigyeléssel kormányozta a szánt, törékeny hang ütötte meg a fülét:
- Hol vagyunk, apu?
- Anyut keressük.
- És ő hol van? - jött az újabb kérdés a prémek közül.
A férfi maga elé meredve elgondolkodott, milyen hazugság lenne a megfelelő, ám ekkor hirtelen megállt a szán, ő pedig zavartan zökkent vissza a valóságba. A kutyák halkan morogva fürkészték a környezetet, a magas sziklák között egyre feszültebbé váltak. Baljós jel volt, ezt Garu is tudta, de már nem fordulhatott vissza, bátor vadászként pedig nem is akart, de apaként mást diktált az esze. Az északiakat figyelve várt, hátha szagot fognak, de csak a frissebb nyomokat érezték, amitől teljesen biztos volt benne, hogy a bestia a közelben ólálkodik. Csípős szél süvített végig a romok között, ami szőrmés csuklyája alá fújva lerántotta azt a fejéről. Elkerekedett szemmel nyúlt az ülés alatt pihenő ostorért, amit csak kivételes helyzetekben használt, és ez most az volt. A kutyák fölé csapott vele, akik azonnal futásnak eredtek, a szán nagyot rántva indult utánuk. Ekkor az egyik szikla mögül hatalmas hófarkas vetődött utánuk, majd üldözőbe vette őket. Garu rémülten fordult hátra, hogy szemügyre vegye a bestiát, aki így kijátszotta figyelmetlenségét. A fehér vadállat vicsorogva, habzó pofával vágtázott feléjük, a föld szinte megremegett minden egyes lépésénél. Az élesebb kanyarokban a gyors iram miatt a szán a szikláknak csapódott, még a fékkarokkal sem lehetett elkerülni az ütközéseket.
- Mi történik, apu? - kérdezte remegő hangon a rémült kislány.
- Nincsen semmi baj - felelte Garu zavartan.
- Apu, félek! - szólt a gyerek, miközben a könnyeivel küzdött.
- Itt van apu, nem kell félni - próbálta nyugtatni, ám ekkor a kutyák egy éles balkanyart vettek, a szán egyik sítalpa pedig egy kőtömbre futva hatalmas reccsenéssel kettétört.
Garu nem tudta megtartani magát az ülésben, minden erőfeszítés ellenére kirepült a helyéről. A hatalmas bestia azonnal a hóban fekvő férfire vetette magát, időt sem hagyott neki arra, hogy magához térjen a szédülésből. Az északiak azonnal visszafordultak, hogy gazdájuk segítségére siessenek, de a szán oldalra borulva megakadt egy nagyobb sziklában, a hám pedig nem eresztette őket. Hangos ugatásba kezdtek, próbálták magukra terelni a hófarkas figyelmét, de az minden erejét bevetve szét akarta tépni maga alá szorított áldozatát. Garu a torkánál fogva tartotta vissza a vadállatot, azt remélve, hogy az nem bírja sokáig a fojtogatás, de egyre erősebbnek bizonyult ennél. Hörögve, habzó pofával csattogtatta tűhegyes agyarait, nem is törődött a levegő hiányával. A férfi rájött, hogy fegyver nélkül semmi esélye, ezért egy hirtelen láblendítéssel levetette magáról a bestiát, aztán a szán irányába kezdett kúszni a hóban, ahonnan keserves sírás hallatszott az északiak ugatása mellett.
- Nyugodj meg, kicsikém, nincsen semmi baj - mondta Garu zihálva, mikor odaért, közben sietve kioldotta a kutyák hámját.
A hatalmas vadállat dühösen állt lábra, de azonnal megtorpant, amint a nyolc északi az útját állta, így egy kis időt nyertek gazdájuknak.
- Miért borult fel a szán? - kérdezte a remegő hang a prémek közül.
- Eltörött a talpa - felelte az apja, miközben az ülés alá rejtett fejszét kereste.
- És a kutyák miért ugatnak?
Garu hátrapillantott a válla fölött, majd folytatta a kutatást.
- Találtak egy fehér rókát.
- Húha, annak nagyon puha a bundája - mondta megnyugodva, de még szipogva a kislány.
- Ha sikerül elkapni, csinálok neked meleg kesztyűt belőle - hangzott az ígéret a lehető leghiggadtabb hangon. - Bár ebből a dögből egy kabát is bőven kitelne - jegyezte meg halkan, ekkor ujjai rásiklottak a fejsze nyelére.
- Az nagyon jó lenne - jött a vidám válasz.
- Most egy kicsit maradj csendben, mindjárt jövök - utasította Garu a kislányt, azzal a hófarkas felé fordult, majd egy nagy sóhajt követően elindult felé.
Az északiak félkörben állva zárták el a bestia útját, pattanásig feszült idegekkel, ugrásra készen várták a parancsot. Azonnal utat nyitottak gazdájuknak, mikor meghallották lépteit, közben végig ellenfelüket figyelték. Két vadász állt egymással szemtől szemben, a farkas nem is törődött már az északiak szúrós tekintetével, neki a férfi volt a célpontja.
- Remélem, tudod, hogy ütött az utolsó órád - szólt Garu halálos komolysággal, majd megszabadult vastag bundájától.
A hatalmas vadállat vicsorogva hátracsapta a füleit, mintha megértett volna minden szót, majd lassan hátrébb húzódott, támadásra készen várva áldozatát. A férfi érzékei kiéleződtek, megállni látszott a világ körülötte. A csaholó kutyák hangja egyre jobban halkult, míg végül csak a saját szívdobbanását hallotta. Csak ők ketten maradtak elevenek, minden megszűnt, minden elnémult. Egymás gyengepontját keresték, egy apró hibára vártak, végül a vadállat a célpontja felé rugaszkodott. Garu erre a pillanatra várt, mikor a bestiát elvakítja a vérszomj, és a saját vesztébe rohan. Ő csak várt, hogy ellenfele közelebb érjen, közben végig egy pontra fókuszált. A hófarkas habzó pofával ugrott a magasba, ekkor a vadász kirobbant a higgadtság leple alól. Bal kezével megragadta az állat állkapcsát, félrerántotta a fejét, aztán nagyot lendített a fejszén, amivel a bestia nyakát vette célba. Visszhangzó nyüszítés rázta meg a környéket, aztán minden elhalkult. A hatalmas hófarkas az utolsókat rúgva terült el, mellette Garu feküdt megkönnyebbülten. Tekintetét ellenfere halálos sebére fordította, amiből egyre lassabb lüktetéssel bugyogott a meleg vér.
- Apu, itt vagy? - csendült a vékony hang.
- Itt vagyok, ne izgulj - felelte fáradtan a férfi, majd lassan felült. - Főzök egy kis teát, aztán megszerelem a szánt.
- És a róka? - kérdezte izgatottan a kislány.
- Áh, a róka... - Garu ismét a kivérzett vadállatra nézett. - Majd megnyúzom, miután végeztem a szereléssel.
- Segíthetek majd?
- Te maradj a meleg prémek között, hogy hamar meggyógyulj!
- Ez nem igazság! - mondta duzzogva a gyerek.
- Mire hazaérünk anyuval, meg fogsz gyógyulni.
- Tényleg?
- Tényleg.
A nap hátralévő része hamar eltelt, az angyalfű hatására a lány hamar álomba szenderült. Garu szerencsére tartott magánál néhány alkatrészt, ezért pár fémpánt segítségével hamar megjavította a törött talpat. Még sötétedés előtt sikerült elkapnia egy nyulat, amit szétosztott a kutyáinak, aztán megnyúzta a hófarkast. Néhány nagyobb bunda és szövetanyag segítségével egy kis sátrat épített a sziklák közé, ahol végre nyugovóra térhettek. A zord éjszakát lányával összebújva, az északiak társaságában töltötte. Reggelire a faluból hozott szalonnát nyársalta, mellé mindössze néhány szelet alma jutott. A megmaradt gyógynövényekből teát főzött, amit egy kulacsba töltve elrakott későbbre. Miután mindent elpakolt, helyet foglalt a szán kényelmes ülésében, aztán hangos füttyszóval jelt adott kutyáinak az indulásra. Hamar kiértek a sziklák közül, és újra teljes sebességgel haladtak a végtelen hómezőn. Az északiak egyszerűen rátaláltak arra a helyre, ahol a barbárok vertek tábort éjszakára, ezért a friss nyomokat könnyen tudták követni. Garu az ülésben hátradőlve faragta a leölt hófarkas csontjait, amiket tegnap rakott el. Néhány tőrt sikerült készítenie, bár nem volt híve az ilyesfajta fegyvereknek. Mikor valamelyik város kétes hírű ivójában járt, volt szerencséje végignézni egy-egy kártyázásból kitört szúrkálást és késdobálást. Jelenleg minden egyes építő jellegű ötlet jól jött, és ez is több volt a semminél. Megélezte a kopott fejszét is, a szánon talált vaslemezből pedig egy rögtönzött karvédőt hajlított, ami talán kibírhat néhány kardcsapást. Már csak valami használható tervre volt szüksége, de gondolatait lánya hangja terelte szét.
- Megtaláltuk már anyut?
- Még nem, de nemsokára itt lesz - felelte Garu apró gondolkodás után.
- Mennyi idő még?
- Napnyugtára megtaláljuk.
- Az jó lenne - vágta rá türelmetlenül a kislány.
- Inkább innod kéne egy kis teát, aztán tovább pihenned, nem gondolod? - kérdezte a férfi, hátha ezzel elcsitíthatja a csöppséget.
- Nem - jött a határozott válasz.
- Apu kedvéért?
- Na, jó, de csak apu kedvéért - adta meg magát a gyerek hosszas hallgatás után.
A szán lassan megállt, aztán Garu előkotorta a teáskulacsot, hogy megitassa lányát. A kék szempár kellemetlenül fogadta a felhőtlen ég bántó fényét, de a fölé magasodó árnyéktól hamar megkönnyebbült. A kicsi ajkak mohón szürcsölték a meleg gyógyfőzetet, aztán elégedett mosoly ült ki a gyerek arcára.
- Ez nagyon jól esett!
- Örülök neki, de most már tessék tovább aludni - felelte kedvesen az apja, aztán lágyan megpuszilta a meleg homlokot, majd visszatakarta a vidám arcocskát.
Továbbindultak, de egy óra sem kellett, hogy a nyomok egy kis völgyhöz érjenek. Garu megálljt parancsolt a kutyáknak, aztán a nyomokat figyelve előrébb sétált. Tudta, hogy hova vezet, és azt is tudta , hogy itt van az utolsó esélye beérni a barbárokat. Sietve felült a szánra, hangos füttyel jelzett az északiak felé, aztán kicsit jobbra irányította a hósiklót, hogy a völgy peremén tudjon haladni. Valami egyszerű tervet akart kieszelni, de annyira ideges volt, hogy nem bírta összeterelni a gondolatait. Levette vastag bundáját, aztán felerősítette a nemrég formált karvédőt, az övére fűzött egy bőrtokot, amibe a csontból faragott tőröket rejtette, végül előhúzta az öreg fejszét is. Idegesen figyelte a völgy alján hagyott nyomokat, mikor az egyik északi rövid vakkantásokkal jelzett valamit. Garu azonnal felállt az ülésből, hogy távolabbra lásson, ekkor pillantotta meg a nem sokkal előttük haladó talpas szekeret. A rácsos ablakú rabszállítóból ujjak mutattak felé, majd szemmel láthatóan nagy nyüzsgés támadt odabent. Néhány pillanat múlva egy fiatal női arc tűnt fel a rácsok mögött, könnyes arcára lágy mosoly ült ki. Hosszú, mézszőke haja kócosan ölelte vékony nyakát, jégkék szeme vágyakozva nézett a vadász felé.
- Kedvesem - suttogta Garu maga elé. - Nemsokára megmentelek.
A nő bólintott, majd egy apró csókot küldött szerelme felé. A szán megiramodott, a kutyák minden erejüket beleadták, hiszen már ők is érezték, hogy közel a cél. Mikor beérték a talpast, Garu nagyot sóhajtott, lehunyta szemeit, majd elrugaszkodott az üléstől. Mielőtt a szekér tetejére érkezett, úgy érezte, mintha minden elnémult volna körülötte, csak a fagyos szél rejtelmes suttogását hallotta. A becsapódás ereje durva pofonként taszította vissza a valóságba, minden izmát megfeszítve kapaszkodott a tető peremébe, nehogy leessen. A zajra a bakon ülő barbár hátrakapta a fejét, de már csak a felé ívelő fejszét látta. A hideg penge a két szeme közé talált, majd kettéhasította az arcát. Garu gyorsan megragadta a holttest vállát, nehogy ledőljön a szekérről, aztán felhúzta maga mellé, hogy átkutassa. A kulcsot nem találta nála,de a vadászkését és a barbárkardját elvette tőle.
- Neked már úgy sem kell - mondta, aztán egy határozott mozdulattal legördítette a járműről.
A talpas hátsó részéhez sietett, ahol az ajtó volt, majd letekerte hosszú sálját, amit lelógatott a rácsokhoz.
- Kössétek ki valahova, hogy le tudjak ereszkedni - szólt a falusiaknak, majd egy kezet pillantott meg, ami a sál végét próbálta megragadni.
Eközben ő a dereka köré csavarta a másik végét, és mikor a lentiek is végeztek, óvatosan lemászott az ajtóhoz. Zárat nem talált, csak egy lakatot, ami kissé megnyugtatta. Bal kezével megkapaszkodott a rácsokban, majd egy futó pillantást vetett a falusiakra.
- Álljatok hátrébb, nehogy bajotok essen - mondta egy kedves félmosollyal az arcán, aztán nagyot lendítve a fejszén lesújtott a lakatra.
Visítva találkozott fém a fémmel, de végül a lakat darabjai csörömpölve hullottak szét. Garu arrébbhúzódott, eltolta a reteszt, aztán kitárta az ajtót.
- A harcképes férfiakat egyenként felhúzom, mindenki más maradjon itt, amíg nem szólunk! - utasította a többieket, akik némán bólogattak.
Néhány perc múlva hatan álltak a szekér tetején, Garu döbbenten értesült az utóbbi napok történéseiről.
- Majdnem két hetet voltál oda, közben minden harcra fogható falusit elvittek - mesélte egy magas, éles arcú férfi.
- Hova?
- A fele Gruwel szabadságharcosai közé állt, a másik fele pedig Zene zsoldosaihoz.
- És csak öt férfi maradt az egész faluban? - kérdezte a vadász tágra nyílt szemekkel.
- A katonák csak annyit engedtek maradni, amennyien el tudjuk végezni a nehéz munkákat.
- Meg persze a rokkantak és öregek kaptak engedményt - tette hozzá egy alacsony, kerek fejű fiú.
- Hatan kevesen leszünk, de legalább a többiek megúszhatják - mondta Garu elkomolyodva, társai pedig némán helyeseltek.
A jóval előttük haladó lovasokra fordította a tekintetét, majd szomorúan nyugtázta, hogy közel két tucat barbár fogja az útjukat állni. Előszedte az elrakott fegyvereket, amiket szétosztott az öt falusinak.
- Ofra velem jön, mi majd előre lovagolunk! - bökött az éles arcú felé. - A többiek maradnak, hogy a talpast védjék és irányítsák. Amint tudunk, szerzünk nektek is valami erősebb fegyvert. - Mindenki megértette a feladatát, az alacsony fiú azonnal leült a bakra, aztán megragadta a gyeplőt.
Garuék leoldottak két lovat a szekér elől, a többi nyolc úgyis el bírja húzni a súlyt. Felszerelés nélkül, szőrén kellett megülni a hátasokat, majd amikor sikerült biztonságosan elhelyezkedniük, vágtára sarkalták őket. Ofra a hatalmas barbárkardot lóbálta, közben gyerekes vidámsággal mosolygott Garura. Mindketten tisztán emlékeztek a régmúlt idők vadászataira, a rókák, nyulak hajtására, és most újra itt az idő, hogy űzésre induljanak. Az előttük haladó barbárok nem néztek hátra, valószínűleg nem is hallottak semmit a vastag fülvédőktől, ami a két vadász szerencséjére vált.
- Ofra, először a hátsókat kapjuk el, aztán húzódjunk vissza a talpas mellé! - szólt Garu a társának, majd leakasztotta oldaláról a fejszéjét.
- Minek húzódnánk vissza? - kérdezte a férfi eszelős vigyorral.
- Ne hősködj, túlerőben vannak!
- Nem kell félteni engem, tudok magamra vigyázni! - vágott vissza Ofra, aztán gyorsabb tempóra rúgta lovát.
Garu a nyomába eredt, de már nem érhette utol, ezért tehetetlenül nézte, amint bajtársa a halálba rohan. Ofra közben beérte az utolsó barbárt, aki oldalra pillantott, majd rémülten kapott kardjáért, de támadója gyorsabb volt, és egy csapással levágta a lováról. A megveszett falusi következő áldozata néhány emberrel előrébb volt, meglendítette a súlyos barbárkardot, majd célpontja felé hajította. A széles penge a férfi lovának oldalába szúródott, amitől a barna csődör elcsukló nyerítéssel esett össze.
A mögötte haladó három lovas megpróbált kitérni, de már nem volt idejük, szitkozódó üvöltések közepette buktak át a tetemen, a hóban pedig nyakukat törték. Ofra farkasüvöltést imitáló hangot hallatott, majd visszahátrált Garu mellé.
- Mondtam, hogy nem kell félteni! - kiáltotta vigyorogva.
- Fegyvertelen vagy, te félőrült! - felelt szemrehányóan a vadász.
- Azzal te ne törődj, amíg megvan ez! - lendítette magasba az öklét Ofra, aztán nagyot kacsintott.
Mély robajlás rázta meg a kis völgyet, Garu azonnal megálljt parancsolt hátasának, majd hátrafordult. A talpas az oldalára borulva vesztegelt, előtte a lovak egymást rúgva fetrengtek, nem sokkal mögötte a három falusi férfi próbálta összeszedni magát. Mire a két vadász visszaért a szekérhez, a kerekfejű fiú is feltápászkodott a hóból.
- Mi történt? - kérdezte Gatu, miközben leugrott a lóról.
- Valami nem odaillő került a talpak alá.
- Mi lehetett az? - lepődött meg Ofra.
- Ha jól láttam, egy lónak a feje volt, de az is lehet, hogy az egész ló - válaszolt a fiú, miközben megvetően nézett a magas férfira.
Garu a feléjük tartó barbárokat figyelte, majd Ofrának nyújtotta a fejszéjét.
- Fogd, de el ne merd dobni, mert megnyúzlak!
- Közelre sem? - kérdezte vigyorogva a férfi, közben átvette a fegyvert.
- Közelre sem! - vágta rá Garu néhány szúrós pillantás kíséretében, aztán sarkon fordult, és a talpas végéhez sietett.
A falusiak kisebb zúzódásokkal megúszták a borulást, de kedvesét nem látta sehol, ezért sietve átmászott az ajtónyíláson. A tömegből előtűnt a jégkék szempár és a hozzá tartozó rajzos mosoly. Garu fellélegezve ölelte magához a karcsú testet, a nő pedig a nyaka köré fonta vékony karjait. Ajkaik édes csókban forrtak össze, nem volt olyan erő, ami abban a pillanatban elválaszthatta volna őket egymástól. A törékeny teremtés lassan Garu vállára tette a fejét, majd hangosan felsóhajtott.
- Kértem az isteneket, hogy vezessenek el hozzám - suttogta dallamos hangján.
- Senki nem vehet el tőlem - szólt a vadász.
- A kis hótündérem biztonságban van?
- Az északiak vigyáznak rá, a völgy végénél várnak - felelte.
- Magára hagytad? - kérdezte zaklatottan a nő.
- Nemsokára vele lehetsz - próbálta nyugtatni a férfi, majd elengedte szerelmét.
Előkereste utolsó, csontból faragott tőrjét, amit előrenyújtott.
- Két lovat kiszabadítottunk, én majd fedezlek, amíg eljutsz odáig.
- És mi lesz veled?
- Ne félts, amint tudok, megyek - felelte Garu, majd átadta a tőrt.
Szemeik még kapaszkodtak egymásba, de többet már nem szóltak. Tudták, mi lesz ezután, és bár mindkettőjüknek fájt, nem változtathattak a sorsukon. A lányuknak legalább egyikükre szüksége volt. Először Garu lépett ki a hóba, a barbárok veszett kutyák módjára küzdöttek az öt falusival. Ofra körül már két holttest hevert, éppen harmadik ellenfelét próbálta a halálba küldeni. A többiek a hóból összeszedett baltákkal, fejszékkel, kardokkal hadakoztak. A tömegből kirontott egy barna szakállas barbár, méretes pörölyt forgatva a feje fölött. Garu azonnal mozdult, lehajolt, majd előrerugaszkodott, átkarolta ellenfele derekát, aztán saját súlyát kihasználva eldöntötte. Kezéből kicsavarta a fegyverét, és öklével ütlegelni kezdte a fejét. A barbár egy darabig próbált védekezni, de végül elernyedtek izmai, elszállt belőle az erő. Garu hamar talpra ugrott, közben megragadta a pörölyt is. Ezalatt társai közül hárman elestek, már csak Ofra hadakozott, valamint az alacsony fiú, de ők is több sebből véreztek. Mögötte a falusiak már kimásztak a talpas hátulján, és mindenki arra szaladt, amerre tudott. Szerelme az egyik ló felé futott, ám a cél előtt egy barbár vetette rá magát, és elterültek a hóban. Garu a segítségére indult, de ekkor égető fájdalom járta át a bal combját, lába megbicsaklott és összecsuklott. A világ lelassult, a hangok elnémultak körülötte. Mikor hátrapillantott, meglátta támadóját, aki éppen új vesszőt illesztett az íjpuskája idegére, ám a kavarodásból Ofra rontott ki, majd a barbár felé hajította a régi fejszét, ami a célpontja nyakába csapódott. Garu társára emelte tekintetét, aki mosolyogva biccentett felé, majd átadta magát a végzetének, és karját széttárva várta, hogy a felé tartó pengék a húsába hasítsanak. A vadászból, bár sebzett vad lett, összeszedte minden erejét, hogy felálljon, lába azonban nem engedelmeskedett neki. Ekkor kedvese letolta magáról a barbár élettelen testét, aztán lassan felállt, kezében a véres tőrrel. Garura pillantott, aki lemondóan csóválta fejét. A nő egy csókot lehelt szerelmének, majd a lóhoz lépett, és felült a nyeregbe. Nem nézett vissza, csak ment, ahogy tudott. Garu arcán egy könnycsepp szaladt végig, ahogy a távolodó alakot figyelte, majd megérezte a húsába vágó penge hidegségét. A pöröly nyele kifordult a kezéből, szájából meleg vér buggyant, majd elterült a hóban. A völgy kijáratánál ott állt a szán, amiről hangos sírás hallatszott. A nő megálljt parancsolt a lovának, leugrott a nyeregből, majd a kutyákat kikerülve a hóba térdelt.
- Ne sírj, kicsim, itt van anyu! - nyugtatta a kislányt.
- Anyu? - szólt néhány pillanat múlva a szipogó hang.
- Igen, kicsikém, anyu.
- Nagyon hiányoztál, anyu - mondta a lány, majd az örömtől újra pityeregni kezdett.
- Elindulunk haza, rendben?
- Jó, de hol van apu?
- Messze van már - felelte az anyja elcsukló hangon, hosszas hallgatás után.
- Elmegyünk megkeresni?
- Nem, kicsim, ahova ment, oda mi még nem követhetjük - válaszolt a nő, miközben visszapillantott a völgybe, majd letörölte könnyeit.
Álmodom? (novella)
Otthon. Nincs is annál rosszabb, mikor a tisztes polgárt a rend éber őrei várják a háza előtt, hogy elvezessék. Önelégült vigyorral lestek minden alkalommal, abban bízva, hogy találnak nálam valami értékeset, de mindig csalódniuk kellett. Az ember tanul a hibáiból, ezért az első eset óta minden alkalommal gondosan elrejtettem az apró csomagomat az utcasarkon, majd az esetleges veszély elvonultával visszasétáltam érte. Még be sem csukódott az öreg faajtó mögöttem, én máris kényelembe helyeztem magam megboldogult anyám szeretett karosszékében. Számban már ott lógott a kopott pipa, ujjaim kíváncsian bontották ki a csomagot. A félszemű tolvaj szerint ez valami teljesen új készítmény volt, a városban még csak nála lehetett kapni ilyet. Sok mocsok volt már a véremben, ezért nem ijedtem meg a csalogató ismeretlentől. Halványzöld növényi őrlemény szóródott a tenyerembe. Pont annyi, amennyit az a félnótás tanácsolt. Belekotortam a pipába, tömtem rá egy kis dohányt, aztán a gyújtópálca segítségével beizzítottam. Kaparó füst töltötte meg a tüdőmet, amit hamar ki is köhögtem, alig kaptam levegőt tőle. Egészen meglepett a szer ereje, ezért fellelkesülve kezdtem neki a pöfékelésnek. A kábulat alantas módon kúszott az elmémbe, lágy bizsergést és kellemes fülzúgást okozva. Földöntúli boldogság ült ki az arcomra, csak a fülem gátolta meg a számat abban, hogy körbevigyorogjam a fejemet. Úgy éreztem, minden bútor velem együtt nevet, meglepődve hallgattam a puha párnám dallamos kacaját az ágyam felől. A nagy vidámságtól úgy kiszáradt az ajkam, mintha homokot ettem volna. Pilláim teljesen elnehezedtek, résnyire szűkült a szemem. Egyre nehezebben vettem a levegőt, végül beleásítottam a világba, akár egy jóllakott oroszlán, még a könnyem is kifakadt.
Vas. Mikor kitisztult előttem minden, kissé ijedten dőltem hátra a székben. Fémrudak erdeje nőtt ki körülöttem, amik a padlóból eredtek, és a repedezett plafont átszakítva folytatták útjukat az ég felé. Sok furcsaságot láttam már a különböző szerektől, ezért nem estem pánikba egészen addig, amíg előre nem nyúltam. Rámarkoltam az egyik hideg rúdra. Rámarkoltam, és éreztem. Na, ilyet még soha nem láttam! Eléggé földhöz vágott ez a valami! Eddigi életem során még hasonlót sem tapasztaltam! Hirtelen felpattantam a székemből, hogy belevessem magam a csendesedő város sötétjébe, de lendülettől kicsit megszédültem. Összeszedtem minden kába gondolatomat, és a fém rudakat kerülgetve elindultam az ajtó felé. Néhol olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig fértem át közöttük, de a körülményekhez képest elég jól haladtam. A kijáratot úgy eltorlaszolta a sok vas, hogy kénytelen voltam az ablakon kimászni. Szerencsére már sötétedett, kevesen jártak az utcán, így nem látták sokan a mutatványomat. Reméltem, hogy kint már nem kerül több fémrúd az utamba, de nem menekülhettem a saját képzeletem elől. Mintha minden egyes halvány csillag és felizzó kristálylámpa fénye hideg vassá merevedett volna körülöttem, hogy akadályozzanak célom elérésében. Hajolgatva, oldalazva vágtam neki az utcának, minél előbb biztonságos helyre akartam jutni. Majdnem egy teljes órámba került, hogy elérjem legkedvesebb barátom, Laen szerény hajlékát. Útközben mindenki megbámulta az érdekes járásomat, a kutyák még ugatni is elfelejtettek az ámulattól. Az ajtó elé érve kifújtam magam, elsuttogtam egy szerény dicséretet a teljesítményemért, aztán bezörgettem a házba. Az a magasra nőtt barom vigyorogva, vörös szemmel nyitott ajtót. Tekintetében látszott, hogy már jó ideje elrugaszkodott a hideg valóságtól.
- Rom, már azt hittük, megint eltévedtél! - üvöltötte az arcomba.
- Erre most nincs idő, engedj beljebb! - tapasztottam kezemet a szájára, aztán egy fémrudat kikerülve beléptem a házba.
Laen nem tudta mire vélni a dolgot, ezért unottan vállat vont, majd belökte maga mögött az ajtót. A kívülről szerény hajlék nagyon csalóka volt, mivel belülről egy tehetősebb lakás képét mutatta. Az a füstös agyú jól járt az anyja halálával, ugyanis a város egyik legjobb kurtizánjának elég sok megtakarított pénze volt. Annyi aranyat még mi hárman sem tudtunk volna eltapsolni. A hatalmas nappali közepén bíbor színű kanapé húzódott, a szélén pedig másik cimborám, Dudva játszott az agya kreálmányaival.
- Dudva, az istenek verjenek félholtra! Hogy nézel ki már megint? - kiáltottam rá abban a reményben, hogy az ijedségtől lefordul a szőnyegre, de helyette lassan felém fordította üveges tekintetét, aztán megajándékozott a legszebb mosolyával.
- Te meg ki a frász vagy?
- Már kifüstölted az agyadat a helyéről. - Kikerültem két újabb vasrudat, aztán kényelembe helyeztem magam Dudva mellett.
Keményebb szerektől mindig elfelejtem az igazi nevét. Mióta a helyi füvészkertben keresi a kenyerét, azóta hívjuk Dudvának. Mindig is tudtuk, hogy a mi kis szemüveges tudósunk sokra fogja vinni , és egy napon azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.
- Olyan gazt hoztam neked, ami még a kertetekben sincs. - Azzal előkotortam a zsebemből a kis zsákocskát, és a kanapéra ejtettem.
Dudvát megszállta az élet, hihetetlen sebességgel csapott le a meglepetésemre, majd szaporán szimatolni kezdte.
- Ez bakkin - állapította meg néhány pillanattal később. - Pontosabban a zöld bakkin termése, de azt nem tudom, hogy mit kevertek hozzá.
Laen megfontolt léptekkel sétált be a szobába, aztán belezuhant a számára oly sokat jelentő fotelbe.
- Mi történt, Dudva, kifogott rajtad?
- Meg kellene kóstolnom, hogy megállapíthassam az összetételét.
- Azon ne múljon! - tapsolt egyet Laen, kiviharzott a helyiségből, végül néhány perccel később egy vízipipával tért vissza.
Dudva mindent gondosan előkészített, közben én elmeséltem az eddigi tapasztalataimat. Az a két bolond úgy röhögött, hogy alig tudtam elcsitítani őket, pedig már nagyon vártam a frissítő füstöt. Mindenki fogott egy párnát, körbeültük imádott bálványunkat, és elkezdtük a megszokott rituálét: szív, szív, szív, lenntart, aztán vigyorogva kifúj, végül nagyot szív és lenntart. Járt a szívócső körbe-körbe, eufórikus vigyort festve az arcokra.
- Ez valami kegyetlenül erős - szólalt meg Dudva, miközben próbálta a tüdejében tartani a bódító füstöt.
Laen gyerekes mosollyal bólogatott, közben kitartóan szívta a pipát. Még egyszer én is megtöltöttem a mellkasom, aztán halkan köhécselve felmásztam a kanapéra. Dudva is követett, bár neki elég nehezen ment a feljutás, mivel nem látott semmit a röhögéstől. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, majd egy nagyot sóhajtva ellazultam.
Zsibbadás. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem a saját helyemen ültem, nem éreztem az előbbi nyújtózás hatását, nem láttam már a vasrudakat, és ráadásul egy szemüveg pihent az orromon. Előttem Laen ült a párnáján, de oldalra tekintve magamat pillantottam meg. Próbáltam nem pánikba esni, bár ilyen esetre nem igazán voltam felkészülve. Porhüvelyem üresen bámult előre, arcán földöntúli mosollyal. Már csak egy kérdés maradt: ha én Dudva testében vagyok, akkor ki van az én testemben?
- Rom már megint túlzásba vitte - törte meg Laen a csendet.
- Zsibbadok - feleltem egyhangúan.
Én beszéltem, de Dudva hangja hallatszott. Én irányítottam Dudvát! Mármint irányítottam volna, ha nem lett volna az az átkozott zsibbadás.
- Én meg kiszáradtam - válaszolta a féleszű, közben nyögdécselve felállt. - Mindjárt keresek valamit.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kiért az előszobába, de ahhoz képest elég hamar visszaért. Három fából faragott korsót, és egy poros üveget hozott magával, amiben mélyvörös színű bor lötyögött.
- Tudtam, hogy van még valahol - szólt vigyorogva Laen, aztán lepakolt a szőnyegre.
Lassan, bizonytalan mozdulatokkal töltötte meg a korsókat. Az elsőt üres testemnek adta, és az meglepő módon el is vette a hűsítő nedűt. Utána nekem nyújtotta az édeskés hűsítőt, amitől összefutott az a kevéske nyál is a számban. A testem úgy el volt zsibbadva, mintha egy fiókba tuszkolva töltöttem volna az elmúlt napokat. Erőtlenül nyúltam a korsóért, és örömmel nyugtáztam, hogy meg bírtam tartani a bor kilöttyintése nélkül. Remegő kézzel emeltem a számhoz. A zsibbadástól nem éreztem az ajkamat, így csak remélni tudtam, hogy jó helyre öntöm az italt. Hiába nyeltem, a torkomban száraz, karcos érzés uralkodott, ezért egyre csak döntöttem a korsót. Laen ledöbbenve bámult engem a fotelból, eleinte nyikkanni sem tudott.
- Leittad magad, te szerencsétlen!
Nem mondott újat. Számítottam rá, hogy néhány csepp mellé fog folyni, de amikor magamra néztem, én is elcsodálkoztam. Dudva egyik kedvenc ingjét teljesen eláztattam! Mintha egy korty sem csúszott volna le a torkomon, vagy ha mégis, az hamar távozott a köldökömön át. Ez a növény nagyon durva hallucinációt okoz! Laen úgy röhögött, hogy még a korsóját is elejtette, de egyáltalán nem érdekelte. Annyira tompa voltam, hogy csak meredtem a hatalmas foltra, ami valószínűleg hideg volt, de azt sem éreztem. Miután elcsitult az a félnótás, összeszedte minden erejét, két lábra erőltette magát, aztán nagyot nyújtózott.
- Keresek még valami ihatót a pincében, de előbb elintézem a kinti dolgomat.
- Rendben van, menj csak - bólogattam.
Nekem is jót tett volna egy kis mozgás, de mire észbe kaptam, Laen már el is tűnt. Kellemes melegség öntötte el a testem, aztán lassan egy pontba koncentrálódott, végül csak az ölemnél éreztem a furcsa bizsergést. Kérleltem az isteneket, hogy ne az legyen, amitől a legjobban tartottam, de ők nem hallgattak meg. Nem elég, hogy leittam magam, már a lábam között is egy sötét folt éktelenkedett! Dudva meg fog ölni, ha ezt megtudja! Üres testem felém fordult, és belevigyorgott az arcomba. Tényleg hülyén nézek ki olyankor, de abban a helyzetben én is pont így tettem volna. Már azt hittem, ennél nem lehet rosszabb, de tévedtem. Újabb zsibbadás öntötte el mindenem, éles sípolást hallottam a fülemben, a szoba összes bútora színét vesztette, majd minden egybemosódott. Ismerős volt, mert már sokszor ájultam el, de ez más érzés volt.
Hányinger. Az ég csillagos volt, a tücskök vígan ciripeltek, én pedig térdig letolt nadrággal, a férfiasságomat lóbálva álltam a sötét kertben. A kérdéses testrész azonban nem volt ismerős. Más méret, más forma, és teljesen más fogás. A ruhám kísértetiesen hasonlított Laen gönceire, és nem is voltam elázva. Egyértelművé vált, hogy már nem Dudvában vagyok. Neki biztos nincs ekkora. A dolog végeztével felrángattam a nadrágomat, aztán elindultam befelé. Az ajtóhoz érve kicsit megszédültem, görcsbe rándult az egész gyomrom, én pedig úgy terültem el a füvön, mint akit állbavertek. Utoljára akkor voltam ilyen rosszul, amikor megboldogult anyám az erdőben gyűjtött gombából készítette a vacsorát odahaza. Áthemperedtem a hasamra, hogy fel tudjak állni, de amint feltérdeltem, lázadozó gyomrom minden tartalmát kiadtam magamból. Az ételmaradékban gazdag, vörös árnyalatú, bűzös lé sugárban dőlt belőlem, még levegőt sem tudtam venni. Fuldokolva dőltem oldalra, tüdőm kényszeresen kapkodott az éltető levegőért. A tócsában apró derengésre lettem figyelmes, valószínűleg egy fáklyásbogarat ejtettem csapdába. Nem is gondoltam rá, milyen gusztustalan dolgot teszek, belenyúltam a meleg masszába. Sikerült kipiszkálnom az apró élőlényt, de amikor közelebbről szemügyre vettem, eléggé megilletődtem. Mintha egy fényes csillagot tartottam volna a kezemben, ami pont az én undormányomba hullott az égről. A fémrudakhoz képest ez valamivel kellemesebb képzelgésnek tűnt, leszámítva a mellettem szétfolyó hányást. Annyira ámulatba ejtett az apró tünemény szépsége, hogy egy ismeretlen érzéstől vezérelve újabb csillagok keresésébe kezdtem. Néhány perccel később már tele volt a markom, én pedig vigyorogva tápászkodtam fel a földről, hogy megmutassam odabent a szerzeményeimet Dudvának és magamnak. Erősödő cincogásra lettem figyelmes, ami a város ezen környékén ritkaszámba ment, mivel a tehetősebb szomszédok nem kis pénzeket áldoztak a rágcsálók kiírtására. Gyomrom kiadott tartalma bugyborékolni kezdett, majd hirtelen egy megtermett patkány ugrott ki belőle, és átszaladt a lábam között. Az eddigiek után már meg sem lepődtem, ám a kis dögöt egy fekete macska is követte. Az átkozott bestia úgy megijesztett, hogy hátrébb akartam lépni, de beakadt a sarkam egy fűcsomóba, és újból elterültem a földön.
Otthon. Kinyitottam a szemem. Már megint megboldogult anyám karosszékében ültem. Visszakaptam a saját testem, és a saját ruháim. A számban még ott lógott a kopott pipa, de a tartalma már rég elparázslott. Álmodtam volna, vagy képzelődtem? Esetleg az utolsó zuhanás annyira kiütött volna, hogy csak egy újbóli adagtól tértem magamhoz? Nem tudtam választ adni magamnak, de egy dologban holtbiztos voltam: ezt a valamit meg kell mutatnom Dudváéknak is!
