Mészárlás (novella)

- Miért jöttek ide? - kérdezte az ispotály vezetője, egy alacsony, korosodó hölgy.
- A király írásban szabad kezet adott nekünk - felelte a fiatal kapitány, majd egy viaszpecsétes tekercset vett elő.
- Nem a parancsra vagyok kíváncsi, hanem a jöttük okára.
- Feltételezzük, hogy a megháborodottak között van olyan, aki tudhat valamit a városban történt gyilkosságokról.
- Az én betegeim nem gyilkosok! - csattant fel a vezető.
A kapitány fejcsóválva elmosolyodott, majd a lakattal bíbelődő fiatal segédre emelte a tekintetét. A vaspántokkal megerősített ajtó mögött egy kis lépcső vezetett lefelé.
- Olyan őrülteket keresünk, akik az elmúlt hónapban kerültek a házba - szólalt meg újra a kapitány, mikor egy ajtókkal tarkított folyosóra értek.
- Ők nem őrültek, hanem sérült és meggyötört emberek, akiknek segítségre van szükségük - mondta egyre idegesebben a hölgy. - Ha nem képes a megfelelő tisztelettel beszélni a lakókról, meg kell kérnem, hogy távozzon!
- Ne hergelje föl magát, asszonyom! - nyugtatta a kapitány mellett álló, ősz halántékú katona. - Minél előbb találunk egy kihallgatható alanyt, annál hamarabb távozunk az ispotályból.
- Az istenek a megmondói, hogy az én lakóim nem követtek el semmi rosszat!
- Az istenek csak azokat igazolják, akiknek tiszta a lelkük - felelte hidegen a kapitány.
- Én segíthetek maguknak - szólt egy vékony hang az egyik ajtó mögül.
A két katona odasietett, majd benéztek a kis rácsos kémlelőn. A sötét, üres szoba közepén egy fekete hajú lány ült. Térdét a mellkasához szorítva hintázott, és egy kedves gyerekdalt dúdolt közben.
- Hogyan tudnál segíteni nekünk?
- Megtalálhatom őket.
- Te is egy gyilkos lennél? - gyanakodott a kapitány.
- Én is őrült vagyok - válaszolt a lány.
A kapitány elhátrált az ajtótól, aztán az ispotály vezetőjéhez fordult.
- Nyissák ki a cellát! Magunkkal visszük ezt a beteget!
- Bura még szinte gyerek, nem vihetik el!
- Adja ki a lányt, különben bezáratom az egész házat!
A hölgy nagy levegőt vett, de visszanyelte mondandóját. Az orra alatt szitkozódva kinyitotta az ajtót, közben szúrós pillantásokat vetett a két katonára. Bura összerezzent az erős fénytől, de aztán erőt vett magán, és lassan felállt. Elgémberedett végtagjai úgy recsegtek, mint egy öreg fa törzse, amikor kidöntik. Az ősz katona kissé hátrahőkölt, ahogy megpillantotta az alacsony lány arcát. Tengerkék szeme belemélyedt a kapitány tekintetébe, és gyilkos mosollyal figyelte. Testét mindössze egy fehér hálóing takarta, ami a térdéig ért.
- Bura - szólt a férfi.
- Kapitány - biccentett a lány.
- Úgy látom, szükséged lesz néhány ruhára.
- Nem kell semmi, csak adjanak néhány órát, hogy felkutathassam a következő helyet - felelte Bura.
- Honnan tudod, hogy miért jöttünk?
- A napfény nem jut le ide, viszont az ápolók mindig mesélnek a fenti világ történéseiről. Olyan embereket keresnek, akik élvezik a gyilkolást.
- Miért vagy ilyen biztos benne?
- Több holttest, más-más kivégzési mód egy helyszínen. Nincsen semmi logika az esetek között. - Bura úgy beszélt, mintha évek óta ezzel foglalkozott volna. - Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy nem részletesen megtervezett gyilkosságokról van szó.
- Sokat tudsz - jegyezte meg a kapitány.
- Őrült vagyok, értek az őrültekhez - válaszolta Bura, miközben megveregette a csodálkozó katona vállát, aztán kilépett a sötét cellából.
 
Elhagyták az ispotályt. A városiak futó pillantásokat vetettek a két férfi által közrefogott lányra, halk megjegyzéseket tettek a kinézetére. Bura hunyorogva nézett körbe a város forgatagán, de a délutáni napfény még így is bántotta a sötétséghez szokott szemét.
- El tudsz minket vezetni a következő vérengzés helyszínére? - kérdezte a kapitány.
- Egyedül megyek - felelte a lány. - Nem kell a kíséret.
- Nem engedlek el!
- Ha nem hagyják, hogy egymagam végezzem a dolgomat, soha nem találják meg a gyilkosokat.
A kapitány tanácstalanul fordult emberéhez, aki szótlanul vállat vont. A királyi pecsét nem ér semmit, ha a gyilkosok mellé egy újabb őrültet is a városra szabadít. Teljesen biztos lett volna az azonnali kivégzés, ezt azonban a kapitány el akarta kerülni.
- Nem kell félniük! - törte meg a csendet Bura. - Amint találok valamit, értesíteni fogom önöket.
- Ám legyen - egyezett bele a kapitány hosszas mérlegelés után, aztán egy pecséttel ellátott pergament nyújtott át a lánynak. - De ha el akarnál menekülni, készülj a legrosszabb büntetésre!
Bura egy félmosollyal köszönte meg a királyi parancslevelet, majd szó nélkül sarkon fordult, és nekivágott a délutáni forgatagnak. A két férfi egy darabig még figyelte a hálóinges lányt, végül a kapitány a másik irányba indult.
- Tizedes, küldjön néhány katonát utána!
- Nem bízik benne? - nézett hátra az őszülő férfi.
- Miért kellene megbíznom egy őrültben? - kérdezett vissza a kapitány.
 
Bura a nap többi részét az előző vérengzések helyszíneinek felkutatásával töltötte. Minden házat katonák őriztek, de neki pont elég volt egy futó pillantást vetni az épületekre, hogy rájöjjön, mi a közös bennük. Elhagyatott, szürke falak, kitört üvegű, bedeszkázott ablakok, beomlott  cseréptetők. Látszólag üresen álló házak, de mindegyik egy-egy nagyobb útkereszteződés vagy tér közelében épült. Mezsgyeházak voltak, tolvajcéhek területeit védő bástyák. A város katonái nem találtak semmi összefüggést az áldozatok között, pedig a megoldás igen egyszerű volt: túlfűtött igazságérzetű városiak ráuntak a védelmi pénzek fizetésére, ezért kezükbe vették az irányítást, és egyesével kiürítették a mezsgyeházakat. Férfiak, nők, fiatalok és öregek egyaránt voltak a meggyilkoltak között, a közös pedig a foglalkozásuk: mindannyian tolvajok voltak. Bura egy kis parkba ment, ahol néhány kavicsból és faágból elkészítette a mezsgyeházak hálózatának rögtönzött térképét. A napfényt felváltották a sárgás fénnyel izzó kristálylámpák, amik ragyogóvá varázsolták az éjszakába burkolózó várost. Bura sietős léptekkel haladt a kihalt utcákon, csupasz talpának csattogása visszhangot vert a házak falain. Néhány sarokkal arrébb feltűnt neki, hogy egy kisebb csapat követi őt. Az ispotályban kapott nyugtatószerek hatása kezdett elmúlni, szeméről lehullott a kábulat üveges leple, elméje lassan visszatért az őrület síkjára. Minden gondolata a követői körül forgott. A következő sarkon befordulva a falhoz simult, hogy elfedjék az árnyékok. Hat férfi kanyarodott a kis utcára. Bura előugrott rejtekéből, majd egy jól irányzott mozdulattal orrba könyökölte a hozzá legközelebb állót. A találatot tompa reccsenés kísérte, a férfi pedig fennakadt szemekkel terült el a macskaköves úton.
- Megmondtam, hogy egyedül keresek! - üvöltötte Bura, aztán futásnak eredt.
- Ne hagyjátok elmenekülni! - parancsolta az egyik katona a társainak.
Bura a kanyargós utca végén megpillantotta célját, az üresnek látszó mezsgyeházat. Lendületét kihasználva az ajtónak vetette vállát, a fémpántok pedig keserves visítással engedelmeskedtek neki. A lány elterült az egyeletlen padlón, karját égető fájdalom járta át. Feltápászkodott a földről, aztán alsó ajkát beharapva megrántotta kificamodott végtagját. Halk nyögés és roppanás után kifújta visszatartott lélegzetét. A széles folyosón egy ledöbbent férfi állt, testét fekete köpenybe burkolta. Bura elmosolyodott, majd kihasználva az alkalmat előretámadt. Megragadta ledermedt áldozata fejét, és egy határozott mozdulattal kitekerte a nyakát.
- Hamar végezni fogok ezekkel - jegyezte meg halkan kuncogva, majd az emeletre vezető lépcsőnek vette az irányt.
Üldözői is beléptek a romos házba, előrántották kardjaikat, aztán szétszóródtak, hogy felderítsék az épületet. A szobák többsége üresen tátongott, de némelyikben meghökkentő látvány fogadta őket. A padlót, a falakat vér és emberi maradványok borították, a dohos levegőt megfertőzte a halál szaga. A mészárlást már nem lehetett megfékezni, de a gyilkosokat még elkaphatták a házban. Bura halkan sétálva nézelődött az emeleten. Az egyik szobából dulakodás zaja szűrődött ki, ami gyilkos mosolyt varázsolt a lány arcára. Az ajtóhoz érve egy újabb köpenyest pillantott meg, aki éppen egy sebhelyes arcú nőt próbált a földre szorítani. A földszintről elcsukló kiáltás hallatszott fel, amire az összekapaszkodott felek felkapták a fejüket, így észrevették a hálóinges, fekete hajú lányt. Bura egy gyors mozdulattal mellettük termett, és oldalba rúgta a férfit, aki elterült a földön, ám ekkor a sebhelyes arcú elgáncsolta. A nő tőrt rántott, és köpenyes felé hajította, egyenesen annak combjába. Bura a tolvaj hajába fonta ujjait, majd fejbe térdelte, aztán közelebb húzta magához, és lefejelte. A gyógyszerek hatása teljesen elmúlt, gondolatait elnyomták az ösztönök és a vér iránti vágy. Felugrott a padlóról, magával rántotta ellenfelét is, megragadta annak torkát, és a falhoz szorította. A nő elkeseredetten hadonászott a kezével, még egy nagyobb pofont is adott Burának, de többet már nem tehetett. A felhergelt lány ujjai satuként szorultak a vékony nyakra, míg végül teljesen kiszorította a levegőt áldozatából. A köpenyes az egyik sarokba húzódva próbálta elállítani a combjából patakzó vért. A lány elengedte az élettelen testet, majd a férfi felé fordult.
- Ne fáradj, mindjárt csinálok rád másik lyukat is.
- Ha közelebb jössz, megdöglesz! - sziszegte a férfi, miközben kardot rántott.
Bura lehajolt, felvette a véres tőrt, és mosolyogva a férfira nézett.
- Csak maradj nyugton, úgy hamarabb végzek - mondta dallamos hangján, majd elhajította a pengét.
A köpenyes felüvöltött fájdalmában, és azonnal a vállához kapott. Kardja kifordult ujjai közül, amit Bura rögvest arrébb rúgott, majd áldozata combjára taposott. Kirántotta a tőrt a sebből, aztán a férfi hasába szúrta. Teljesen elveszítette teste fölött az irányítást, elcsábította a halál szaga. Újra meg újra lecsapott, meleg vérpatakokat fakasztva. A férfi néhány próbálkozás után átadta magát a végzetének. A sötét ház folyosóin kétségbeesett kiáltások visszhangoztak. Bura kilépett a szobából. Cafatokra szakadt ruháját meleg vér áztatta, tépett haja arca elé lógott, csak halálos mosolyát lehetett látni. Lassan körbenézett, majd elindult a legközelebbi hang irányába.
- Miért menekültök előlem, talán féltek? - szólt lágy, kedves hangján, közben próbálta úgy igazítani hálóingjét, hogy a legtöbbet takarja karcsú testéből.
Ekkor a sötétből hangos csatakiáltással, feje felett kardot forgatva egy férfi rontott rá. A lány megállt, hogy megvárja támadóját, aki elé lépve lecsapott kardjával, de a fiatal teremtés egy könnyed mozdulattal kitért a vágás útjából, majd megragadta a férfi torkát.
- Örülnék neki, ha a társaid is ilyen lelkesedéssel rohannának elém, mert kezd elfogyni a türelmem - mondta mosolyogva Bura.
- Nem ontottál még elég vért? - kérdezte remegve áldozata. - Nem a gyilkolás a feladatod!
- Majd én eldöntöm, mikor volt elég! - tört ki a lány, majd egy határozott mozdulattal beleverte a férfi fejét a közeli falba.
Miután háromszor megismételte, elengedte az addigra élettelen testet.
- Te undorító kis féreg! - mondta lekezelően, aztán belerúgott.
A sötétben halk léptek után három csuklyás alak rajzolódott ki.
- Bura, azt a parancsot kaptuk, hogy vigyünk vissza az ispotályba! - lépett előrébb a középső.
- Talán a királyotoknak nem tetszenek a módszereim? - kérdezte nevetve a lány, miközben átlépte a holttestet.
- Túlzásokba esel, veszélyt jelentesz a városra és urunk jó hírére.
- Állítsatok meg, ha tudtok! - kiáltotta Bura, majd lehajolva előrerugaszkodott, egyenesen a három idegen felé.
Az egyik tőrt rántva lépett társai elé, de a lány megragadta csuklóját, nagyot csavart karján, amit halk reccsenés kísért, majd a csuklyás szívébe mártotta a rövid pengét. A másik kettő ekkor kardot rántott, de már elkéstek. Bura az egyiknek belenyúlt a szájába, majd egy határozott mozdulattal letépte annak állkapcsát. A másiknak átlyukasztva a hasfalát kirántotta a beleit, végül önelégült mosollyal hátralépett.
- Gyengék vagytok - mondta, aztán lenyalta a meleg vért a kezéről.
Újra megigazította szakadt hálóingjét, és egy kellemes gyerekdalt dúdolva elindult lefelé a lépcsőn. A csuklyások mindenkivel végeztek odalent, nem véletlenül voltak ők a város titkos osztagának emberei. Soha nem hagytak túlélőket maguk után, még a helybéli katonáknak sem kegyelmeztek. Senki sem tudhatott a létezésükről. Bura úgy sétált ki a sötét házból, mintha az otthona lett volna. A hajnali szellőtől végigfutott testén a hideg. Hálóingjének zsebéből előhúzta a királyi pecséttel ellátott pergament, elmosolyodott, aztán nagyokat szökellve indult el a város keleti kapuja felé.