Mester és tanítvány

A két férfi némán figyelte egymást. Mindketten féltérdre ereszkedve várták a másik mozdulatát, kezük mereven fogta az oldalukra kötött kard markolatát, melynek pengéje még a hüvelyben pihent. A lágy tavaszi szellő halkan járt körülöttük, finom lépteivel a zöldellő mező füvét mozgatta.
- Mit akarsz tőlem, testvér? - törte meg a csendet az egyik, aki fekete hajú, szemkötőt viselő férfi volt.
- Nem vagy a testvérem! - vágta rá a vele szemben térdelő, kopasz fiú.
- Egy az apánk - biccentette oldalra fejét a félszemű.
- A mesterünk halott, a vére pedig a te pengéden szárad - sziszegte fogai között a másik, majd félig kivonta a kardját.
- Túlnőtte a tanítványa.
- Az élet megóvására tanított, nem annak elvételére!
- Csak a bátrak élhetnek meg új tapasztalatokat, ő pedig vissza akart tartani.
- Meg akart óvni a saját tetteidtől!
A szemkötős felállt, közben előhúzta vékony pengéjű kardját.
- Küzdjünk meg, vagy engedj utamra, de ne kövess, mint egy űzött vadat!
- Látni akarom, ahogy a saját sorsod taszít a halálba - felelte a fiú, miközben ő is felállt. - Árnyként foglak követni.
- Előbb végzek veled, minthogy árnyékomnak fogadjalak - mondta a fekete hajú, majd hirtelen előre vágott.
A fiú egy szempillantás alatt kardot rántott, hogy hárítsa a támadást, de elkésett. A kardhegy halálos pontossággal hasított bal szemének világába, amit égető fájdalom követett. A férfi nem támadt másodszor, pengéjét visszacsúsztatta a hüvelybe, majd elhátrált.
- Mesterünk egykor testvérem volt úgy, ahogy te most nekem - kezdte, miközben arcára kirajzolódott a szánalom. - Egykor ő is vérrel mocskolta be a kardját, én pedig bosszút esküdtem régen élt mesterünkért. Nem talált méltónak a halálhoz. Megalázott.
Szemében  a harag pusztító lángjai lobbantak, tekintetét a némán szenvedő fiúra emelte.
- Megalázott, hogy erősebbé tegyen, mire eljön az idő, most pedig én is megaláztalak, készülj hát te is a bosszúra!