Ne állj meg! (novella)

Magas, páncélos férfi lépett be a kis terembe. A kerek asztal körül, egy hatalmas térkép felett három ember tanakodott. Becsukta maga mögött az ajtót, leemelte sisakját, majd kihúzva magát tisztelgett. Az egyik, kopaszodó, ősz szakállas férfi az új jövevényre emelte tekintetét.
- Harlen kapitány, végre maga is megtisztel a jelenlétével? – kérdezte gúnyos hangon.
- Valakinek a fronton is teljesíteni kell, ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút – válaszolt halkan.
- Válogassa meg a szavait, maga is csak egy pótolható katona – mondta idegesen az ősz férfi, majd leült a székébe.
- Jelen esetben én vagyok az az ember, aki áttörheti az ellenség vonalait, szóval elég fontos katona vagyok – vágott vissza Harlen mosolyogva.
- Örülnék neki, ha nem egymásra pazarolnák az energiájukat, hanem a kialakult problémánkra! – szólt rájuk egy másik, aki hatalmas, vörös páncélt és fekete köpenyt viselt.
- Elnézést kérek, tábornok úr! – mondta a kapitány, aztán leült a számára fenntartott székbe.
- Térjünk vissza a megbeszéléshez – javasolta a harmadik. – Milyen hírekkel tud szolgálni?
- A várost sikeresen elfoglaltuk, de a jelentések szerint egy nagyobb hadsereg indult meg felénk a hegyek túloldaláról – mondta Harlen, miközben a térképen mutogatta a kialakult helyzetet.
- Hol itt a probléma? – lepődött meg a szakállas. – El kell zárni a hegyen átvezető völgy útját.
- Ha eltorlaszoljuk a szorost, mi sem tudunk majd továbbhaladni, ha rendeztük sorainkat – szólt a tábornok.
- Akkor rendeljünk oda minden katonát!
- Ne bízzon mindent a létszámbeli fölényre, ezredes – szólt Harlen.
- Miért ne? Haderőnk felmorzsolná az övékét! – jelentette ki magabiztosan.
- Ez önmagában nem elég. A fürkészek látták a fehér alapon arany dárdás lobogót is – felelte nyugtalanul a kapitány.
- Egy zászló nem döntheti el egy csata sorsát! – vágott az asztalra az ezredes.
- De igen, eldöntheti – hajtotta le fejét a tábornok.
- Miért, kié az a zászló? – kérdezte gúnyosan.
- Az alatt a lobogó alatt vonul Dárdás Darwell – mondta vészjóslóan Harlen.
 
Azaki időszámítás szerint 2618, az Élet havának 20. napja. A hó még csak most száradt fel, a tél hidege még a tájat járja. A Központi Nagytanács egy éve újabb Zászlóháborút indított a Nemesek Szövetsége ellen. Kisebb győzelmek után a fősereg megostromolta a nyugatiak egyik fontosabb kereskedelmi pontját, Godied városát. A város a Ködös-hegységtől nem messze, az egyetlen átjárható völgy közelében terült el, ezért kiváló stratégiai pont volt. Tizenöt napon keresztül próbálkoztak a bejutással, de a város katonái életük árán is megvédték a falakat, ezért a támadó sereg drasztikusabb módszerhez folyamodott: katapultokkal két nap leforgása alatt lerombolták a falak és a város nagy részét, csak a szoros felé néző nyugati kaput hagyták épségben. A védőket kivégezték, a tiszteket hadifogolyként elvezették, a városlakók egy része elmenekült, de többségüket megölték vagy betemették a romok. Azok, akik csodával határos módon túlélték a pusztítást, megpróbáltak a csatornákba, pincékbe, földalatti járatokba rejtőzni, és halk imával kérték az istenek segítségét. A fősereg tábort vert a közeli síkságon, ahonnan több kis csapatot küldtek el, hogy felprédálják a környező falvakat. A nyugati kapuhoz őrséget rendeltek, a város romjai közé pedig őrjáratokat szerveztek, hogy felkutassák a túlélőket. A Szövetség a tragikus eseményekről értesülve elrendelte minden kereskedőhercegségnek, királyságnak, uradalomnak, hogy azonnal állítsanak ki annyi katonát, amennyit csak lehet. Nem engedhették meg, hogy a fősereg átjusson a hegyek között, különben egy fontos védvonalat buknak el. Godied elvesztése után három nappal felsorakozott az első sereg, majd bízva az utánpótlás érkezésében, nekivágtak a völgynek, hogy feltartóztassák a velük szemben ötszörös túlerővel számoló fősereget.Ez a nap is pont olyan fagyos hideggel érkezett, mint az elmúlt hónapokban. A katonák fáradtan érkeztek a kapuhoz, hogy leváltsák társaikat, akik teljesen kihűltek az éjszaka alatt. Néhányan vizet kezdtek forralni, zsebükből fekete bakkin levelet szedtek elő, amivel a kávét pótolták, és szinte az egész erdőben megtalálható volt. Mások prémekkel bélelték ki páncéljukat, készülődtek a reggeli őrjáratra, közben nagyokat ásítottak. Senkinek sem tetszett ez a helyzet, de amíg nem térnek vissza a portyázó csapatok, addig itt kellett vesztegelniük. Mindenki felcsatolta kardját, fejére húzta sisakját, majd elköszönve társaiktól elindultak a falról levezető lépcsőn. Amíg együtt haladtak, egymással viccelődtek, érdekes történeteket meséltek, vagy azt részletezték, hány ártatlan városlakót vágtak le, mikor azok menekültek volna az erdőbe. Kis idő múlva két-hármas csapatokra válva szétszóródtak, hogy a nekik kijelölt körzetbe induljanak.Az utcákat törmelékhegyek lepték el, a szél sűrű füstöt hozott a lerombolt tornyok felől. A kövek között összezúzott holttestek hevertek, férfiak, nők és gyerekek egyaránt. A házak többsége leomlott vagy megrongálódott, kivéve a templom, ami megtartotta eredeti alakját. Tornyának teteje is találatot kapott, a harang tartógerendája csak két résbe szorulva lógott. Az egyik utca romos házának kapujában egy vértes férfi lapult. Arca koszos volt, szőke haját szürke por színezte sötétre. Szemeivel az összedőlt házakat fürkészte, de a füst eléggé megnehezítette a dolgát. A sarkon ekkor két páncélos katona fordult be hangosan beszélgetve.
- Nem értem, minek küldenek ki járőrözni minket – mondta az egyik.
- Teljesen leromboltuk a várost, nincsenek túlélők, nekünk mégis itt kell fel-alá sétálgatni. – szólt a másik unottan, majd nagyot rúgott egy kavicsba, ami az egyik törmelékkupacig pattogott.
A kapualjban lapuló férfi összehúzta magát, oldaláról leakasztotta tüskés buzogányát, aztán várta a megfelelő pillanatot. A két katona a rostélytól nem vette észre, mikor elhaladtak mellette, a férfi előugrott az árnyékból és nagyot lendítve fejbe verte az egyiket. A tüskék átlyukasztották a sisak oldalát, aztán belefúródtak a katona fejébe. Társa megpördülve kardot rántott, ám támadója mellkason rúgta, a lökés erejétől pedig a falnak vágódott. A férfi nagy reccsenéssel kirántotta buzogányát a katona koponyájából, majd hozzávágta ellenfeléhez, akinek a vállába csapódott. Elviselhetetlen fájdalom járta át a testét, páncélja alól vér kezdett csorogni, érezte, ahogy karjából elszáll az erő, kezéből kifordult kardjának markolata. A férfi eközben megragadta a halott katona lábait, majd az egyik csatornanyíláshoz húzta, aztán lelökte a mélybe. Mikor végzett, leporolta kezeit és visszasétált.
- Mi a neved? – kérdezte a páncélos, majd lassan leült.
- Minek akarod tudni? Mindjárt meghalsz – felelte a férfi.
- Ellenfeleknek illik bemutatkozni.
- Engem viszont nem érdekel a neved, te se legyél kíváncsi az enyémre!
- És hogyan akarsz végezni velem? – érdeklődött, miközben levette sisakját.
- Nem foglak megölni – mondta nyugodtan a férfi.
- Futni hagysz?
- Nem. Majd a többi, bosszúra éhező városlakó feldarabol téged.
- De hát rajtad kívül nincs itt senki – pillantott körbe a páncélos.
- Majd jön valaki, ne izgulj! – legyintett az ismeretlen.
- És ha addig én elmegyek innen? – szólt az újabb kérdés.
Beletúrt poros hajába, tekintetét az égre emelte, majd egy nagy levegőt vett, aztán a katonához lépett és egy hirtelen mozdulattal kirántotta buzogányát a szétroncsolt vállból. Legszívesebben ordított volna, de annyira elhagyta már ereje, hogy csak egy halk szisszenés szűrődött ki fogai közül.
- Így akarsz elmenni innen? – kérdezte mosolyogva. – Annyi erőd sincs, hogy felállj.
- Honnan tudod te azt? – nézett rá a páncélos.
A férfi a buzogányára tekintett, lerázta róla a vért, majd egy hatalmasat sújtott ellenfele térdére, akinek ettől égető fájdalom járta át a testét.
- Így már nem mész sehova – felelte elégedetten.
- Így már nem… - nyugtázta az állítást, miközben megpróbálta megemelni lábát, kevés sikerrel.
- Akkor én most távoznék is – mutatott az egyik romos ház felé.
- Menj csak, el leszek én itt – próbálta viccesre venni helyzetét a katona.
Fejével biccentett egyet, aztán elindult az utca túloldalára. Mikor az egyik törmelékkupac tetejére ért, megállt és visszafordult.
- Jorin vagyok – szólt a páncélosnak, aki már eszméletlenül hevert a kapualjban.
Bemászott az egyik romos ház ablakán, ahol egy kis ládában talált néhány falat szárított húst, amit belegyűrt a zsebébe. Több épületen is átmászott élelem és pénz után kutatva. Az utolsó egy raktár volt, ahol pár láda almát talált. Egy nagyobb, piros darabot kivett, igényesen a nadrágjába törölte, azt várva, hogy így tisztább lesz, aztán egy nagyot harapott belőle. Halk neszelésre lett figyelmes az egyik sarokból, ami néhány hordó mögül szűrődött. Lassan a hang forrása felé indult, közben próbálta kilesni, mi lehet ott. Mikor közelebb ért, egy szakadt ruhás kisfiú ugrott ki rejtekéből, és az ajtó felé vette az irányt, Jorin azonban egy jól irányzott dobással fejen találta, amitől a gyerek elterült a földön. Mellésétált, megragadta felsőjét, talpra állította, aztán leporolta.
- Szerencséd, hogy csak egy almával találtalak el – mondta nevetve.
A fiú rémülten állt, ijedtében szólni sem tudott.
- Ne izgulj kisember – nyugtatgatta. – Nem akarlak bántani, csak áruld el, hol rejtőznek a többiek.
Némán az ablak felé bökött apró kezével, egyenesen a raktárral szemben álló templomra.
- Gondoltam, hogy a legnyilvánvalóbb helyen bújik mindenki – rázta fejét Jorin, majd újabb almáért sétált.
A gyerek követte példáját, és ő is elvett egyet a zamatos gyümölcsből, amit mohón falni kezdett.
- Mit szólnál hozzá, ha vinnénk a többieknek is almát?
Kis barátja heves bólogatásba kezdett, amiből biztosra tudta, hogy élelemért küldték ki.
- Akkor gyere, keresünk egy zsákot! – borzolta össze a fiú haját.
Kis idő múlva egy furcsa alak törte meg a szél által terelt füstöt. Jorin sétált két zsák almával a kezében, nyakában ott ült a gyermek, aki egy falat szárított húst rágcsált. A templomhoz érve óvatosan berúgta a díszesen faragott ajtót, majd nyugodtan besétált, mintha csak haza jött volna. Vele szemben Fény istennő hatalmas szobra magasodott, szinte teljesen sértetlenül, az oltár is egész jó állapotban volt. Ledobta a két zsákot, majd a kisfiút is levette a nyakából.
- Hol lehet lejutni a többiekhez? – kérdezte mosolyogva.
A gyerek a gyóntatófülkéhez rohant, minek padlójában ott volt a pincét fedő csapóajtó. Jorin lassan felnyitotta, majd leeresztette a két zsákot, aztán ő is lemászott, karjaiban a fiúval. Mikor leért a recsegő létrán, egy fiatal női hang ütötte meg hátulról a fülét.
- Fordulj meg, és ne csinálj semmi meggondolatlant!
Mosollyal az arcán, nyugodtan megfordult, aztán intett egyet.
- Gondolom ez a tiétek – biccentett a gyerekre, majd lassan letette. – Menj, oszd szét az almát.
- Nem szép dolog rávenni egy ekkora gyereket, hogy buktassa le a társait, nem gondolod? – kérdezte a nő, majd szavának nyomatékosítása érdekében felhúzta nyílpuskáját.
- Nem szép dolog rávenni egy ekkora gyereket, hogy élelmet gyűjtsön, nem gondolod? – kérdezett vissza Jorin.
- Ő könnyebben el tud bújni.
- Ha ilyen légyvadászom lenne, nyugodtan sétálnék az utcán – piszkálta meg a nyílhegyet.
- Te sem panaszkodhatsz a diótörőddel – pillantott az oldalán lógó buzogányra a nő, majd mosolyogva leeresztette fegyverét. – Desime vagyok, üdv köztünk!
- Örülök a találkozásnak, Jorin vagyok.
- Mi járatban erre? – kérdezte a nő, miközben beljebb invitálta.
- A nyugati kapuhoz tartok – felelte halálos nyugodtsággal.
- Te megőrültél? – nyíltak nagyra Desime szemei. – Meg akarsz halni?
- Dehogyis – legyintett Jorin. – Érkezik a felszabadítás, Dárdás Darwell is az első sereg között van.
- Akkor miért nem rejtőzöl el, hogy megvárd őket?
- A föld alatt megbúvó túlélők sorra levadásszák a romok között kószáló katonákat. Szerinted mennyi idő kell nekik, hogy mindent felforgatva megkeressenek minket? – húzta össze a szemét.
- Látom, te is összeakadtál már velük – nézett megint a buzogányra.
- Inkább vezess a felettesed elé.
- Itt én vagyok a főnök! – húzta ki magát a nő.
- Valóban? – kérdezte fél mosollyal Jorin.
- Igen, valóban – jött a sértődött válasz.
- Kivel jöttetek ide? – érdeklődött.
- Szüleimmel és öcsémmel menekültünk erre a helyre, itt találkoztunk egy megviselt házaspárral és néhány éves gyerekükkel – mondta Desime.
A beszélgetés közben beértek a templom titkos pincéjébe, ahol néhány ágy és pár hordó víz volt mindösszesen. Az egyik sarokban négy alak ült az oltárról lehozott gyertyák fénye körül. Egy idős pár, egy korosodó férfi, kötéssel a fején, mellette egy beesett arcú nő, akinek a keze volt bekötözve. Mindannyian bizonytalanul figyelték az új jövevényt, aki töretlen mosollyal az arcán nézte őket.
- Még nem találkoztam egyszerre ennyi túlélővel – szólt nevetve.
- Hol találtad ezt a kedves bolondot? – kérdezte fejcsóválva a kötözött kezű nő.
- Nem én találtam, hanem a fiad – válaszolt Desime.
- Milyen céllal jött? – kérdezte gyanakvóan az öregúr.
- El szeretném vinni a kedves lányát – jelentette ki Jorin, majd kiszórta zsebeiből az összes szárított húst és aranyérmet. – Fizetek is érte, ha kell, kint van még két zsák alma is.
Mindenki ledöbbenve figyelte az idegen arcán az elszántságot, majd rájöttek, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mondott.
- Ne izgulj, apám! – legyintett Desime, hogy oldja a feszültséget. – Tényleg bolond.
- Pedig jobban járnál, ha a fiúkkal együtt elmennétek – szólt a fejsérült férfi.
- Ezt hogy érted? – lepődött meg a lány.
- Túl feltűnő helyen vagyunk. Ez lesz az első menedék, amit felforgatnak azok az átkozottak – felelte.
- Máshol sem lesz jobb – mondta halkan.
- Nézz csak erre az emberre! – mutatott a férfi Jorinra. – Lehet, hogy eszelős, de a szemében ott ég az élni akarás.
- De ez az eszelős a nyugati kapun akar átjutni! – háborodott fel Desime.
- Lányom, ez a hely nemsokára pokollá változik. – sóhajtott fel az apja.
- Nem foglak itt hagyni titeket!
- Ha itt maradsz, meghalsz! – rivallt rá a kötözött nő. – Vele még talán van valamennyi esélyed!
Desime arcán könnyek folytak végig. Csak most fogta fel igazán, hogy szülei arra kérik, hagyja ott őket meghalni.
- Te vagy életem legszebb virága – mondta szomorúan az anyja. – Erősnek kell most lenned, hogy tovább növekedhess.
- És a kis Toryval mi lesz? – kérdezte a lány.
- Előtte még ott az élet. Nem szeretném, ha itt… - csuklott el a nő hangja, majd arcát kezeibe temetve sírni kezdett.
Férje melléhúzódott, majd lassan átölelte.
- Te vagy a mi reményünk – szólt halkan. – A sors is így akarta, hogy ez a férfi ránk találjon.
Ekkor egy alacsony, vékony fiú lépett be a kis szobába. Koszos ruhája szakadtan lógott rajta, úgy nézett ki, mint aki már egy ideje nem evett. Meglepődve mérte végig Jorint, aki mosolyogva intett neki, majd a kezét nyújtotta felé.
- Ki ez az ember? – kérdezte idegenkedve.
- Holnap reggel vele fogunk elmenni innen – nézett rá Desime.
- Elmegyünk? Hova? – lepődött meg.
- Kijutunk a halál torkából, öcsikém – mosolygott rá, miközben letörölte könnyeit.
- Akkor majd segítek pakolni édesanyámnak – mondta izgatottan.
- Ők nem jönnek – szólt halkan nővére.
- Úgy viszont én sem megyek sehova! – jelentette ki határozottan, majd sebesen elviharzott.
- Csak nem ő a testvéred? – kérdezte Jorin.
- Hallhattad, láthattad – tárta szét tehetetlenül kezeit Desime. – Ő az én drága kisöcsém, Nalhem.
- Nehezen fogjuk rávenni, hogy jöjjön velünk.
- Majd megbékél – nyugtatta a lány.
- Lányom, mutasd meg a vendégednek, hol tud tisztálkodni és pihenni, holnap korán kell indulnotok – szólt az anyja.
- Tudom, anyám – mondta. – Térjetek ti is nyugovóra – azzal intve Jorinnak kilépett a gyertyafényes helységből.
Egy kis szobába vezette, ahol régi tűzhelyen víz melegedett egy kopott fazékban. Amíg a férfi lehámozta magáról mellvértjét és szakadt felsőjét, addig a lány elment tiszta ruhát keresni neki. Meglepődve nézte az előtte fodrozódó, sötét színű vizet, miután koszos haját is leöblítette. Desime sietve tért vissza, de az elé táruló látványtól annyira zavarba jött, hogy még a tiszta ruhát is eldobta, aztán eltakarta szemeit.
- Ne haragudj, nem akartam leskelődni! – hadarta.
- Nincsen semmi baj – mondta Jorin, majd mellésétálva lehajolt a tiszta ruháért.
- Ugye nem lett koszos az ing? – kérdezte összeszorított szemekkel.
- Ne izgulj, tiszta maradt – felelt nevetve. – Most már leeresztheted a kezedet, felöltöztem – majd megfogta a lány vékony csuklóját, és lassan elhúzta az arcától.
Csodálkozva bámulta az előtte álló, aranyszőke hajú férfit. Eddig a sok por eltakarta, de most egy teljesen új embert látott. Elpirulva fordított hátat, majd sietve egy másik szobába vezette, ahol a két fiú egy ágyon ülve almát evett. Tory mosolyogva mutatott a mellette heverő négy almacsutkára.
- Neked aztán van étvágyad – nevetett fel Jorin.
Nalhem némán felállt, majd kiment a szobából, közben majdnem fellökte nővérét.
- Velem van a baj? – kérdezte meglepődve a férfi.
- Nem – felelt Desime. – Csak próbál felnőttnek tűnni.
- Feltűnt – mondta nevetve, majd leült a kisfiú mellé.
- Te majd azon az ágyon alhatsz – bökött a sarokba a lány.
- És te hol fogsz aludni? Itt csak három ágy van.
- Én majd Tory mellé fekszem, mellette elférek – válaszolt mosolyogva.
Mikor lefekvéshez készülődtek, Nalhem duzzogva tért vissza, majd szó nélkül bedőlt ágyába és fejére húzta a takarót. Miután mindenki elhelyezkedett, Desime elfújta a félig leégett gyertyákat, majd a sötétben suttogva jó éjt kívánt. Jorin nyugtalanul aludt, álmai nem hagyták békén, a közelgő reggellel fenyegették. Az őt körülvevő fehér füstből minden irányból kezek nyúltak felé, majd egyik a karját, másik a lábát elragadva darabokra szedték. Rémülten riadt fel, de megnyugodva könyvelte, hogy az egész csak a fejében zajlott le. Halk léptek visszhangoztak a folyosóról, aztán egy kis nyikorgás után minden elnémult. Csendben felállt, majd lábujjhegyen kiosont a szobából. Felkapaszkodott a létrán, fejével résnyire felnyitotta a csapóajtót, hogy körülnézzen a templomban. A hatalmas Fény istennő oltára előtt térden állva imádkozott egy vékony alak. Felmászott a gyóntatófülkébe, lassan a fiúhoz sétált, majd leült az egyik padra.
- Mit kérsz az istenektől? – törte meg a csendet.
- Azt, hogy vigyázzanak a szüleimre – mondta halkan.
Jorin elmosolyodott, felállt, aztán ő is az oltár elé térdelt és összekulcsolta ujjait, hogy imádkozzon.
- Te mit kérsz az istenektől? – nézett fel Nalhem a szoborra.
- Már sokszor fohászkodtam, de eddig csak egyetlen kérésem hallgatták meg az égiek – felelte.
- És mi volt az? – érdeklődött a fiú.
- Addig ne vegyék el az életem, amíg nem teljesítem a rám szabott feladatot.
- Teljesítették? – kérdezte kerek szemekkel.
- Itt vagyok még, nem? – nézett rá Jorin mosolyogva. – Menjünk aludni, sok dolog vár ránk odakint – mondta, majd felállt az oltártól és a csapóajtó felé sétált.
Mikor az első fénysugarak megmászták a hegygerincet, Desime már rég ébren volt, és összekészített egy kis zsák élelmiszert. A kis Toryt simogatva, Nalheméket pedig óvatosan lökdösve keltette fel. Mindhárman nagyokat ásítva keltek ki az ágyból, aztán csendesen készülődni kezdtek. A szülők még aludtak, nem akarták felébreszteni őket. Halkan másztak fel a létrán, senki nem nézett vissza, mindenki a torkán akadt csomót próbálta lenyelni. Miután felértek, Jorin lecsukta a csapóajtót, majd mosolyt húzott az arcára, és megfordult.
- Akkor hát induljunk! – szólt társainak.
- Váltásra a kapuhoz kell érnünk, akkor a legkönnyebb az átjutás – mondta a lány.
Nalhem hátára vette a foltozott zsákot, de ekkor erősödő beszélgetés törte meg a csendet a bejárat irányából. Fémes csörömpölés hallatszott be, aztán az ajtó kitárult, majd három katona lépett be a templomba. Desime felhúzta a nyílpuskát, az egyik páncélosra célzott, és lőtt. A fogas vessző átszaladt a torkán, amitől vérrel megtelt szájjal összecsuklott. Jorin megragadta buzogányát, majd két ellenfelére rontott, akik fuldokló társukat figyelték halálos merevséggel. Tüskés fegyverén nagyot lendített, aztán az előtte álló katona térdét vette célba. A hatalmas reccsenést fájdalmas üvöltés kísérte, majd a tehetetlen test két pad közé borult. A másik páncélos ekkor kardot rántott, és támadója felé vágott, aki hátraugorva kitért a penge útjából, majd újra lesújtott buzogányával, ami a vas mellvérten csattant. Az őr az ajtónak borult, égető érzés járta át testét, de páncélja kibírta az ütést. Desime közben újra célra tartotta a nyílpuskát, és várta az alkalmat, hogy megint lőhessen. Tüske és penge egyszerre lendült, de Jorin gyorsabbnak bizonyult, a nehéz fegyver a katona nyakát megsebezve borította fel. A lány leengedte fegyverét, majd a bejárathoz sétált. Szemeit végig a két holttesten tartotta, mintha azt várta volna, hogy valamelyik megmozduljon.
- Szép lövés volt – szólt nevetve Jorin. – Halálos pontossággal célzol.
- Te is hamar elintézted őket – nézett fel Desime.
- Jól van, Nalhem, előjöhettek! – kiáltott az oltár felé a férfi.
A fiú Toryval a kezében állt fel rejteke mögül, aztán nővére mellé sétált.
- Ez egyszerűen hihetetlen volt – mondta elámulva.
- Majd belejössz te is – legyintett, majd lehajolt az egyik páncélos kardjáért. – Ez jó lesz neked – azzal átnyújtotta a fiúnak, aki kicsit idegenkedve, de elvette tőle.
- Ne vesztegessük az időnket, messze van még a kapu – szólt a lány.
A templomból kilépve Jorin fejében felderengett az éjjel látott álom. Sűrű köd szállt a romos városra, néhány lábnál tovább nem is lehetett látni. Gyorsan szétkergette a baljós képeket a szeme elől, majd Desime-re nézett. Most látta először természetes fény mellett, teljesen ámulatba esett a barna hajú lány fiatal arcától, ritkán látott ilyen szép teremtést. Mikor a lány észrevette, hogy őt nézi, elpirulva fordult el, aztán elindult az egyik utca felé. Megpróbáltak a lehető legnagyobb csendben haladni, nehogy meghallják őket a közelben járőröző katonák. Néhány háztömbnyire rejtekhelyüktől hangos kiabálásra lettek figyelmesek.
- Találjátok meg, aki ezt tette!
- Ez a templom felől jött – fordult hátra Nalhem.
- Kezdjetek el futni, ha kedves az életetek! – súgta Jorin, majd a hátára vette a kis Toryt. – Kapaszkodj erősen, kisöreg!
Bekanyarodtak az egyik sarkon, aztán futásnak eredtek. Próbálták elkerülni a forgalmasabb utcákat, végig a kisebb, kevésbé törmelékes sikátorokban haladtak.
- És mi a terved? Hogy akarsz átjutni? - kérdezte Desime lihegve.
- Nincs terv – felelte a férfi halálos nyugodtsággal. – Átfutunk a kapun.
- Te őrült vagy! – mondta meglepetten a lány.
- Most jön a váltás, minden őr a melegbe húzódva pihen. A köd miatt nem fognak lőni ránk, csak utánunk küldenek néhány katonát.
- Legyen neked igazad – szólt beletörődve, majd testvéréhez fordult. – Ha a kapuhoz érünk, ne törődj semmivel, csak fuss a völgy felé!
- Értettem, nővérem – bólintott a fiú.
Nem sokkal később egy kis térre értek, ahonnan már látni lehetett a sűrű ködben égő őrtüzeket a fal tetején. A házak között ekkor felbukkantak a táborból érkezett katonák, akik társaikat jöttek váltani.
- Állítsátok meg őket! – szólt a parancs. – Nem juthatnak át a kapun! A fáradt páncélosok kardot rántottak, majd üldözőbe vették a kis csapatot.
- Fussatok, ahogy a lábatok bírja! – kiáltott Jorin.
A falhoz érve hallani lehetett a tisztek ideges hangját, amint parancsot adnak a kapu lezárására, majd hangos kattanással elkezdték leengedni a vasrácsot. Jorin hihetetlen sebességgel futott annak ellenére, hogy Tory a hátán kapaszkodott. Mögötte Desime futott, közben a lépcsőkön leözönlő katonákat figyelte, leghátul pedig Nalhem próbálta tartani a tempót, de egy figyelmetlen lépés következtében kibicsaklott a bokája. Mikor Jorin átért a kapun, hátrafordult, hogy bevárja társait, ám mikor meglátta a szerencsétlen fiút, teljesen elsápadt.
- Nővérem! – kiáltott kétségbeesetten, miközben feltápászkodott.
Desime a hang hallatán megtorpant és hátranézett, lábai a földbe gyökereztek.
- Ne menj vissza! – üvöltötte a férfi a másik irányból.
A lány teljesen tehetetlen volt, de mikor feltűntek testvére mögött a katonák, felhúzta nyílpuskáját, és lőni kezdett rájuk. Nalhem sántikálva ment tovább, könnyei mosták arcáról a koszt.
- Gyere már! – szólt rá megint Jorin. – Nem fogtok átérni!
Desime eldobta fegyverét, aztán a kapu felé vette az irányt. A rács már majdnem lecsukódott, ezért minden erejét összeszedve nagyot ugrott, éppen időben átgördülve a hegyes tüskék alatt. Nalhem elkeseredetten ért oda, üveges szemekkel nézte nővérét a túloldalon.
- Menj tovább, nekem itt a vége – mondta halkan.
A lány átnyúlt a rácsok között, majd megsimogatta testvére arcát.
- Te vagy a legjobb kisöcsi, akit az istenek adhattak.
A fiú elmosolyodott, aztán megfordult, letörölte könnyeit, előhúzta kardját, majd a katonák felé bicegett. Desime elsápadva figyelte, ám hirtelen egy erős kéz ragadta meg a karját, és elrántotta a kaputól.
- Mennünk kell! – szólt rá Jorin. – Már nincs messze a völgy! – azzal újra futni kezdtek.
A ködben úgy tűnt, soha nem érnek célhoz, a férfi levegő után kapkodva csuklott össze. Tory lebukfencezett a hátáról, értetlenül nézett vissza rá. A lány lehajolt, hogy felemelje a fáradt testet, de nem sikerült neki.
- Fel kell állnod! – bíztatta. – Nem adhatod fel!
- Elfáradtam, Desime – mondta halálos nyugalommal. – Menjetek csak, majd én feltartom őket.
- Tudtam, hogy őrült vagy! – rivallt rá.
- Ebben nem kételkedtem, okos lány vagy – felelte mosolyogva, aztán kis segítséggel felállt a földről.
- Hogy tudsz ilyenkor is nevetni? – kérdezte Desime meglepődve.
- Engem valahogy megnyugtat a tény, hogy a halálom nem volt hiábavaló – válaszolt. – Ti szabadok vagytok.
Ekkor egy nyílvessző suhant el Jorin füle mellett, ami a lány vállába fúródott. Fájdalmas üvöltés hagyta el száját, a sebből meleg vér kezdett folyni.
- Fogd meg Tory kezét, és menekülj! – parancsolt rá a férfi.
Desime gondolkodás nélkül megfordult, és eleget téve az utasításnak elindult, miközben kirántotta a vesszőt. Két újabb lövedék zúgott át a ködben, amik a lány felé szálltak. Egyik a hátába, másik a combjába talált, minek következtében összerogyott.
- Tory, menj tovább! – kiáltott a kisfiúnak.
Jorin odaszaladt, majd letérdelt a lány mellé.
- Ne haragudj, Desime – mondta kétségbeesetten.
- Nincsen semmi baj – zihálta mosolyogva.
- Annyira sajnálom.
- Te mindent megpróbáltál – nyugtatgatta, miközben egy könnycsepp futott végig az arcán, majd lassan lehunyta szemeit.
A férfi felállt, aztán a halálra rémült gyerekhez fordult.
- Most szót kell fogadnod! – szólt neki, közben egy darab szárított húst húzott elő a zsebéből. – Ha megígéred, hogy továbbsétálsz, akkor megkapod ezt.
A fiú némán bólogatott.
- Akkor indulj el! – azzal átnyújtotta neki az ételt, majd megsimogatta a fejét.
Tory halkan szipogva, kicsit bátortalanul elindult a végtelennek tűnő ködbe, Jorin pedig hátat fordított neki, megmarkolta súlyos fegyverét, és a közelgő katonák felé kiáltott:
- Akkor legyetek bátrak, ha itt álltok, szemtől szemben velem!
Ekkor tíz páncélos rajzolódott ki a semmiben, akik sorra kirántották kardjukat.Mikor odaértek hozzá, széles félkörbe álltak fel, mindenki a célpontra szegezte tekintetét. A férfi gyilkos mosollyal nézett végig ellenfelein, aztán meglengette fegyverét.
- Egyszerre gyertek, mert nincs rátok időm! – mondta nevetve, majd a középen álló katonára rontott.
Az éles pengék sorban lecsaptak, mindegyik egy-egy mély vágást hagyva Jorin testén, de ő szó nélkül tűrte a fájdalmat. A halálos sebeken keresztül apránként eltávozott belőle az éltető energia, kezéből kifordult tüskés buzogánya, végül lassan térdre rogyott. Utolsó, leheletnyi erejével békés mosolyt húzott arcára, majd teljesen elsötétült előtte a világ. Az egyik katona a távolba nézett, majd felkiáltott:
- Ne hagyjátok megszökni az utolsót!
Két páncélos íjat fogott, vesszőt illesztettek az idegre, megfeszítették, majd lőttek. Tory remegve botorkált a ködben, a kis darab húst rágcsálva, mikor égető érzés járta át a testét. A hátába fúródva hamar átszaladt rajta, majd mindkét nyíl a mellkasán kilyukadva a földben állt meg. Nem kellett szenvednie, az elviselhetetlen érzés hamar végzett vele, tompa puffanással terült el. A katonák rövid keresgélés után megtalálták az apró holttestet.
- Ez egy gyerek – mondta az egyik döbbenten.
- Örüljön neki, kevesebb súlyt kell visszacipelnie a kapuhoz – szólt lekezelően a felettese. – Ne gondolkozzon, kapja fel és induljunk! Nemsokára ideér az első sereg.
 
A hegyek közötti keskeny völgyben hadsereg menetelt teljes fegyverzetben. A vezérek lovaik hátán ülve haladtak katonáik élén, mellettük zászlósaik mentek lobogókkal a kezükben. Legelöl egy fiatal férfi vonult embereivel, tisztje fehér alapon aranyszínű dárdát ábrázoló zászlót tartott. Idegen szemek tapasztalatlannak ítélték, de a többi vezér tudta, hogy ez az ember eldöntheti a csata kimenetelét. Teljes páncélzatban díszelgett, sisakját kezében pihentette, másikban címeres pajzsot tartott. Oldalán rúnákkal teleírt kasza lógott, hátán két szál dárda volt felpántolva. A völgy végét figyelte, szemei előtt már a közelgő összecsapást látta, ám képzelgését valami megzavarta. Nem sokkal előtte apró kavicsok pattogtak le a meredek sziklafalon. Hátraintett katonáinak, majd megállította lovát, leszállt róla, aztán zászlósához fordult.
- Vidd a lovam és a sisakom! – parancsolta határozottan. – Szólj a vezéreknek, hogy a lehető legcsendesebben indítsák meg a katonákat!
- Nem fognak hallgatni a szép szóra, uram – felelt a tiszt.
- Ha nem rohanjuk le őket most, az ellenfél lenyilazza a fél sereget, mielőtt kiérünk a völgyből – jött az utasító válasz.
- De ha ló nélkül megy, kifárad a páncél súlyától.
A fiatal vezér kioldotta mellvértjének pántjait, mely hangos csörömpöléssel csattant a földre, így láthatóvá téve eddig szerzett harctéri sebeit a testén. Pajzsának bőrpántját meghúzta alkarján, majd mindkét kezébe egy-egy dárdát fogott, aztán intve embereinek lassú futásba kezdett, feje fölé tartva címeres pajzsát. Éles zúgás után több ezer nyílvessző tűnt fel az égen, ezért a katonák is követték példáját. A mögöttük menetelők halk hörgéssel estek össze, a sereg hangos csatakiáltással az elöl rohanók nyomába eredt. Mikor elült a nyílzápor, a fiatal hadvezér eldobta pajzsát, majd dárdáit egyenként a völgy szájánál sorakozó sereg felé hajította, amik két lovas tisztet találtak telibe. Megmarkolva kaszáját hangos kiáltással az előtte álló katonák közé ugrott, felborítva három páncélost. Az így megbomlott sorokba emberei ék alakban hatoltak be, kettéválasztva az ellenfél seregét. Bárki állt az útjába, senkinek sem volt esélye a villámgyorsan mozgó férfi ellen. A völgyből ekkor kirontott a lemaradt sereg, élén a lovaikon vágtató vezérekkel. Egy hatalmas, vörös páncélt viselő, ősz szakállas férfi, a feje fölött tollas buzogányt forgatva üvöltött mély, dörgő hangján:
- Előre katonák! Nem létezik, hogy ezt a csatát is Dárdás Darwell nyerje meg nekünk! Én akarom a király kitüntetését!